Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Mikszáth Kálmán: A vén gazember_EPUB

Mikszáth Kálmán: A vén gazember_EPUB
340 Ft340

A kisregény Mikszáth Kálmán nagy műveinek sorába tartozik, mintegy a Szent Péter esernyője párdarabja, ha az irodalomtörténet meg is feledkezett róla. Látszólag ugyan ez is habkönnyű, könnyes-mosolyos história egy vén kasznárról, aki egész életén keresztül orcátlanul lopja gazdája, az Inokay bárók könnyelmű-kártyás utódjának gazdaságát, hogy azután végrendeletében a hatalmasra duzzadt vagyonát immáron koldusbotra jutott ura gyermekeire hagyja, ám a kisregénynek legfeljebb felszínét alkotja ez a hihetetlen és az író által elhitetni nem is nagyon kívánt adoma, a mű mélyebb rétegei egészen másról szólnak. Mindenekelőtt arról, hogy pénz és tisztesség összeférhetetlenek, hogy a századvég társadalmi berendezkedése torz és elviselhetetlen, hogy az úri becsület nem egyéb arcátlan hazugságnál, hogy szépség, jóság, igazság csak a mesében létezik, csak a költészetben, csak az álomban. "A vén gazember" hasonlíthatatlan szépségét éppen az adja, hogy Mikszáth minderről közvetlenül szinte szót sem ejt, mindezt csak sugallja, érintőlegesen érzékelteti, s épp ezáltal költészet és valóság varázsos ellenpontjátékát valósítja meg. (Legeza Ilona)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Mariska hazafutott, hol a kis báró megérkezésének örömére éppen fel volt bontva egy palack tokaji eszencia. Jószerencse, nem volt az ebédlőben senki, nosza hamar keresni egy fölösleges poharat, de a pohárszék helyett nagy zavarában az ősi ezüst griffekkel kivert szekrényt nyitotta ki, történetesen benne van felejtve a kulcs, s ott a csodálatosan hazakerült arany billikomokat pillantja meg. No, ez éppen jó lesz, fedele van, tehát ki nem csordul belőle útközben a bor, elviheti a kötény alatt, senki se tudja meg. Legott utána nyúl a kisebbiknek, melyen a Mátyás és Beatrix arcképe van kivésve, megtölti a palackból, de most mit csináljon a palackkal, hogyan pótolja a hiányt? Ej, hát mire való a víz? A palackra rá van írva: »1850. termés.« Úgyis rossz esztendő, elfér még rajta ez a kis gáncs a többi mellett.
    A baroneszka elvitte a bort, de a parkon keresztülszaladva, meg nem állhatta, hogy kíváncsiságból föl ne menjen a dombra, ahol egy veres fedelű gloriette állt, innen szétnézve megpillantotta a kígyózó országúton a malom fűzfái irányában a négylovas fogatot. »Jön már a Pali, jön már a Pali« - kiáltozta gyerekesen, s sietve berohant a kasznárlakba s átadta Perkálnénak a billikomot.
    - Itt van ni, fogja, Perkálné, a pohárért majd eljövök én magam. Jön már a Pali!
    - No, hála istennek, mert a nemzetes úr is nagyon várja.
    Mariska visszaszaladt, hogy ott legyen a megérkezés első perceiben. Mert a legnagyobb öröm is csak olyan, mint egy köcsög aludttej, hogy csak a tetején van egy kis vékony réteg tejföl.
    Perkálné pedig bevitte a bort a betegnek és mindjárt most az orvos jelenlétében elkezdte kínálni.
    - Nem iszik egy kis tokaji borocskát, nemzetes uram?
    Az öreg tagadólag rázta a fejét s oda se nézett.
    - Nem kell. Hagyjon békét, Perkálné.
    - Meg kell inni - parancsolta a doktor.
