Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival_EPUB

Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival_EPUB
540 Ft540

Noszty Feri huszárhadnagy, akinek feltétlenül pénzre van szüksége, szemet vet a környék leggazdagabb lányára, Tóth Marira. Cselszövésekkel, kompromittáló helyzet teremtésével, a gyakorlott szívhódítás minden eszközével igyekszik elérni, hogy a felesége legyen a lány, aki finomságával, romantikus egyéniségével egy tisztább világot képvisel. Az apa, az amerikás Tóth Mihály átlát a cselszövényen és az utolsó pillanatban megakadályozza a házasságot. A regényben megjelenik a vármegyei és miniszteri apparátusba beépült kiterjedt Noszty atyafiság, s mindnyájan szívvel-lélekkel szurkolnak a hozományvadászat sikeréért. Noszty Feri semmitől sem riad vissza, hogy a család régi híréhez az eltékozolt vagyont megszerezze. Csal, hazudik, váltót hamisít, a brancsbeliek szemében mégis tökéletes úriember. Mikszáth-hoz az egyszerű emberből lett milliomos, a "kifli-király" Tóth Mihály áll a legközelebb. Felruházza saját életrajzi adataival, jellemével, világnézetével. Tóth Mihály a legjobb polgári erények megtestesítője, Amerikába azért utazott, mert király nélküli országot keresett. Hazajőve a magyar mezőgazdasági ipart akarja fellendíteni, kórházat alapít, segíteni akar a népen.
A Noszty fiú esete Tóth Marival az egyik legjobb Mikszáth-regény. (Legeza Ilona)
eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Harmincöt évvel történetünk előtt élt Pesten egy Nagy István nevű tajtpipametsző. Akkor ez volt az első mesterség. Az egész ország pipázott, reggeltől estig. Dohány volt quantum satis ; az úrnak termett, a többi lopta. A tekintetes nemesség mintegy életcéljának tartotta minél több tajtékpipát és szipkát minél szebben kiszívni, úgy, hogy azok úgynevezett bajuszt ne kapjanak. Akinek ez sikerült, az rendesen bizonyos önérzettel tekintett múltjára, mint aki nemhiába élt a sárgolyóbison. Egy-egy szépen, egyenletesen kiszítt szipkáról úgy beszéltek országszerte, mint a Kohinoorról szokás, hogy itt és itt Radvánszky bárónak Radványban vagy Recsky Andrásnak Szabolcsban egy olyan mahagóniszínűre kiszítt pipája van, hogy nincs azon annyi makula se, mint a Szent Rozália palástján, hogy olyan erős lett, kétszer ment át rajta egy szénásszekér kereke, s még csak egy karcolást se ejtett rajta. A pipafaragás művészet volt akkor. Sőt egyéb művészet ebben az országban nem is volt. Nagy uram egy-egy sikerült pipájáról legalább annyit beszéltek az emberek, ha nem többet, mint mostanában egy színdarabról, milyen a makkja, milyen a nyaka, a kupakja. Ha valami újabb formájú bevégzett művet tett ki a kirakatba (az Úri utcában), egész népcsődület támadt előtte. S az összegyűlt bámészkodók szívesen elújságoltak némi intim részleteket a nevezetes pipakészítő műhely életéből. Hogy ti. valami Tóth Mihály nevű legénye van Nagy uramnak, az csinálja a legszebb példányokat. Csodálatos keze van hozzá.
    És igaz is volt. Ez a mi mostani alsó-rekettyési Tóth Mihályunk a Nagy István műhelyében dolgozott, harminc pengő forintokért havonkint, ami akkor szép pénz volt, mert kilencven húszas lakott benne; egy húszasból pedig meg lehetett élni naponként, úgy, hogy még a koldusnak is adhatott volna az ember egy rézgarast, ha lett volna koldus.
