Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Mikszáth Kálmán: A gavallérok_EPUB

Mikszáth Kálmán: A gavallérok_EPUB
340 Ft340

Mikszáth Kálmán kisregénye a kortársi valóságról fest képet, pontosabban a Mikszáthot nagyjából egyforma erővel vonzó és taszító dzsentri életmódot veszi célba, leleplező leleménnyel. Hiteles szemtanúként számol be egy Sáros megyei esküvőről, s azt a folyamatot igyekszik bemutatni, miként teszi vakká a kívülállót egy jól megrendezett színjáték illúziója, s hogy miként kerekedik felül a kiábrándító valóság. A lecsúszott, de családját a hét vezér koráig visszavezető dzsentri nem csapja be önmagát a fényűzés, a gazdagság színlelésével. Itt mindenki pontosan tudja az igazságot, csakhogy ez a legkevésbé sem zavarja őket abban, hogy egy ábrándot teljes odaadással tudjanak eljátszani. Mikszáth elbűvölő belülállása (ő is szereplője a történetnek) vezet oda, hogy az olvasót is fogva tartja, megdermeszti ez a színjáték. Az ábránd varázslata azonban csak addig tart, míg a jól poentírozott kisregény vissza nem rántja olvasóját a valóság talajára. (Legeza Ilona)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    A jó borok megtették a hatást, az urak ott felejtették magukat; kivált az átkozott tósztok okozták: egyik is, másik is felköszöntötte a vőlegényt, a menyasszonyt, az örömapát, hát erre aztán felelni kellett, szóbul szó lesz, némelyik szó beleágazik egy másik mezőbe és fölszólalásra provokál új szónokot. Szóval, csak a bacilusok kölykeznek olyan szaporán, mint a tósztok. Az ördög vigye azokat a tósztokat.
    – Uraim, uraim, ne feledjük, hogy útközben vagyunk és hogy nagy föladat küszöbén állunk.
    – Ej, jó helyen vagyunk.
    – Bolondság! A föladat nem a mienk, csak az Endréé.
    Beállott az úgynevezett amabilis konfúzió, mindenki beszélt egyszerre; a fiatalemberek odahúzták a székeiket a kisasszonyokhoz s ott egy csoportot képezve udvaroltak; különösen az egyik Nedeczky leányt, a Vilmát, dongták most körül, mint a darazsak a virágot, mert az mester volt a társalgásban, csak úgy dőltek belőle a sziporkák. S milyen szabadon, fesztelenül diskurál: kutya jukkerasszony lesz belőle, ha főkötőhöz jut.
    A leányok is pompásan érezték hát magokat, sőt a mamák se unatkozának, mert a jó nevelésű sárosi ifjak az elefántságra is ki vannak képezve.
    – Halljuk Bogozy bácsit. Halljuk a malacok szerelmét, halljuk, halljuk!
    – Ne okoskodjatok!
    – Ej, mit! Lazsányban úgyse lehet, mert ott ünnepély lesz, de most itt magunkban vagyunk. Egy lumpoló társaság, melyet nem köt az etikett.
    Endre kétségbeesve tekingetett az órájára.
    – De hisz ez borzasztó, elkésünk. Mit gondolnak felőlem Lazsányiék és Katica? Apuska, szólj, kérlek, vendégeidnek.
    – Mit szóljak?
    – Hogy menjünk.
    Az öreg Csapiczky a fejét rázta és rámordult megbotránkozva:
    – Az nem lehet. Mit gondolsz? Soha még Csapiczky nem mondta a vendégeinek, hogy menjenek. Inkább a nyelvemet vágatnám ki.
    – No, hát akkor majd megmondom én.
    S ezzel szólásra emelkedett, de a kompánia benne volt már a kötekedésben, tudták, mit akar mondani, hát csupa pajkosságból bedugták a füleiket mind, mind, még a kisasszonyok is.
    Nevettek, kiabáltak, lezúgták.
    – Abcug, abcug! Nem akarjuk hallani! Eláll!
    Endre is nevetett, de hogy viszonozza a tréfát, miután meglátott egy krétát a pohárszéken, odaintette a Matykó inast és fölírta a kékposztó dolmánya hátára csinos gömbölyű betűivel: “Menjünk, uraim, mert kikapok”.
    Aztán megparancsolta Matykónak, hogy járja körül az asztalt, de úgy, hogy a háta legyen a vendégek felé fordítva, mert ő most plakát és nem inas.
    Ezen a “szamár ötleten” megütközött Pruszkay Stefi és fölfortyant. (Nem csoda, mert a tizenötödik pohárnál tart.)
    – Kikérem a sértést - rúgta ki maga alól a széket izgatottan -, nekem ne fordítson hátat egy inas. Az ilyen vicceket a zsurnaliszta úr otthon, Budapesten hagyhatta volna...
    Fölugrott és kifelé rohant.
    Tízen is elállták az útját.
    – Fogatok - hörögte -, rögtön fogatok... Eresszetek!
    – Stefi, legyen eszed - csillapítgatták. - Hát megbolondultál? Ej, ej, cimbus, cimborka (simogatták, cirógatták). Hiszen senki se sértett meg.
    – Segédeket ide! Segédeket! - s ajkszegletei remegtek az indulattól. - Vért akarok inni, vért, vért!
