Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora_EPUB

Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora_EPUB
540 Ft540

Mikszáth csodált kortársa Jókai volt. Ez a mű a legszebb magyar életrajzi regény. Csöndes, fájó líra fátyolozza be ezt az aprólékos gonddal készült regényt. Azt írta meg benne: hogyan gyulladt ki a "szent tűz" egy századdal előbb, s hogyan holt lassan hamvába: Jókai ifjúsága még azokra az évekre esett, mikor 48 eszméi érlelődtek, öregségében viszont a 67 utáni évek sivársága vette körül. Csodálta Jókaiban ami a reformkoré és 48-é volt, megbocsátóan, de ugyanakkor józan fölénnyel nézte azt az írót, aki előtt sohasem tudatosodott a 67 és 48 közötti különbség, aki mindvégig a maga teremtette romantika álomvilágában élt.

Az életrajz átfogó, hiteles képet rajzol Jókairól, a mű egyben életrajz, korkép és irodalomtörténeti méltatás. (Legeza Ilona)
eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    A Jókai családot szerencsésen egészítette ki Hegedüs Sándor. Jókai a levegőben járt, Hegedüs a földön lépkedett éspedig gyorsan előre. Jókai szórta a pénzt, Hegedüs gyűjtötte. Éles esze volt, vas szorgalma és száz keze. Még fiatal ember volt, mikor már »ezer cikket« írt s a parlamentben a legkiválóbb közgazdasági tekintélyek közé emelkedett; Horn Ede nem volt praktikus ember, Weninger Vince is meghalt harmadéve, nem maradt más az öreg Wahrmann mellett, aki a pénzhez értett volna, csak Matlekovits és Hegedüs. Hegedüs még alig volt túl a harminc éven, de már talán miniszter is lenne (mert bátor és nagy dialektikájú debatter), ha egy bohó nyelvbotlás, a »videant consuli« tekintélyben egy kicsit hátra nem veti, ami érdekes följegyezni való, mint különös, ósdi furcsaság, hogy e parlamentben, ahol tíz ember se tud úgy beszélni egy félóráig, hogy legalább három-négy vétséget el ne kövessen a tárgyalási és anyanyelv ellen, a latin nyelven való egyetlen lapszus oly érzékenyen vétessék, jeléül annak, hogy a sokaság elméjét nem mindig a logika kereke mozgatja.
    Hegedüs Sándorban erősen ki volt fejlődve az úgynevezett családi érzék és végre Jókai iránt a hála is kötelezte. Azonfelül sohase tett semmit félig s így nem nyugodott meg csak abban, hogy Jókait az adósságoktól megmentse, meg kellett őt szabadítani »jövedelmi forrásaitól« is, amelyekre voltaképpen ő költött. A tulajdonát képező Üstököst elajándékoztatta vele egyik munkatársának, Szabó Endrének, A Honra nézve pedig támogatta azt a tervet, hogy fuzionáljon az Ellenőrrel, ami csakhamar, 1882-ben meg is történt, miután előbb hajszálhasogató diplomáciával sikerült eligazítani a személyi kérdéseket az etikett, a hidalgói büszkeség és érzékenység szem előtt tartásával - ami nélkül Magyarországon még a célszerű, sőt égető dolgokat sem lehet elintézni. Hogy egyik lap se legyen megalázva, mintha ő olvadt volna be a másikba, mind a két lap megszűnik és a Nemzet név alatt folytatja másnap pályafutását. Minthogy A Honnál Hegedüs dirigált, az Ellenőrnél Láng Lajos, ezek egyike se lehet szerkesztő, hanem kerestetik egy harmadik szürke ember, akit meg is találnak Visi Imrében. És mert a Jókai neve még mindig nagy varázzsal bír, rányomatik a lapra mint főszerkesztőé, de ez csak kifelé szól - a szerkesztésért nem felelős s a lapra nem gyakorol befolyást, hanem a regényeit, apróságait ide írja, amiért mintegy háromezer forintban állapítják meg tiszteletdíját.
