Mikszáth Kálmán: Pernye_MOBI

Részlet a könyvből:

Az első ebédnél a közönséges illemkérdések és a köznapi «hogy érzi magát», «mit álmodott», «hol sétált» után, melyekre Mária kimérten, feszesen válaszolt, a képviselő kezdte mulattatni.
- Pompás időnk van. A fenyvesillat szinte mámoritó. Én egy kilóval hiztam nyolcz nap óta. És maga hogy érzi magát?
- Én csak ötszáz grammal vagyok jobban - felelte Mária, szende tekintetét felemelve a tányérjáról.
S aztán, hogy a párbeszéd meg ne törjön, ő is az időhöz nyult. Ez az ős forrás, a melyből az a nagy «semmi» táplálkozik, a mit etiquette-diskurzusnak neveznek.
- Ma valószinüleg vihar lesz!
- Miből gondolja?
- A sötétlő felhőkből.
- Még sem olyan sötétlők, mint a szemei...
- Ugyan ne mondja! Hát azt hiszi, hogy nem lesz ma vihar?
- Merek is én magának ellentmondani. Elhiszek mindent, de persze elvárom, hogy aztán maga is higyjen nekem.
- Önző!
- Csak számító. Az embernek előrelátónak kell lennie. Minden dologgal jár valami, mindennek megvannak a természetes következményei, ha ma, hogy egy közelfekvő példát mondjak, vihar lesz, holnap akkor valószinűleg almás rétest eszünk.
- Miért ennénk mi azért holnap almásrétest?
- Mert a vihar le fogja verni ma a fákról az éretlen almákat s az összes vendéglősök étlapjain ott lesznek hasznosítva holnap a rétesekben.
Mária mosolygott s az ő mosolya olyan volt, mintha a napfény szaladgálna az abroszon.
Majd felém fordult, s a nélkül, hogy rám nézne, kérdé:
- Tegnap láttam magát a tombolánál, nyert-e valamit?
- Ah igen! Egy csontórát s tetejébe egy érdekes kalandot.
- Ej, ej! - dünnyögte gépiesen.
- Az asztalok mind el voltak foglalva - hát egy szőke angol nő mellé ültem.
- Én «angolnának» mondom az angol nőket - elméskedett a szolgabiró.
- A nőt természetesen nem ösmertem, de ez a tomboláknál nem tesz semmit, mert itt a «hozzá való ülés» joggal minősíthető az etiquette subtilitásai szerint «mellette való állásnak».
- Mindenekelőtt szép volt-e? - kiváncsiskodék a mamulek.
- Igen szép volt és szórakozott. Néhányszor vettem észre, hogy a kikiáltott számokat nem hasította fel finom vékony ujjacskáival a billetáiból. Meg nem állhattam, hogy több izben ne figyelmeztessem: «A 47 már kijött milady». «No, most megint nem tetszett észrevenni a 83-at!» Ezen a réven kezdtünk beszélgetni. Dicsértem a kijátszandó tárgyakat, hogy igen szépek, mire megjegyzé: «Valóban, de nekem legkivált egy kis csontóra tetszik a tárgyak közt, azt szeretném megnyerni.»
- Az a csontóra csakugyan csinos volt - jegyzé meg Mária élénken.
- A véletlen azt akarta, hogy én nyerjem meg, - folytatám - de a szerencse nem volt udvariatlan a mylady iránt sem, ő is nyert egy falegyezőt és egy bronz gyufatartót. Mindamellett sóvárogva, majdnem busan nézegette órámat, szinte megsajnáltam s önkénytelenül szaladt ki a szájamon! «Ha tetszik, mylady, cseréljünk.» Mosolygott, nem birt ellentállni a kisértésnek. «Jó - szólt röstelkedve - odaadom mind a két tárgyamat.» «Egyik se kell» - feleltem nevetve. «Egyik se? De hát akkor mit adjak én a csontóráért?» Hozzá hajoltam kissé s vakmerően sugtam: «óráért órát - csontóráért pásztorórát.»...
... Csrrm!... csörömpölt közbe mérgesen egy leejtett kés és villa a tányéron.
Mária csapta le indulattal s elvörösödött arczczal, villámló szemekkel pattant fel:
- Uram! kiméljen meg az ilyen pikantériáktól...
Hangja bántón, lesujtón süvitett a levegőben. Mindnyájan összenéztünk. Én ajkaimba haraptam, rendkivül bántott a dolog. Kinos, megtörhetlen csönd támadt, csak a szolgabiró motyogta néha, hogy «hüm», mire a képviselő csendesen visszasóhajtotta: «hja».
Egy árva hangot sem ejtettem ki többé az egész ebéd alatt, mérgemet magamba fojtva. Mária lesütött szemekkel ült az asztalnál és szintén hallgatott.
Ilyen rosszul végződött az első ebéd. Hanem iszen megállj, szemérmetes asszony, ezt nem viszed el szárazon.