Mikszáth Kálmán: A beszélő köntös_EPUB

Részlet az eKönyvből:

Nagy díszben jelentek meg őkelmeik, panyókásan, kardosan. Lestyák Mihály uram csinos, deli leventét mutatott.
Ő tartotta a szónoklatot, lefestvén Kecskemét szomorú állapotát oly híven, oly szépen, hogy a négy mögötte álló szenátor könnyekre fakadt. (Imecs uramat már tegnap küldték haza.) A beszéd sok ékes szóvirág után oda konkludált, hogy azon esedezéssel borulnak le a leghatalmasabb trón urának lábaihoz, adna Kecskemétnek egy állandóan ott lakó pasát, vagy csauszt vagy akármit, ha csak akkora lesz is, mint a kis ujjam, hogy őket a portyázóktól megmentse. Már pusztán az a tény, hogy a fölséges szultánnak egy emberét tudják ott, megmenti a város békéjét, egzisztenciáját.
Majd egy rétori fordulattal, lendületteljesen ecsetelé, milyen jó dolga lesz ott annak a csausz¬nak; kőházat építenek neki, megbecsülik, kiszolgálják, tenyerükből édes mézzel etetik stb.
Most a budai pasa tolmácsa, Nazur bég, fordítá le az orációt a szultánnak, ki szenvtelen arccal, nagy életuntsággal hallgatta ezeket. Egyébként igen jóképű, rokonszenves alak volt, körülbelül negyvenéves. Nagy ritkán bólintott gyengén a fejével.
Ibrahim pasa, a budai vezér ott állt összefont kezekkel a szultán mellett, s feszült várakozás leskelődött vérbe borult kis szemeiben, mintha mondaná:
- A beszédet már hallottuk, lássuk most az érveket.
Rögtön következtek.
Porosznoki Gábor előlépett, felnyitván az almazöldszínű selyem tokot, melyet maga előtt tartott, kivette abból a remekművű arany karikást és a fokost, aztán letette a szultán előtt levő zsámolyra mind a kettőt.
- Lábadhoz tesszük ím, fölséges császár, Kecskemét fegyvereit.
A szultán lehajolt, fölvette a karikást és nézegette egy kicsinyég. Majd Ibrahim pasával váltott halkan néhány szót.
Ezalatt éppen kiköszörülte a torkát, tiszteletteljes krákogással Inokai szenátor uram, s ekképpen darált:
- Vitéz katonáidnak egy kis pecsenyét hoztunk, nagy szultánok legnagyobbika! Legyen kegyes fölséged megtekinteni az ablaknál.
Nazur bég gépiesen tolmácsolta, és a szultán kedvetlenül kelt fel a szófáról, hogy az ablakhoz lépjen, ahonnan láthatók voltak a pompás tinók és csikók, melyekhez Kriston Ferenc uram rebegte el a prológot. Mindez nem sokat érdekelte kelet hatalmas urát, bágyadtan ereszkedett vissza szófájára.
…De most megnyílt a teremajtó, s hűs áramlat látszott beosonni. Talán a négy szoknya suhogása okozta. A kecskeméti leányok léptek be üdén, kedvesen.
A szultán élénken ugrott fel.
Ágoston Kristóf kiállt a középre, mint egy iskolás fiú, s olyan gesztusokkal, mintha egy bokréta lenne a kezében, melyet a papának ad át, szégyenlősen szavalta:
- Egy kis virágot hoztunk, kérem alássan.
A szultán bizonyára nem értette meg a magyar szavakat, de most a tolmács közbenjötte nélkül is mosolyogni méltóztatott. Majd vígan odakiáltott a budai vezérnek:
- Fátyolt reájok gyorsan, Ibrahim! (Ami annyit jelentett keleti nyelven: Ne fertőztessétek őket egy percig sem buja pillantásaitokkal.)
Míg a pasa kirohant intézkedéseket tenni, a szultán lassú, vontatott szavakkal közölt valamit a tolmáccsal.
- A szultán őfelsége, kinek Allah árnyékát oltalmazza, azt mondja nektek, hitetlenek, hogy kívánságaitokat fontolóra veszi. Legyetek addig veszteg és várjatok odakünn.
A tolmács intett, s ezzel a küldöttség el volt bocsájtva.
De a szultán jó kedvét látva Ágoston uram, azt hitte, ideje valami örök emlékű dolgot cselekedni; visszarángatta tehát gyöngéden, mente-szárnyaiknál fogva, a kifelé iparkodó elöljárókat, s imígy szólt a tolmácshoz:
- Még egy alázatos kérésünket közvetítsd, hatalmas tolmács, uradnak jobb keze!
A nagyvezér, a jelenlevő pasák és ulemák megbotránkozva néztek a vakmerőre, s nem kevésbé valának meglepetve a kecskeméti urak is, de a szultán, Kecskemét virágaira gondolva, még mindig mosolygott, s ha a szultán mosolyog: a nap süt, a füvek nőnek, a kövek hárfáznak, s minden rendben van.