    Így lesz megint szabaddá Jókai Mór, mint egy madár. Egészen új életet kezdhet a Kerepesi út 21. számú ház első emeletén berendezett lakásán. Még a kiadója is új. A »Páter Péter« című regénye óta minden könyvét a Révai testvérek adják ki, ami bizalmasabb viszonyt hoz létre kiadók és író között, ki eddig egyik kiadótól a másikhoz vándorolt. Nem írt most annyit, mint azelőtt. A terhektől és a lapoktól megmenekülve, megint szívesebben járt a Házba. Azt beszélte, hogy azért nem járt eddig emberek közé, mert mindig attól félt, hogy van valami A Honban, ami egyiket vagy másikat rosszul érintette.
    Újra beleélte magát a képviselői életbe, mely le-lebilincselte tarkaságával, csak a választókkal való gyakori érintkezés zavarja és a protezsálás nincs ínyére. Ezért veszti el kerületeit örökösen. Ha szól is a miniszternek, mikor nagyon szorítanak valamit a kerületből, azt olyan modorban teszi, hogy nem törődik az eredménnyel. A miniszternek van esze, legott kiérzi az effajta közömbösséget, az egyik fülén bemegy, a másikon kimegy, mintha egy odvas fába kiáltaná be a kívánságát. Magyar ember lévén, a rokonság, sógorság és komaság dolgát még se veszi egészen lanyhán. 1882-ből van egy adatunk, megjelenik a Trefort előszobájában, de nem bírja bevárni míg a sok püspök és világi méltóság közt reá kerülne a sor őexcellenciája színe elé jutni, türelmetlenül ül le a titkár asztalához s a következő levélben rázza le terhét:

    Kegyelmes uram! Kedves barátom!
    Bocsáss meg kérlek, hogy levélben alkalmatlankodom, de lehetetlennek hiszem, hogy Általad most kihallgatást nyerhessek; nekem pedig holnap el kell utaznom s az ügyek egy része sürgetős, amiért Hozzád kell fordulnom.
    Először is Láng Lajos barátunk ügyében fordulok Hozzád. Ő, mint tudom, Konek helyébe óhajtana tanárrá kineveztetni. Abban az esetben a mi »új« lapunk szerkesztő nélkül maradna, vagy pedig, hirtelen szerkesztő változás fordulna elő, ami a lap sikerét kétségessé tenné. Minthogy pedig Lángnak érdemei vannak, hogy az óhajtása teljesüljön, azért a »mi« lapunk rendezése érdekében nekem minél elébb tudnom kell azt, hogy a kormány mi nézetben van a katedra betöltésénél; miután Konek helyét szeptemberben már be kell tölteni.
    Második ügy, melyben kegyes pártfogásodat kérem a Hontúl (éppen a fúzió lehetősége miatt, a kettős személyzet redukáltatván) elbocsátandó egyik munkatárs Frecskay János személyes érdeke.
    Kérlek légy kegyes, azt az igen derék szorgalmas és hűséges emberünket arra az állásra alkalmazni, mely rendelkezésedre áll s melyet ő egész tehetsége és tanulmánya szerint a legjobban be tudna tölteni.
    A harmadik ügy, amiért Kegyességedet igénybe veszem, Káldy Gyula zeneiskolai tanár dolga. Neki felmondatott; - az igazgatóság által, holott Általad lett kinevezve. Ő igen jó énektanár, hivatásának mindég megfelelt, tizenkét év óta szolgálja ez intézetet s nekem igen jó barátom. Azért esedezem Nálad, kegyeskedjél őt vagy állásában meghagyni, vagy ha ez nem megy már, valami nyugdíjban részesíteni, vagy minden lehetőségek fogytán legalább érdekeihez mért végkielégítéssel abfertigolni.
