Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője_EPUB

Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője_EPUB
540 Ft540

A kisregény terjedelmű, harmatosan üde tőrténet (Szent Péter esernyője) egyetlen, részletesen kidolgozott anekdota: az öreg Gregorics Pál, aki kivert, lenézett különcként hatalmas vagyont gyűjtött, ezt a vagyont szolgálójától született, rajongásig szeretett fiára kívánja hagyni, a törvényes örökösök kijátszásával. A titkos és furfangos akció révén a vagyon egy esernyő nyelébe kerül, az esernyőt egy közönségesen Szent Péternek nézett, öreg zsidó ócskás, a kisded Bélyi Veronka bölcsője fölé feszíti, otthagyja. Csodaernyővé válik, pénzt, szerencsét, boldogságot áraszt a kicsiny tót falura, és főleg annak plébánosára, Veronka bátyjára. Mire az igazi örökös nyomára jut, addigra régi nyelét (amelyben a vagyon rejtezik) kicserélik, az ifjú ügyvéd azonban már nem is bánja: beleszeretett Veronkába, vele lesz boldog, nem a pénzzel.
Keveset, szinte semmit sem sejtet a mű szépségéből ennek az anekdotának kerekdedsége, poentírozott, happy andre kihegyezett menete. A mű szépségét - első szinten - idilljei adják. Remekül megformált, csodálatos költőiséggel előadott és szimbolikus sugárzásúvá alakított tájképek, falusi rajzolatok, amelyek mintegy keretként fogják körül a bűbájos Veronika alakját. Ez az idill elsősorban attól nyeri ragyogását, hogy - bár szinte észrevétlenül - végig és alapjaiban aláaknázott, tragédiák, enbertelen nyomor, félelmetesen babonás világ, a legrosszabb emberi szenvedélyek veszik körül, járják át- meg-át. Pazar poétikai varázslattal teszi humorossá, kedvessé, derűssé mindezt Mikszáth Kálmán, de eltüntetni, kiiktatni éppen nem szándékolja. Csaknem a tudatküszöb alatt, de ezek a rémek kísértik a "mesét", adnak sajátos villódzást, lírai törékenységet a történetnek.(Legeza Ilona)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    A ravasz Gregorics Gáspár már szinte azt kezdte óhajtani, hogy bárcsak nála lenne a negyedmillió, s bárcsak elvenné idővel az ő lányát, a Minkát, aki most kezdett átformálódni rügyből bimbónak - lehetett vagy tizenegy éves.
    Ostoba föltevés volt - az Ancsuráék kezén nem lehetett a pénz, mert lett volna látszatja egyben-másban legalább a fiúnál. Ancsura bérbe adta az örökölt házat, s annak a béréből küldözgetett Sztolarik úr a Gyurinak harminc forintot havonkint.
    A Gregorics-testvérek pedig megosztoztak az asszonyok által visszautasított tizennyolc ezeren, meg azon a néhány százon, ami a Gregorics Pál bútorainak és mindenféle ingó-bingóinak elárverezéséből befolyt, a többi vagyonnak pedig végképp nyoma veszett. Az egész város törte ezen a fejét, s különböző ostobaságokat gondoltak ki. Beszélték, hogy az öreg kiküldte a pénzt Klapkának, s - egyszer csak meglássátok, visszahozza Klapka szuronyok alakjában. Olyat is locsogtak, hogy Gregorics Pálnak valahol a lopatai erdőségben egy tündérkastélya volt s abban egy szép asszonyt őrzött. S ha ő nem bírta volna evőkanállal se megenni a vagyonát aranyra felolvasztva, bezzeg egy szép asszony kávéskanállal is ki tudja azt szörpölgetni rövid idő alatt.
    De a tereferék közül az a valóság ütötte meg a rokonok figyelmét legjobban, ami a kolompárostól jött ki, hogy Gregorics Pál a halála előtti napon egy nagy üstöt vétetett nála, és azt ki nem fizette, tehát Gáspár úrnál jelentkezett a számlával.
    Gáspár a homlokára ütött.
    - Ezer villám, ez az üst nem volt a hagyatékban.
    Átnézte az árverési jegyzőkönyvet, hol az eladott tárgyak fel voltak írva, de üst elő nem fordult köztük.
    - Nyomon vagyok - vigyorgott Gregorics Gáspár. - Az üstöt nem hiába vétette az én szerelmes öcsémuram. De hát miért vétette? Hogy valamit beletegyen. S ez a valami az, amit mi keresünk.
    Boldizsárral is közölte a gyanúját, Boldizsár ujjongott örömében:
    - Az Isten ujja, testvér! Most már hiszem, hogy megtaláljuk a kincset. Pali valahová elásta az üstöt, hogy a pénzt elvonja tőlünk, és sikerült volna is, ha el nem követi azt a tökfilkóságot, hogy a katlan árával adós marad. De éppen az a szerencse az ilyen tényeknél, hogy a gonosztevő mindég elhibázza valamiben.
