Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Mikszáth Kálmán: Pernye_EPUB

Mikszáth Kálmán: Pernye_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az eKönyvből:

    Szegény nagybátyám a hetvenes években praktizált a hajduvárosok egyikében (mondjuk álnéven Hajdu-Luczaszéknek). Orvos volt s engem is orvosnak tanittatott. «Ez a legjobb pálya kedves öcsém, mert a haláltól mindenki fél, már pedig ritka ember, ki a halált elkerüli.»
    Ő maga se tartozott e ritka emberek közé, meghalt mintegy tizenkét év előtt a karjaim közt. Nehány nappal halála előtt igy szólt hozzám:
    - Érzem, hogy meghalok, mindössze három-négy napom lehet még hátra. A halál gondolata nem fáj, mert ritka ember, ki a halált elkerüli (ez volt a szavajárása); az bánt csak, hogy ezt a nehány napot nem oszthatom fel ugy, amint akarnám.
    - Miért ne? Hátha megpróbálná a nagybácsi. Nem lehetnék benne segitségére?
    - Szamár vagy. Én ugy szeretném felosztani a hátralevő napjaimat, hogy minden száz évben fölkeljek a siromból egy napra, és átröpüljek hazám fölött. Mert vágyom ugyan már a pihenésre, de az örökös elmulás nem lenne oly kellemetlen, ha apróbb «dózisokra» osztaná a gondviselés. Egyszerre megsemmisülni borzadályos, részletekben ellenben mulatságos lenne.
    - Van benne valami.
    - Terringette! Milyen érdekes ut lenne az, végig röpülni az alföld felett például háromszáz év mulva. Kecskemét Versaillessé dagad, Szeged már akkora mint Páris, Debreczen a London ábrázatját veszi fel. Mekkora fény, milyen haladás, minő csodák!
    - Mit érne vele kedves bátyám! Csupa idegen városokat látna elterülni maga előtt.
    Az öreg elsárgult, ajka körül bágyadt mosoly jelent meg.
    - Ne hidd azt gyerek. Fogadjunk öt forintba hogy Debreczent elhagyva, legott felkiáltanék: «Nini, hisz ezek a hajduvárosok!» Mert a hajduvárosok soha sem változnak meg.
    Nagybátyám utolsó ötlete (mert az öreg elmés ember volt s mint a maró lug, ugy csepegett szájából néha a gúny) fel se tünt akkor, de most kezdem már valójában átérteni. Most, mikor már én is odacseppentem a hajduvárosokba.
    De hisz éppen ennek akarom elmondani a történetét. Ugy volt a dolog, hogy mingyárt a nagybátyám temetése után felhivatott a polgármester a városházára, tudtomra adván az egész szenátus előtt, hogy «minekutána az eddigi orvosdoktor ezután már senkit se gyógyithat, ő maga minden néven nevezendő földi nyavalyájából kigyógyulván, annakutána a városi hatóság atyailag gondoskodni akarván a göthösökről és a patikáriusról: mindezeknek következtében engem szemelt ki nagybátyám utódjának.»
    - De hisz az lehetetlen, - dadogtam elfogódva.
    A polgármester rám se hallgatott, a szenatorok felé fordulva, humorizált.
    - Mert, hogy Havran Alajos uram a (patikárius) élhessen, ahhoz főképen az szükséges, hogy mi haljunk. Hm ... hogy mit? Mit is tetszett kérem mondani?
    - Hogy az egész dolog rám nézve megtisztelő, de merőben lehetetlen.
    - Nem akarja elfogadni? Harminczezer lélek és egy doktor! Gondolja meg doktor ur!
    - Sőt inkább el akarnám fogadni, de akadály van...
    - Nem értem. Ha maga akarja és mi is akarjuk? Hajdu-Luczaszék nem ismer akadályokat. (És a polgármester ur kevélyen ütött a mellére.)
    - Az a baj kérem, hogy én még csak tanuló vagyok, negyedéves orvosnövendék. Még egy évem van hátra az egyetemen a diplomáig.
    - Ez már más - pattant fel a polgármester - ezen kellett volna kezdeni, de lássuk csak - tette hozzá jóakaratulag - hátha kigondolhatnánk valamit. Mit szólnak hozzá kegyelmetek?
    A szenátorok összenéztek. Koltai Mihály közbeszólt nyersen:
    - A polgármester ur nyakára kötöttük a kolompot, hát kolompoljon. Kegyelmed adjon hangot!
    - Én azt hiszem, hogy csak két mód van, amennyiben ugyanis ragaszkodnánk a doktor uramöcsém derék személyéhez.
    - Nevezetesen.....
    - Vagy mi várunk, vagy az egyetem siessen.