    Hanem iszen talált annak helyet Tóth Miska. Bolondja volt a könyveknek, s ami jó megjelent a könyvpiacon, azt menten megszerezte. Ahelyett hogy elment volna devernálni a Két Kék Bakokhoz vagy a Két Pisztolyba, vitte a könyvzsákmányát a Frühjahrsfeld utcai tiszta kis szobájába, s beszítta, mint a szomjas növény a harmatot. Bolond volna bort inni, mikor nektárt szürcsölhet a pénzéért. Igaz, nem sok könyv termett, attól nem megy az ember tönkre, s ami termett volna is, az író agyától még nagyon messze esett a könyvesbolt. Petőfi Sándor például nem bírta kinyomatni az összegyűjtött verseit, nem volt rá pénz. A főurak, akiké volt az ország, nem törődtek az ilyesmivel. Kártyáztak, ittak-ettek és böfögtek. Egy szabómester, Tóth Gáspár uram, ki a nadrágjaikat varrta, gondolta el magában, hogy az ő kötelessége illő köntösben megjelentetni a legbecsesebbet, ami akkoriban a magyar földön termett, és leszúrt néhány száz forintot a költemények kinyomtatására. Örök szégyen az akkori nagyurakra, kik pedig lapáttal szórták a pénzt, mindenütt, ahol nem kellett. Az egyszerű, szürke bekecsek és dókák alatt meleg szívek dobogtak. Kasznárok, prókátorok, mesteremberek nevei vannak megörökítve az akkori könyvek végső lapjain, ahol szokás volt ösztönzésül kinyomatni az előfizetők lajstromát. Azok a jámbor, becsületes, szegény emberek tartották meg az országot, akiké nem volt.
    A nemzeti lélek bujdosott, vándorolt. Hol itt tanyázott, hol ott, mint egy peregrinus. Néha sehol se volt. Talán el is veszett már! Majd ismét fölbukkant. Ej, hát megvan még? S milyen furcsa helyeken gyúlt ki, ahol senki sem kereste volna! A császár katonáinál, a testőröknél Bécsben. Aztán vándorolt, egyre vándorolt, és nem talált állandó helyet egy osztálynál sem, ahová szállt. Abban az időben, amelyről írunk, a középosztály legalján húzódott meg. No, fog az még följebb is menni! De biz az lejjebbre vette az útját. Volt az iparosnál, láttuk a parasztnál azóta. Hiszen nincs kizárva, lehetett valamikor a nagyuraknál is, csakhogy azt még nem láttuk - vagy hogy még csak ezután jut oda, de már szeretnénk látni.
    Tóth Miskának a könyveken kívül egyébiránt volt még egy mágnese: a Nemzeti Játékszín. Dehogyis maradt volna el valamelyik előadásról, kivált ha történeti darabokat adtak. Míg egy szomorú napon ennek is vége szakadt - egy jó barátja kedvéért. Velkovics Gyurinak hívták a barátját, ugyanabból a városból való volt, ahonnan ő: Nagyszécsényből. A szüleik szomszédok voltak és komák. A Velkovics uram szűcsműhelye egy házban volt a Tóth Máté pékboltjával. Úgyszólván egy családot képeztek, s éppannyira szerették egymást az öregek, mint fiaik, kikből mind a ketten diplomás embereket akartak faragni.
    Tóth uram prókátornak szánta Miskáját, de az anyja ellene szólt:
    - Soha. Nem adom a fiamat olyan mesterségre, ahol annyit kell hazudni.
    Tóthné papot akart belőle, de ezt meg az apja kifogásolta:
    - Eredj, te golyhó, hiszen a papnak még többet kell hazudni. Ami annyival rosszabb a prókátorénál, mert ezt nem illik el nem hinni.
    Egymás iránti gyöngédségből mindenik elejtette időközben a maga kedvenc tervét, s mikor arra került sor, hogy a két egyforma korú fiúcskát Losoncra viszik a nagy iskolába, abban állapodtak meg kölcsönösen, hogy Velkovics koma döntse el, mi legyen a gyerekből.
    A koma nem vonta meg a jó tanácsot:
    - A mi fiunk doktor lesz, hát legyen a Miska is doktor.
    Ezt pedig azzal indokolta, hogy ők (Velkovicsék) már nagyon öregek, nem pörlekednek senkivel, fiskálisra nincs szükségük, ahelyett sokat betegeskednek, tehát doktorra van szükségük. De egy doktor mégis csak egy doktor, míg ellenben ha a Miska is doktor volna, és valaki megbetegednék a két család közül, még konzíliumot is lehetne tartani. Márpedig milyen szép és úrias dolog, mikor híre terjed a városkában, hogy Velkovics uram vagy Tóth uram fölött konzíliumot tartottak ma a doktorok.