    A negyedik dolog, a balatonfüredi Szeretetház ügye; de ez már hosszabb história, mintsem hogy röviden rezümálni lehetne. Az ügy miben állásáról úgyis fogsz majd illetékes közegtől részletes tudósítást kapni. Addig is ajánlom kegyes pártfogásodba az intézetet, mely rögtöni segélyre van szorulva.
    A végső kérésem pedig saját személyes ügyemben intézem Hozzád. Ez a festő akadémia kérdése. Létre jön-e az az idén? Eljön-e Benczur igazgatónak - és végül lesz-e abban a tanintézetben az én leányomnak helye, aki már a Székely alatti festőiskolában a kurzust bevégezte s akit abban az esetben, ha itt nem folytathatja művészi kiképeztetését, máshová kellene küldenem.
    Kérlek légy kegyes nekem ezekre az alkalmatlankodásaimra óhajtott kedvező választ adni.
    Mindenkorra maradok
    igaz híved és kész szolgád
    Jókai Mór.
    Budapest, 1882. aug. 6.

    A gondviselés szerette kiválasztottját s belemártogatta minden gyönyörűségbe, amit magának e földi pályán kigondolhatott. A trófeák, koszorúk, díszalbumok, aranytollak, melyekkel tele van a lakás (fele az asszonyé), talán már untatták, a zúgó éljeneket elfelejtette, a »zajos derültségek« hétköznapi villanyozó szerekké váltak, de volt még egy, mely annyi fejet elszédít, melyre a nagyúr is epedve gondol, mely egy miniszter vérét is sebesebb csergésre hajtja - az udvari kegy, amelyből kiereszkedő sugarak süssék és melegítsék. Egy udvari estélyen összejött József főherceggel, ki igen kordiálisan ismerkedett meg vele s felemlegetvén egymás közt a világ romlandóságát, mint afféle bús magyarok sopánkodtanak, hogy hejh, kivesztek már az igazi mulatságok, nincsenek már azok a jóízű búcsúk, névnapok, szüreti dínomdánomok, mint azelőtt.
    - No, hát tudja mit - mondta a főherceg -, jöjjön el hozzám Alcsutra szüretre. Hát csinálunk valamit.
    A következő évben aztán el is ment Jókai és hetedhét megyére szóló mulatságot csapott a főherceg a legnagyobb magyar költő tiszteletére egy pár napon át.
    A királynénak már azelőtt is kedvenc írója volt s a »Szerelem bolondjai« óta minden regényét vagy elvitte, vagy elküldte neki.
    1884-ben Rudolf királyfi, aki vonzódott a tudományokhoz, különösen a természet- és földrajzhoz, elhatározta, hogy egy nagy munkát létesít írásban és képben, az ő leendő államairól, s erre nézve Jókaival tanácskozott elsősorban, mint olyannal, akit e feladathoz munkatársul kíván megnyerni.
    Egy ilyen könyv szükséges volt, mint a falat kenyér, kivált magyar szempontból, mert egyetlen munka sincs, mely az országot tüzetesen ismertetné, a Lügewackerek kedvükre hazudozhatnak hetet-havat, akár csak a Kongó-államok belsejéről. Jókai tehát két kézzel kapott az eszmén, de a szerkesztés vezetésére csak abban az esetben vállalkozott, ha a »szűkebb hazát« nem teszik egy kalap alá Ausztriával, hanem külön szerkesztőség külön könyvekben ismerteti.
    A korona örököse elfogadta Jókai álláspontját s 1885-ben megindult a nagy munka, mely tizenhét évig tartott s a királyfit olyan közeli viszonyba hozta a magyar tudósokkal, írókkal és a magyar kultúrával, aminő közel még egy Habsburg se volt.