    Faragó János uram megtörülgette a nagy tömött bajuszát és bölcsen imigy szólott:
    - Nem czélirányos se az egyik, se a másik mód, mivelhogy amit a gereblye négyszerre föl nem vesz, azt bizony ötödszörre is a réten hagyja. Amit négy álló évig meg nem tanult a doktor uramöcsénk, azt ugyan az ötödikben sem fogdossa ki a professzorok fejéből. Legjobb lesz hát a doktorkát most mingyárt ide ragasztani, és hogy a nemes városon ne essék méltatlanság a hiányzó ötödik esztendő miatt, az orvosi diurnumokból egy ötödrész levonandó lészen, punktum. Igaz-e vagy nem?
    Annyira igaznak látszott a Faragó uram okoskodása, hogy immár a többség erre hajlott, midőn határozottan kijelentettem, hogy csak ugy fogadhatom el az állomást, ha megvárják mig diplomával jöhetek.
    Egy kis vita után elfogadták ezt a föltételt s én egy hét mulva már mint Hajdu-Luczaszék megválasztott orvosa utaztam el egy évi szabadsággal az egyetemre, tanulmányaimat befejezni.
    * * *
    Aki tőlem szövevényes mesét, csodakalandokat vár, az keressen magának más mesélőt. Én egyszerüen praxisomat irom le, hogy háromszáz év mulva a luczaszéki doktor-utód elolvashassa s összehasonlitást tehessen: Ezer ördög! Hát már háromszáz év előtt is ugy volt!
    Nem önöknek irok én, tisztelt paciensek, hanem annak a nehány kollegának, akik a posztomat öröklik.
    Egy év mulva, a tél elején költözködtem be székhelyemre. A felsősoron béreltem ki egy csinos házikót évi negyven forintért. Az első napok ismerkedéssel teltek el, meglátogattam a polgármestert, a reformatus papot, a jobbmódu embereket, egyszóval bejelentettem magamat, hogy itt vagyok; jöhetnek a betegek.
    A polgármester nem a diplomámat kérdezte, ha megvan-e, hanem hogy tudok-e kalabriásozni.
    - Bizony fogalmam sincs róla.
    - Pedig még milyen fiatal! - dünnyögé kedvetlenül, mintha csak azt mondta volna: «Hát mit fog maga akkor csinálni egy egész életen keresztül?»
    A tiszteletes ur a tarok iránt érdeklődött. Értek-e a tarokhoz? De én bizony ahhoz se értek.
    - Hja persze, persze - szólt kedélyesen - akinek az emberölésben van módja, az nem szorul az időölésre.
    Pedig, dehogy nem. Már egy hét is elmult s még nem jelentkezett paciens.
    Boszankodva lógáztam a lábamat délutánonkint a patikában, hova sokan járnak fecsegni, s mikor egyszer egyedül maradtunk a gyógyszerészszel, meg nem állhattam panasz nélkül:
    - Mondja csak Havran ur, hát nem szoktak ezek a hajduk betegek lenni?
    - Türelem, fiatal ember, türelem. Bizonyára ők is alá vagynak vetve az emberi porhüvely romlandósági törvényeinek, de csoportosan, mint a ludak s az év bizonyos szakaiban. Egyenkint nem igen teszik.
    - Hogy értsem én azt?
    - Hát kétszer egy évben. Farsangkor és a gyümölcsérés, vagyis inkább az éretlen gyümölcsök idején. Farsangkor a bevert fejeket és bordákat kell reparálni, nyáron pedig a gyümölcstől megromlott gyomrokat. Ilyenkor az egész város beteg. Nyugodjék meg domine spektabilis, mert mi kétszer szüretelünk egy évben.
    Csakhogy mindakét szüret jó messze volt még. Éppen a tél elején jártunk. A hó leesett volt már s a végtelen róna szemvakitón fehérlett, csak a város közelében néz ki ugy a mező, mint egy iromba macskának a kiteritett bőre; fekete foltok elcseppentetve a havon; disznópörkölések nyomai.
    Minden fehér volt, az ég, a föld; s az ég- és a földnek egyforma ruhája mintegy testvérekké teszi őket; közelebb hozza egymáshoz, mint a csillagászok telescopja. A kigyuló csillagról esténkint szinte találgatni kell, hogy nem-e a gulyás akasztott valami lámpát a kutgémre? Télen a természet megteriti fönséges fehér abroszával azt a végtelenségig nyuló asztalt, nyáron azután rátálalja a tömérdek ennivalót.
    A nagy fehérségből csak a tó vize válik ki, az is fehér, de olyan szinben, mint az olvasztott ólom. Ezt a tavat hivják «Ballag»-nak. Évről-évre nagyobb, - tehát ballag: csak is éppen ő teszi; minden egyéb mozdulatlanul áll Hajdu-Luczaszéken.