    A kolompáros visszaemlékezett, hogy az üstöt Matykó inas választotta ki és vitte el, Gregorics Gáspár tehát meghítta egy nap a Matykót, megvendégelte, etette, itatta, szépszerivel kikérdezgetvén a boldogult utolsó napjait, beleszőtte ravaszul az üstöt, amelynek az árát most kéri a kolompáros.
    - Hát mi van ezzel az üsttel, fiam Matykó? Csakugyan az urad rendelte volna azt? Szinte hihetetlen! Mire való lett volna az neki? Félek, Matykó, hogy te magad jártál valami turpisságban az urad számlájára!
    Éppen csak az kellett a jámbor Matykónak, hogy az ő becsületében gázoljanak, felvágták ezzel a nyelvét, mint a szajkóét, elmondott sorjába mindent, hogy a tisztaságát bizonyítsa: a halála előtti napon azt parancsolta neki az úr: keríts nekem gyorsan egy üstöt és két kőművest. Elő is kerítette azonnal. Úgy estefelé történt a dolog. Az üstöt bevitte a Gregorics úr hálószobájába, a két kőművest ugyanakkor beeresztette az úrhoz. A két kőműves is látta az üstöt, s tanúskodhatik rá.
    - Ej no - mondá Gáspár úr vidáman -, szerencsés ember vagy, Matykó. Hiszen ha tanúid vannak a dologra, akkor szüret, akkor a te becsületed olyan tiszta, mint a frissen szűrt tej. Én magam is visszavonom a szavamat. Ejnye, de sokért nem adom, fiacskám, hogy ilyen szépen kivágtad magadat a hínárból. No, igyál még ebből a bikavérből egy pohárral, és ne haragudj a hebehurgya beszédemért, mert látod, indokolt volt a gyanú; az üstöt sehol se találtuk az ingóságok között, s a kolompáros mégis az árát kéri, hogy azt mondja, te vitted el. De hát hova is tűnhetett voltaképpen?
    A Matykó vállat vont:
    - Azt az Isten tudja.
    - És te nem láttad volna azután többé?
    - Nem.
    - Hát a kőművesekkel mi lett? Mit csináltak a kőművesek?
    - Nem tudom.
    Gregorics Gáspár gúnyolódva nevetett a Matykó szeme közé.
    - Olyan vagy, mint a »Nemtudom János« a mesében, az is azt mondta mindenre, hogy nem tudom. Természetesen azt a két tanút se tudod, akik az ártatlanságodat bizonyítanák az üst-dologban. Hja, barátom, akkor aztán benne maradsz a mártásban.
    - Csakhogy ösmerem ám az egyiket!
    - Hogy hívják?
    - Hiszen ha a nevét tudnám.
    - Hát akkor mit ösmersz rajta?
    - Három szőrszál van az orrán.
    - Ostobaság! Hátha azóta lenyírta a három szőrszálat?
    - Akkor is rátalálok az ábrázatáról, olyan, mint egy bagolyé.
    - És hol szedted fel a két kőművest?
    - A székes templom falát tatarozták, onnan híttam őket.
    Gregorics Gáspár mindent kiszedett a Matykó fejéből, ami értékes volt benne, s most már égett a föld talpa alatt, s legott nyakába vette a várost, nagy sebbel-lobbal keresni a kőművest, akinek három szőrszál van az orrán.
    Nem volt nehéz ráakadni. Az első kőművesi körben, amint a három szőrszál felől tudakozódék, egyszeriben feleltek hárman is:
    - Az bizony a Prepelicza András lesz. Annak a bajusza tette meg azt a nevezetes tréfát, hogy fölszaladt az orra tetejére.
    Most aztán gyerekjáték volt megtalálni Prepeliczát, minden kőműves és téglát adogató gyerek tudta, hogy most Pestet építi. Valahol a Kerepesi úton dolgozik egy nagy házon.
    Bizony nem sajnálta Gáspár úr a fáradságot, legott kocsira ülni, és a fővárosig meg sem állva ott a tótok közt megkeresni Prepeliczát.
    Éppen egy csigán húzták fölfelé a harmadik emeletre, mikor megtalálta. Gregoricsnak megborzongott a háta ijedtében. Jaj, ha most a csiga elszakadna!
    - Hopp hó, Prepelicza! - kiáltotta utána. - Megálljon! Éppen magát keresem. Beszélni valónk van együtt.
    - Jó, jó - felelte közömbösen a kőműves, a jöttet vizsgálva a magasból -, jöjjön hát fel, ha beszélgetni akar.
    - Maga jöjjön le, mert sürgős a dolog.
    - Kiáltsa fel, ide is meghallom.
    - Az nem lehet, négyszemközt kell beszélnünk mindenáron.
    - Jó vagy rossz? - firtatta Prepelicza a magasból.
    - Nagyon jó.