- No, mit akartok még, telhetetlen rozsomákok! - fortyant föl magyarul Ibrahim pasa helyettese, Hasszán, a tihaja bég. - Szaporán fecsegjetek, mert még sok küldöttség vár odakünn.
- Éppen az - folytatá Ágoston Kristóf nekibátorodva -, láttuk odakünn a nagykőrösi deputációt, és arra kérjük mély alázattal őfelségét, bármit kérnének is őkegyelmeik ne adja meg nekik.
A tihaja bég nevetett, s maga magyarázta meg a hívők urának második kérelmüket, a hívők ura is nevetett a furcsa kívánság fölött (ilyen még elő nem fordult a praxisában), és azt kérdezte élénken:
- Mi legyen ennek az indoka?
Lestyák Mihály uram adta meg a feleletet:
- Nagykőrös és Kecskemét úgy van együtt, mint Mekka és Medina, mint a kutya és a macska.
A szultán pompás hangulatba pezsdült, a tolmács hasonlóképpen egész homlokáig vigyorgóra vált arccal adta át az uralkodó válaszát.
- Örvendezzetek! A kegyelmes padisah fontolóra veszi az első kérésteket, a másodikat teljesíti.
Ezzel kihúzódtak a kecskemétiek az udvarra, »szerencsés jó reggelt» kívánva útközben a bemenetre váró kőrösi szomszédoknak. Néhány perc múlva kiosont hozzájok a tihaja bég (akinél tegnapelőtt járt a kenő ember), s megveregetvén a szenátorok vállait, pártfogói arccal biztatta őket:
- Szerencsés kópék kegyelmetek! Egészen megnyerték, felvidították a szultánt. Semmi kétség, minden meglesz.
Megelégedetten dörzsölte kezeit. Száz arany volt neki ígérve utólagosan, ha török hatóságot kapnak Kecskemétre.
Jó remények közt ácsorogtak künn, dicsérve a főbíró beszédét és az Ágoston föllépését. Maga Ágoston uram teljesen el volt ragadtatva.
- Ugye, hogy érek én valamit? Van ám itt ész, atyafiak.
Vagy másfél óra múlva újra visszajött a tihaja. Dühösen kalimpált kezével, nagy húsos képe vörös volt a méregtől, mint a paprika.
- No, disznók - kiáltá messziről -, agyonröfögtétek a szerencséteket!
A derék urak sóbálvánnyá dermedve néztek rá.
- Mi történt, az isten szerelmeért?
- Az történt, ti szamarak, hogy a nagykőrösi küldöttség terhesnek és elviselhetetlennek találván maga számára ügyes-bajos dolgaikban és szolgálmányaik teljesítésében úgy a budai, mint a szolnoki basaságok távolságát, a szomszédos Kecskemétet kívánta egy felállítandó török hatóság székhelyének.
- Mi pedig… - dadogta Inokai József.
- Ti pedig megígértettétek a szultánnal, hogy a nagykőrösiek kívánságát, bármi legyen az, nem teljesíti. Gebedjetek meg!
Ezzel hátat fordított nekik, miután előbb törökösen köpött egyet-kettőt elibük.
Azt a megrőkönyödést kellett volna látni, Lestyák a bajuszát rágta, a becsületes Porosznoki káromkodott, Kristonnak az orra vére indult meg ijedtében, az öreg Inokainak pedig a mécsese tört el, pityeregni kezdett, míg ellenben Ágoston uram, iszkiri, szedte a sátorfáját, ment egyenesen a szekereikhez, melyek a Dunánál álltak, lefeküdt az egyikbe, betakarózott a bundájával, mert olyan hideg rázta ki, hogy egyenletesen felosztva, kitelt volna belőle száz borzongató nátha.
- Most már akár hazamehetnénk - törte meg a szomorú csöndet Kriston.
- Megvárjuk a szultán határozatát - vélte a főbíró.
Jó öreg uzsonna lehetett, mikor a szultán kajmakámja értük jött a tolmáccsal egyetemben, felvezette őket egy terembe, és átadott nekik egy kaftánt, mondván a tolmács szája által:
- Ezt küldi nektek a felséges padisah. Bizonyára jó hasznát veszitek!
A szenátorok búsan tekintettek a sötétzöld bársony ruhadarabra, mely aranyos zsinórokkal és paszomántokkal volt kihányva, mindenféle szeszélyes figurákban, s mintegy megdöbbenve kérdék egymástól: »Hát csak ennyi?«
Porosznoki uram szóbeli kifejezést is adott elégedetlenségének.
- Egyebet nem üzent őfelsége?
- Egyebet nem üzent - felelte a kajmakán nagy flegmával. - A szultán jó szívvel volt irántatok, de amire szavát adta, azt be kellett váltania. Hiszen magatok kívántátok.
- Nem lehetne-e még egyszer bejutni hozzá?

eBook a Digi-Book kiadásában