    De bent a városban bezzeg nem fehér semmi; lucsokká keverődött össze a hó a sárral, s olyan dagasztó tésztája lett belőle az ördögöknek, hogy pokol abban járni. Az utczák csak helyenkint vannak kövezve, de ez még rosszabb, a kiálló hegyes kövek miatt; a fuvaros gazda ijedten inti a felső küllőkig sárban hurutyoló kocsin az ostoros gyereket: «Vigyázz kölyök, az isten szerelmeért rá ne hajts valahogy a kövezetre.» Emberi lábaknak valamivel szilárdabbra kinyomkodott helye csak a sövények és házereszek alatt van, ahol bagaria-csizmákban a kerités-léczekhez kapaszkodva át lehet istenkisértésből hatolni. Az az idő ez az alföldön, mig a komoly fagy be nem áll, a melyet azzal fest a paraszt-ecset: «ölbe viszik ki ugatni a kutyákat.»
    Az egész város csöndes aluszékony ilyenkor. A «Bika» előtt (mert a Hajduságban nem a sas és oroszlány az ideális állat, de a bika; méltóbb, hogy róla kereszteljék el a fogadót) egy-két furmányos szekér ácsorog; a róluk lehullott szénamorzsákon vigan kaparásznak a vendéglősné tyukjai.
    Bent az ivóban nehány szál ember fogyasztja a «buczkai vinkót.» Ha nem csalódunk, a helybeli borbély Gyurkovics János nevenapja van, azt tartják most. Nemes Nagy András csizmadiamester felköszönti szépen:
    - Az isten éltesse, komám uram, az...
    Itt megakad s keresi hihetőleg «az emberi kor legvégsőbb határát», de sehogy sem tud ezen bölcs kifejezésre ráakadni, minélfogva pótolja ilyképpen:
    - Éltesse addiglan mig a nap, hold és a csillagok világitanak.
    Mire visszavág az elmés borbély:
    - Hagyja el kegyelmed. Hogy fog aztán halálom után a Marczi fiam sötétben borotválni.
    - Ne busuljon sógor - biztatja az alsóvárosi kántor a «fülemile-torku» - akkora be lesz már vezetve a gáz az officzinába.
    Gáz Hajdu-Luczaszéken! Hahaha! Ez már olyan ötlet, hogy érdemes utána mingyárt most megtartani a jövő évi János-napot is.
    Ami kis élet van még a Bikán kivül, az részben a «Népkörbe» szorul, hol a kaputosok az ujságlapokat buvják; a czukrászdában a fiatalabb tintanyalók lógázkodnak naphosszat, mig ellenben a kovácsmühely a józanabb politikusok kaszinója. Itt a hatalmas pörölycsattogás zajában pöfékölnek a luczaszéki Deák Ferenczek, távol az ujságok hazudozásaitól, a tiszta forrásból meritenek. Akármit fecsegnek a menkő nagy budapesti papirlepedők, mégis csak innen lehet az igazságot leszürni.
    Fuvarosember messzeföldről jövő, megáll patkoltatni, vagy igazitani valamit a szerszámon. Biz azt nem eresztik kikérdezetlenül:
    - Hová való földi?
    Vagy ide, vagy oda! valamit csak mindig mond. Megesik, hogy néha a Dunántult mondja; vagy Erdélyországot.
    - Ej no, hát mi ujság, arra maguk felé?
    Mig a vas vörösödik, addigra rendszerint megered a szó az atyafiban s fel van hordva a pipázó «pógárok» elé a másik országrész sok nevezetes dolga. Itt esett, ott esett egy rettentő rablás, hajmeresztő gyilkosság. Ez már csak jobban tudhatja, mint a pesti ujságiró, mikor egyenesen onnét jön.
    A gyilkosságok és a különös esetek, a «Napi hirek» helyettesei. Most aztán a közgazdasági rovatra kerül a sor:
    - Milyen ott a termés?
    Végre következik a politikai «entrefilet:»
    - Hány forinton veszik kendteknél a zabot?
    A «zab» a növények Bismarckja. Ő mondja meg, lesz-e háboru vagy nem.
    Ha olcsó a zab, az a békét jelenti, a drága zab hadikészülődést. Huszárok lovának vásárolják össze. (Fecseghet az ujság, nem kell rá hederiteni.)
    A kovácsmühely még azért is mulatságos, mert minden helyi pletyka idejön a legelőbb. Ki verte meg a feleségét, ki jár jegyben, kinek van pöre és kivel, ki jött haza tegnap részegen stb. Itt minden ember talál olyat, ami érdekli. Még az orvos is.