    - Nekem jó?
    - Magának jó.
    - No, ha nekem jó, este is jó lesz, várjon vele estig, akkor majd lejövök, de most a legfelső ablakot csinálom.
    - Ne okoskodjék! Jöjjön le rögtön, Prepelicza. Nem bánja meg.
    - Ej, azt se tudom, hogy kicsoda az úr.
    - Hát majd mindjárt megüzenem.
    S a legközelebbi csigával felküldött a magasba Prepeliczának egy ropogós tízforintost. Egy forintot kapott az, aki vitte.
    Erre a vizitkártyára azon módon lecsapta Prepelicza a kalapácsot meg a malterozó kanalat az állványra, s a legközelebbi csigával lejött az anyaföldre, ahol Mózes és Krisztus óta is folyton történnek csodák.
    - Parancsoljon velem a tekintetes úr.
    - Kövessen!
    - Akár a pokolba is, tekintetes uram.
    - Olyan messzire nem megyünk - szólt Gregorics Gáspár mosolyogva.
    S valóban csak a »Kakas« című korcsmába vitte, ahol bort hozatott, s barátságos koccintgatás közben így szólott hozzá nyájasan:
    - Tud-e maga beszélni, Prepelicza?
    Prepelicza elgondolkozott, hogy ugyan miről lehet szó, hosszan, fürkészőn nézett az ismeretlen ember acélszürke, apró szemeibe, aztán így felelt óvatosan:
    - Beszélni a szajkó is tud, uram.
    - Én Besztercebányáról való vagyok.
    - Úgy, no. Ott derék emberek laknak. Csakugyan, mintha már láttam volna az uraságát valahol.
    - Az nyilván a testvéröcsém volt, akit látott - szólt közbe ravaszul Gregorics -, tudja, az, akinél az üsttel volt az a titokzatos dolguk.
    - Az üsttel! (Prepelicza szája nyitva maradt a meglepetéstől.) Az az öccse volt? Úgy hát értem. Azaz hogy… (zavartan kezdte vakarni a füle tövét) miféle üstről van szó? Uramisten, ha én minden katlant és serpenyőt eszemben tartanék, amit életemben láttam.
    Gregorics el volt készülve egy kis alakoskodásra. Nem is hederített azt rá, s megkínálta szivarral Prepeliczát, aki megnyálazta előbb, hogy lassabban égjen, aztán rágyújtott, és a nagy, szögletes kőművesi ceruzájával egykedvűen dobolt az asztalon, mint egy olyan ember, aki véletlenül rájött, hogy eladó portékája van, s érzi, hogy megjött rá az igazi vevő. Most már csak flegma, minél több flegma, és a portéka ára mesésen megnövekszik.
    Szíve hangosan dobogott. A fehér kakas, mely egy rámában ott függött a zöldre mázolt boros asztal felett, megelevenedni látszott az ő káprázó szemeiben, s mintha közbe-közbe kukorékolna is egyet: »Jó napot, Prepelicza András. Kikirikí! Megtaláltad a szerencsét, Prepelicza András!«
    - Hogy azt mondja, nem emlékszik az üstre, Prepelicza? Ej, ej! Hát olyan bolond embernek tart engem? Hát úgy nézek én ki? Egyébiránt jól teszi, Prepelicza, jól teszi. Magam is talán azt tenném. De ugye nem rossz ez a borocska? Hogy hordó-szaga van? Ej, uramfia, hiszen nem lehet neki ágy-szaga. Hozz még egy üveggel, fickó, aztán eredj a pokolba, hagyj magunkra! Hát igen, hol is hagytuk el? Izé, no. Azt mondta az imént, hogy a szajkó is tud beszélni. Helyes szó volt, igazi beszéd volt. Maga okos ember, Prepelicza. Mindenből látom, hogy emberemre akadtam. És én azt szeretem. Hamar megértjük egymást. Hát igen, a szajkó is tud beszélni, úgy értette, de csak ha a nyelvét fölvágják. Hát ugye, így értette?
    - Ühüm - mondá a kőműves, s a három szőrszál mozogni kezdett az orrán, amint nagy lélegzetet vett rajta keresztül.
    - Azt is tudom - folytatta Gregorics Gáspár -, hogy a szajkó nyelvét bicskával szokták felvágni. De minthogy maga nem szajkó, Prepelicza…
    - Nem, nem - hebegte Prepelicza szemérmetesen.
    - Bicska helyett tehát e két bankóval vágom fel a nyelvét.
    S ezzel két százast tett ki a bőrtárcájából maga elé.
    A kőműves szeme mohón tapadt a csodaingerű két papírdarabra, a két meztelen kölyökre a szélein, búzakévét tart az egyik, könyvet a másik. Majd kidülledt a szeme Prepeliczának, úgy nézte, de azért leküzdötte magát, és így szólt rekedtes, tompa hangon:

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155312274
Webáruház készítés