    Bogozy bácsi fölkapott az asztalról egy pohár vörösbort és ünnepélyes pátosszal mondta (ő tudta, hogy kell Pruszkayval beszélni, ha egy kicsit kapatos):
    – Tass vezér unokája, igyál inkább egy kis vörösbort!
    A sok kéz közül, mely a dühöngőt tartotta vállánál, nyakánál, derekánál fogva, egyszerre ösztönszerűleg kinyúlt egy a pohár után és az éppen a Tass vezér unokájáé volt.
    – Bandi, gyere, koccints vele!
    Endre, ki restellte a jelenetet, odament, koccintott vele, aztán összeölelkeztek és vége volt a haragnak, elmúlt, mint a szappanbuborék. De azért a mulatság már megromlott. Pruszkay elkezdett érzékenykedni és vallomásokat tett, hogy ő milyen gonosz, hitvány ember, aki nem érdemli meg az életet, mikor a legkedvesebb barátját megbántja és kellemetlen perceket szerez neki a legboldogabb napján. Aminőt csak egyet adnak az istenek a közönséges halandóknak. (Őneki egyébiránt kettőt adtak és a harmadikat keresi, mert éppen most válik a második feleségétől.) Szóval, Pruszkay Stefi már el volt készülve - őt immár csak mint tiszteletbeli málhát szállítják Lazsányba, lehet azonban, hogy a levegő kifújja egy kicsit a mámort a fejéből.
    A kínos incidens tehát asztalt bontott, s most már a vendégek csakugyan fölkerekedtek, hogy meg se álljanak Lazsányig.
    Az első kocsin mi indultunk, Endrével; a vőlegény érjen oda legelőbb; legutoljára maradt az öreg Csapiczky a kis Marival, s mikor átkelve a Polyovka-patakon, fölkapaszkodtunk a lazsányi dombra, melyet az én szelíd kedvenceim a nyírfák, valóságos mesebeli ezüst erdővé varázsoltak, gyönyörűség volt hátranézni a tömérdek négyes fogatra. A kocsisok, egy kicsit pityókosan, nem sajnálták az ostort; szinte röpülni látszottak alant a fogatok egy nagy aranyfelhőben, mert az út fölvert porát a verőfény a maga képére átfestette.
    – Az öregem négyesét nem látom - mondta Endre bosszankodva.
    – Hol lehet?
    – Bizonyosan visszamaradt elrakosgatni egyet-mást.
    – Hány órakor lesz az esküvő?
    – Fél egyre kell lennie. De az öreget végre is be kell várni, mert ő az örömapa, Mari húgom pedig az egyik koszorúlány.
    – Lazsány még messze van?
    – Egy jó negyedóra. Nini, már látszik is a templom bádogtornya.
    Csakhamar ott voltunk Lazsányban. Egy veszekedett nagy kastély látszott, félig rom, a falu innenső részén. Az ablakok némelyike kitörve, nemcsak üveg nincsen benne, de ráma se. A nagy park egykori kőkerítése is hézagos, néhol összeomlott és a kövek szerteszét hevernek, csak imitt-amott ép még, és a mohhal benőtt zsindely is rajta van.
    – Ez a Katicáék háza; egy kicsit elhanyagolt állapotban van. Végre is csak a földszint egy részét lakják. Az öreg méltóságos úr (a Katica mostohaapja) mint afféle katona, inkább a rombolást szereti, mint a javítást. Oh, ezek a javíthatatlan katonák!
    – Miért “méltóságos” az ön apósa, ha szabad kérdenem. Őrnagyot nem illeti meg ez a cím.
    – Persze! De ő császári és királyi kamarás is.
    – Ah! az más.
    Csak később tudtam meg, hogy az őrnagyot Uhlariknak hítták valamikor, és a Lazsányi nevet csak néhány év előtt vette föl a birtok neve után, melyet az eperjesi püspöktől bérelt.
    Apja sótiszt volt az aerariumnál és nem volt nemesember. De hát akkor hogy lehetett a fia kamarás? Hát azt mondják, rendkívüli módon. Uhlarik Pista eperjesi diák korában beállt katonának és oly tökélyre vitte pár év alatt a huszármesterséget, hogy a főherceget, mostani királyunkat, ő tanította lovagolni, mint a legjobb lovasok egyike a legénység közt. A főherceg hálás volt tanítója iránt és amikor császár lett, kinevezte hadnagynak. Uhlarik úr lett, elkerült Bécsből, tudja isten, milyen ezredhez, s lassan-lassan csúszott fölfelé a ranglétrán egész a kapitányságig. Sok tarkabarka évtized lefutott: öreg kapitány lett az egykori nyalka huszárgyerekből s a császárból lett öreg király; sohase találkoztak azután. A király tán el is felejtette mesterét, mikor egyszer csak egy erdélyi hadgyakorlatnál, amint ellovagol a hadtest előtt, hirtelen szemébe ütődik egy ismerős arc a sorból, egy sokszor látott tekintet; megrántja a lova kantárját s megáll az ámuló-bámuló kapitány előtt.
    – Ön Uhlarik?
    – Igen, fölség.
    A király szeme nyájasan siklik el a kapitány alakján s lelkét lágyítja, rezegteti sok előbuggyanó emlék.
    – Kívánjon ön valamit.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155295294
Webáruház készítés