    - No, ugyan. Csak egy picinykét, nemzetes uram. Jaj, be finom, jaj, be jó. (S csettentett a nyelvével Perkálné, mint ahogy a gyerekeket szokás ilyesfélékkel rávenni.) Az a kis angyalka hozta, a baronesz. Olyan ez, mint a manna. Meggyógyul ettől a halálos beteg is. Majd meglássa, milyen erős lesz mindjárt, még talán fel is kel mindjárt. Aztán micsoda gyönyörű kancsóban van, csak a király iszik ilyenből.
    De már a kancsóra fölpislantott az öreg, nézte-nézte a meredt, zavaros szemeivel, fölemelte a fejét s izgatottan kalimpált remegő karjaival, s lassankint fölismervén azt, élettelenül rogyott vissza párnáira a rémület hörgő kiáltásával:
    - Az aranypohár, az aranypohár!
    Azontúl nem nyerte vissza öntudatát. Mikor délután eljött a kis Pál báró, már nem ösmerte fel.
    - Pedig hogy várta, milyen nehezen várta a méltóságos úrfit. Tízszer is tudakozódott utána napközben. Bizonyára mondani akart valamit.
    - Istenem, istenem! - sopánkodott Pál báró, a könnyes szemeit törülgetve. - Én reménylem, hogy még jobban lesz. Ugye elküld értem, Perkál néni, ha magához tér?
    - Oh, dehogyis nem küldök, édes szívem.
    Este maga az öreg báró is beosont a kasznárházba megnézni, de őt se ösmerte már fel a vén gazember. Ott volt az orvos és a plébános is, akiket ismételve elhívatott Perkálné. Az egyiket, aki visszatartsa ezen a világon, a másikat, aki ellássa útravalóval a másvilágra. De biz az nem reagált egyikre sem. Ott úszott ő már a bizonytalan vizeken és inkább volt már a túlsó parton. A melle szörcsögött, a szemei beestek és az arca is megváltozott.
    - Félek - mondá a doktor -, hogy a gyulladás átment a tüdő balszárnyára is.
    - Meg lehet-e még menteni? - kérdé a báró, aggódón lesve az orvos válaszát.
    Az orvos vállat vont.
    - Most már az Isten kezében van - felelte az orvos németül.
    - Mit mondott? - kérdé halkan Perkálné a tisztelendő úrtól.
    - Hogy nagyon rosszul áll a dolga - fordítá le az Isten szolgája az orvos szavait, meglehetős szabadon, de híven.
    - Mentse meg kedves doktor, ha lehet - lágyult el a báró -, a legjobb két tehenemet küldöm el önnek ajándékba.
    A doktor gyanúsan mosolygott; ő már tudta, hogy azoknak a tejéből nem köpül vajat a doktorné. Csak a »miért« lehetett még érdekes. Hogy ő miért gondolja? Azért nem köpül-e, mert a tehenek hatóságilag le vannak foglalva és elárvereztetnek, vagy azért nem köpül, mert a vén gazembert már nem lehet megmenteni?
    - Ma éjjelre várható egyébiránt a krízis - dohogta dodonai arculattal.
    Az éj be is köszönt. Csak olyan volt, mint a többi éj. Csillagok ragyogtak fent az égen, pásztortüzek égtek az erdőszéleken, békák brekegtek a mocsarakban, vidám kurjongatások verték föl a csöndet a mezőkről, hol lovaikat legeltették csintalan parasztlegények, milliárd élőlény nyüzsgött-mozgott, cirpelt, sustorgott a park füvei közt - talán több élő féreg és parazita van csak egy fán is, mint ahány ember a világon -, a kakasok megszólaltak éjfélkor és hajnalban, éppen úgy, mint mindennap, csak a beteg kutyák üvöltöttek, vonítottak most hangosabban a kasznár betegápoldájában, s mikor kibukkant virradat után a nap, friss, édesen csiklandozó sugaraival bevilágítván mindenüvé, a kastélybeli lakók mindent abban a rendben találtak, ahogy tegnap vagy tegnapelőtt, kivévén, hogy Perkálné, aki máskor ezidőtájban a kávét pörkölte vagy főzte, úgyhogy annak illata átszűrődött a park fáin, és messze szállt, szállt a szűz reggeli levegőben, most a kasznárlak küszöbén sírdogált, mély keserűségét, ha valakit a kerítésnél megpillantott, hangos szavakba öntve:
    - Oh jaj, oh jaj, kire fogok én ezentúl mosni?