    A szerkesztés apró-cseprő bajai s a magyar és német kiadás közti egyöntetűség gyakori ülésezéseket tettek szükségessé, melyek részint a budai várlakban, részint az Akadémiában tartattak a királyfi elnöklésével, ki jártassággal s élénk elmével vezette a tanácskozásokat és dacára annak, hogy azokon Weilen udvari tanácsos, az osztrák rész szerkesztője is részt vett, mindig magyarul. Sok kényes kérdés is merült itt fél, kivált a történelmi résznél, melyekben Jókai férfias bátorsággal állt helyt a nemzeti érzések szolgálatában. Különösen a magyar szabadságharcok előadásánál és képeinél fordultak elő ellentétek az udvari és a nemzeti észjárás közt, amelyekben dönteni kellett. Jókai egy ízben magának a leendő királynak tollából fakadt bevezető cikkben törültetni kívánta azt a megjegyzést, hogy a magyarországi románok a régi rómaiak leszármazottjai. Jókai valóságos tűzzel szólalt fel ez állítás ellen, még a Jókainál szelídebb Nagy Miklós, a magyar rész viceszerkesztője is ellenezte, de a trónörökös ragaszkodott hozzá s azzal ütötte el a vitát: »Lehet, hogy nincs úgy, de nekik örömet okoz s nekünk nem kerül semmibe«.
    A királyfi korához képest hideg eszű ifjú volt. Nyílt és szabad szellemű, aki azonfelül - sok jel mutatja - ösmerte a szelek járását. Nem állt mereven se az osztrákok, se a magyarok részén. Egyszer a munka költségeiről lévén szó, melyeket a kvóta arányában viselt a két állam, azt találta a bizottság, hogy valamely tételnél az osztrákok a mi hátrányunkra csúsztak ki az őket illető teher alól; határozatba ment tehát, hogy átiratilag kell megkeresni Becket, az osztrák államnyomda igazgatóját, hogy a tételt a kvóta értelmében hozza rendbe.
    - Ne bántsák - szólt közbe a királyfi. - Bízzák ezt rám. Mert ahogy én ösmerem Becket, ha önök írnak neki, Beck nem teszi meg, már csak azért se, hogy a magyarokat bosszantsa.
    A trónörökös, ki azelőtt keveset fordult meg az országban, most gyakori vendég lett itt. Két sport vonzotta ide. Azelőtt minden két évben legfeljebb egy medvevadászatra rándult le egy pár főherceggel, néhány görbe napot élt itt át az »egy király, egy cigány« módszerében, most már más mulatozás is kínálkozott: az egy király, sok cigány - a szerkesztőségi gyűlések, melyek, mint minden magyar dolog, egy nagy áldomásivással kezdődtek az Angol királynőnél.
    Akárhányszor lejött most már a trónörökös, Jókai ilyenkor a peronon várta s miután a kettőjük közötti jó viszony folyton erősödött, joggal tarthatta magát »a királyfi kancellárjának«. A trónörökös annyira megszerette, hogy sokszor bizalmas magándolgaiban is tanácsával élt s akárhányszor felsürgönyözte Laxenburgba vagy ahol tartózkodott. Mindez hízelgett a költőnek, ki igazi meleg éghajlati növény volt. Csak szeretetben tudta a szirmait kibontani, életföltétele ezért, hogy a környezete szeresse, dédelgesse és hogy a távoli pontokról is folyton csiklandozzák a napsugarak, vagy alulról, vagy felülről, de még legjobb, ha mind a két helyről.
    Az udvar kegyei elkápráztatták. Élvezte a népszerűséget és dicsőséget minden formájában. Elmondhatni, hogy élete verőfényes volt s ami kis árnyék belevegyült, az szót sem érdemel a fényhez képest.
    Látván az udvar kegyeit, az udvari emberek vetélkedve keresték a vele való érintkezést. Károly Lajos főherceg és Koburg herceg szívélyes viszonyt tartottak fenn vele és ez a nagy ember oly gyengeségekkel volt megbélelve, hogy az előkelőeknek ez a kicsiny értékű leereszkedése boldoggá tette s olyan hálát fakasztott szívében, mely gyakran sodorta félszeg helyzetekbe.
    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    978963364865M
Webáruház készítés