    De biz ezzel se fegyverezte le a péket.
    - Micsoda? - kiáltá, és a fél szemével a feleségére bandzsított. - Hisz a doktornak kell a leg-többet hazudni! És ez még a papénál is rosszabb, mert sohase lehet rájönni.
    Ebben az anyóka is osztozván, végre sok hánytorgatás, keresgélés után kikotorászták a mérnöki pályát, az egyedülit, amiben nem lehet hazudni.
    Ősszel aztán a jövendőbeli inzsellér és doktor egy becsületes német származású pipametsző-höz, Stromm Adalberthez kerültek kosztba Losoncon. Stromm mesternek magának is volt egy tanuló fia, ifjabb Adalbert, akivel a fiúk összepajtáskodtak. Őszinte, szinte megható barátság fejlődött ki köztük.
    Kedves, könnyed, gondtalan évek következtek egész a retorikáig; gomboztak, labdáztak, pigéztek, és egy kicsit tanultak is; eminens azonban csak Miska volt közülök, kiről a professzor urak azt tartották, hogy nagy koponya, és sokra viszi az életben, ha valahogy útközben el nem veri a ragya. Éles esze volt, dacos nyaka, józan ítélete.
    És csakugyan ő tört le legelőbb. Egy kis kolera szaladt végig az országon, s apja, anyja meghalt váratlanul, nem hagyván maguk után egyebet, csak jó emléket az ismerősöknél. Abból azonban nem lehet kosztot fizetni Stromm apónál; ezzel tisztában volt Miska, s a temetésről visszamenve Losoncra, azzal az elhatározással állított be a műhelybe, hol az öreg Stromm dolgozott, hogy az új helyzet szerint helyezkedik el a világban.
    - Stromm úr - mondta, noha eddigelé bácsinak szokta nevezni -, szüleim meghaltak, és nem maradt utánuk semmi vagyon.
    - Hallottam, édes fiam - sajnálkozott a derék mester.
    - Ebből aztán az következik, Stromm úr, hogy nem tudom tovább fizetni az ellátást.
    - Ej, ne törődj te ilyenekkel! Ahol két paniperda jóllakik, ott a harmadik nebuló se pusztul éhen.
    - Nem kell nekem kegyelemkenyér, Stromm úr - vágott közbe a fiú keményen -, köszönöm alássan a jó szívét, de nem kell.
    - Ejnye, forgósadta - csodálkozott a jó ember, és a szemöldökei felszaladtak a homlokára -, hát mi a mennydörgés fityfene kell?
    - Eddig én fizettem önnek, most már azt akarom, hogy ön fizessen nekem.
    - Hogyhogy, barátja az erénynek? (Stromm úr nagy előszeretettel tanulta el az ilyen diákkiszólásokat.)
    - Hát úgy értem a dolgot, hogy én évekig nézegettem itt a műhelyben, miképpen faragják önök a pipákat és metszik, otthon aztán a vakációban én is próbáltam a faragást, és azt hiszem, hogy hasznomat veheti.
    - Ugyan ne izélj, te bolond!
    De a fiú addig erősködött, addig követelt, engedjen hát neki a szerszámaival itt a műhelyben egy pipát csinálni, s olyan határozott, imponáló volt a föllépése, hogy az öreg Stromm nem volt képes megtagadni a kívánságát.
    - Jó, no, bánja a szösz, ronts hát el egy darab tajtékot, ha már annyira rátelepedtél a lelkemre.
    Nevetett, hagyta, oda se nézett többé, méltóságán alul tartotta volna felülni, úgy vette, mint egy gyerekes szeszélyt, s kiment inkább a kertbe a palántáit öntözni. Miska pedig egész délután dolgozott szorgalmasan, s mikor a mester este akaratlanul odapillantott, s meglátta egy makra¬pipának a kibontakozó nemes idomait, a finom vonalakat, a karcsú nyakat és a ráfaragott vizsla félig elkészült figyelő fejét, ijedten csapta össze a kezeit, és megrázta a diákot.