    - Csak talán nem halt meg a kasznár úr? - kérdé Gyuri, a gulyásbojtár.
    Ma ő kelt fel elsőnek, s nem ok nélkül. A kasznár úr dohányát akarta egy kicsit megdézsmálni, mely az ablaka alatti belső kertecskében növekedett. Még ugyan zsenge dolog ilyenkor, de a krumplilevélnél mégis jobb. S íme, már ébren találja a vén áspiskígyót.
    Perkálné csak a fejével intett, hogy meghalt.
    - És mikor halt meg? - kérdé egykedvűen a bojtár.
    - Most egy óra előtt - nyöszörögte Perkálné.
    - Ejnye, a kirielejszomát - fakadt ki csodálkozva, mintha nem az volna a lényeges, hogy meghalt, hanem az, hogy egy óra előtt halt meg. - Furcsa ez a világ - tette hozzá elgondolkozva -, hogy egy ilyen nagy ember is elpusztulhat. Szinte hihetetlen. Mit szóljon aztán az ilyen magunkforma ember, ha éri is valami?
    Gyurka rögtön beszaladgálta az urasági portát a szomorú esettel.
    - Meghalt a kasznár - mondá a kocsisnak, aki a lovakat vakarta.
    - A kasznár letette a kanalat - újságolta a kocsis, betekintvén a tehénistállóba is, ahol Borcsa szolgáló a teheneket fejte.
    Borcsa szolgáló bevitte a hírt a belső szobákba, ahol a szakács a reggelit főzte.
    - No, bezzeg a kasznár is elment már deszkát árulni Földvárra.
    A komornyik a reggelivel, melyet rendszerint az ágyban költött el a báró, együtt tálalta fel az éj eseményét.
    - A szegény nemzetes úr beadta a kulcsot.
    S míg így ment a hír fülből-fülbe, szörnyűködést és megilletődést okozva, addig az öregúr megmeredve feküdt halottas ágyán, nem volt rajta semmi különös, hacsak az nem, hogy az egyik szeme nyitva maradt, sehogy se lehetett lecsukni. »Még les valamire« suttogták a béresnék, akik átöltöztették fekete ruhájába, szépen megfésülték a szürke haját, két gyertyát is gyújtottak melléje két oldalt, a piros rózsát meg (melyet a baroneszka hozott tegnap) a mellére tették, ahogy ő kívánta. A faragó béres ellenben, aki mindig haragudott az ápolás alatt levő kutyákra, kiereszté azokat kórházukból: »mars ki innét«, de azok, csodák csodája, nem futottak szét, bár sok faluból valók voltak, hanem összecsődültek a kasznár udvarán az ajtaja előtt, mintha a jobbágyai volnának és attól várnák a legfőbb szót, hogy mit csináljanak. Oly csodálatos volt mindez, hogy a népeket a babonás félelem lepte meg. »Íme az oktalan ebek eljöttek a temetésére.« Vagy hogy talán ő maga is köztük van, és csak a gyarló emberi hüvelye maradt ott a terítőn a Perkálné és a kisebb eszűek bolondítására, míg lelke voltaképpen egy kutyába költözködött. Legalább esküvel állította Hódi Mihályné, aki gyakran segédkezett az ápolásukban, hogy egy kutyával több van, mint tegnap este volt, minthogy pedig tegnap este óta nem volt az ápolda nyitva, nyilvánvaló, hogy hová céloz. Bolondság hiszen, bolondság, de a plébános úr, mikor meghallotta a kísérteties esetet, ahelyett, hogy összeszidta volna a terjesztőjét, az égre emelte a szemeit.
    - Hja, sehogy se akart meggyónni, hogy a bűnös lelkét feloldhattam volna.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9789633640876
Webáruház készítés