    Ott hallottam egy nap délutánján, hogy Szomorné asszonyom kiejtette kezéből a csecsemő gyerekét. Talán bele is hal a korpásfejü. Annak a hirét is meghozták, hogy Kótyi Mihály uram nagy beteg. A sirásó beszélte, aki a szétrepedt kapáját járt összeforrasztani. Mosolygott a gazember, sürgetve a kovácsot: «Még ma szükségem lehet a kapára.»
    Helyes, nagyon helyes. Ime, hát közeledik az igéző pillanat, melyről annyit álmodik öt évig az orvosnövendék: az első paciens, az első reczept, az első honorarium...
    Szivem dobogni kezdett. Hazasiettem. Éreztem, hogy hivatni fognak. Két beteg egyszerre! Milyen szerencse! Ha a tulajdon feleségem volna a gondviselés, sem kivánhatnék tőle többet egyszerre, mint hogy ikreket szüljön.
    De hiába vártam otthon egész estig, nem jött senki. Türelmetlenségemben elküldtem a szolgámat puhatolózni.
    Gyuri kedvetlen arczczal tért vissza késő este.
    - Nos, mi van a betegekkel?
    - Beszéltem a Szomorné pesztonkájával.
    - Csakugyan leesett a gyerek?
    - Csakugyan, de azt mondja a pesztonka, hogy a gyerek nem akar orvost.
    - Hogy akarhatna te szamár, ha nem tud még beszélni. Hát a másik?
    - Kótyiékról azt hallottam félfüllel, hogy bevárják mig a természet segit az öregen.
    - Mit a természet! Hát mért nem mondtad bikficz, hogy a természetnek nincs diplomája. Hogy mer a természet beleavatkozni a praxisomba? Micsoda szemtelenség az tőle?
    Sok sületlenséget fecseghettem össze boszankodásomban, mert Gyuri legény alázatosan vonogatta a vállát, szidtam a várost és a tavalyi «szerencsét», mely ide juttatott.
    Éjszaka vizióm volt; megjelent szegény nagybátyám. Egy felhőn ülve röpült el felettem és rám kiáltott:
    - Hogy érzed magad frater a hajduk között?
    Kevéssel a virradat után felköltöttek. A mindenes jött értem Kótyiéktól. Hát mégis ... mégis.
    Sietve rángattam magamra a retye-rutyámat. Esernyő is kellett, mert szakadt az eső.
    - Menjünk, - mondám az ott künn didergő, zömök termetü, kerekképü süket aggastyánnak. - Nagyon rosszul van a gazda?
    - Aligha nem közel jár már ő kelme Földvárhoz.
    - Miféle Földvárhoz? kiáltám az öreg fülébe.
    - Ahova mindnyájan eljutunk, én is, más is, még talán a tekintetes doktor ur is, deszkát árulni.
    - Ahá értem már, az öreg eszerint nehéz állapotban van?
    - Egyet szólt már annak a kakuk, a tavalyi évben, fogadni mernék rá.
    - No hát csak siessünk. Messze van a ház?
    - Hiszen ha lehetne sietni ebben a szutyokban. Csak imitt van egy hajitásnyira.
    Csakugyan nem lehetett sietni. A bagaria csizma le-lemaradozott a lábamról, mikor ki akartam huzni a térdig érő sárból, mely már sürüsödni kezdett, mint a harmadnapos lekvár; még szerencse a visszajövetre, hogy egy kicsit meghigitja a zuhogó eső. Az ernyőmmel a szél birkózott, kapkodta, tolta visszafelé.
    Már egy félóráig mentünk, mikor türelmetlenkedni kezdtem:
    - Hát még se vagyunk ott?
    - Odább van kérem alásan.
    - Messze?
    - Nem messze.
    Befordultunk jobbra egy hosszu utczának, abból balra egy ákáczfánál, másik hosszu utczának. Mindez igen soká tartott s véghetlenül unalmas és fárasztó volt. Ruhám teljesen tönkre volt téve.
    - Ej öreg, maga bolondit engem. Mondja meg, hol van az a ház?
    - Odább van kérem alásan.
    - Odább! Mit ért az «odább» alatt? Nem evett nadragulyát? Egy hajitásnyira mondta először a Kótyi-portát, s ime már egy órája megyünk, vagy mászunk inkább, a lábam átfázott, kezeim összedermedtek, nem birok velük a keritésekbe megkapaszkodni. Hát mondja meg nekem most már, ki tud akkorát hajitani.
    - Ki? Hogy ki? tünődött az öreg pipáját szürtyögtetve. - Hát az óriások talán tudtak, a kik az emberek előtt laktak itt.
    - Ne fecsegjen bolondokat - feleltem boszankodva. Az óriásoknak több eszük volt, hogysem itt Hajdu-Luczaszéken lakjanak. Hanem mondja meg tüstént, merre van a Kótyi-ház, mert én egy tapodtat sem megyek addig.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9789633640890
Webáruház készítés