    - Vesd le a csizmádat, hé, hadd nézzem meg hamar, nincs-e lúdlábad, nem vagy-e maga az ördög? Mutasd csak ide azt a pipát!
    Megnézegette, megforgatta, csóválta hozzá a fejét, dörzsölte a szemeit, nem álmodik-e, elimádkozott hamarjában egy hiszekegyet, keresztet vetett magára, aztán így szólt:
    - No hát, fiam, te nagy talentum vagy. Vétek lett volna neked a könyvek közt megpenészedni. Itt maradsz a műhelyben, s úgy lesz, ahogy te mondtad, most már én fizetek neked, de egyszersmind megmutogatok még egyet-mást.
    Miska tehát fölvette a zöld kötényét, kimaradt az iskolából, és ott dolgozott az öreg Stromm oldalán két-három évig. Mindjárt az első pipáját a híres Bornemissza csendbiztos vette meg a kirakatból, ami nem csekély dicsőség volt. Mert a nagy csendbiztos, kinek halála után még sok évtized múlva is bornemisszáknak nevezték abban az egész országrészben a pandúrokat, egyszersmind nagy pipaértő hírében állt, s elég volt egy mestert kiemelni a homályból maga az a tény, hogy az ő szájában látták az alkotását.
    Miska hovatovább olyan pipákat készített, hogy addig szállt, szállt a hírük, míg a Nagy István fülébe is eljutott, s elcsalta a legényt magához Pestre.
    Nemsokára odakerültek a pajtások. Az ifjú Strommot, akit időközben katonaiskolába adtak volt, oda nevezték ki hadnagynak, Velkovics Gyuri pedig orvosnövendék lett, s ismét együtt lakott Tóth Miskával, a Frühjahrsfeld utcai szobácskában. Csodálatos, hogy sem a nyalka huszárhadnagy, sem az alma mater „gólyája” nem restelltek a mesterlegénnyel barátkozni, ebben az időpontban lévén az ifjúság a legzöldebb; sőt bizonyos fokig tekintély volt Miska, aki imponált nekik, és akire hallgattak. Megszokták fölényét még az iskolai padokban.
    Megy az idő, forog a világ, kopik az ember. Egy nap, mikor Gyuri másodéves medikus volt, letette a kanalat meg a varrótűt örökre Velkovics Dávid uram is (Velkovicsné már korábban elhalt), s minthogy egy kis leányka is maradt (Fruzina), Gyuri taníttatására nem jutott pénz.
    Gyuri végszorultságában egy Bécsben lakó rokonához, anyja testvéréhez, dr. Protokhoz fordult egy szép, érzelmes levéllel anyagi támogatásért, mert a szülői házban gyakran hallott meséket a vagyonos orvosról, kinek tele van a szobája megrendelőkkel, és aki hallani se akar nővéréről, a szegény szűcsnéről, gőgje vagy talán fösvénysége miatt. Dr. Protok nem is válaszolt a levélre, ami roppant kétségbeejtette Gyurit, de Tóth Miska megvigasztalta:
    - Ne félj, kenyeres. Ha minden gát szakad, itt vagyok én. Megosztom veled a keresményemet. Mindenképpen el kell végezned az egyetemet.
    S azontúl búcsút mondott az irodalmi műveknek, a szellemi szórakozásnak. Ő fizette a kosztot és a tandíjat Gyuriért; ő látta el apró kiadásait panasz nélkül, felhánytorgatás nélkül, gyöngéden, mintha csak a legtermészetesebb kötelességét teljesítené.
    Így tartott egész két évig ez az apai szerep, nem kis erőfeszítéssel. Noha titkolta, sokszor nélkülözött, csakhogy a „student” ne szenvedjen hiányt semmiben. Mégis a student unta meg a helyzetet hamarabb.
    Egy este, mikor fáradtan hazajött, nem találta otthon Gyurit, se a ládáját, csak egy levélkét az asztalon.
    Kedves Miskám!
    Egy bolond mágnás paralysis progressivába esett, ami csinos kis szerencse rám nézve. Az egyetemen egy orvosnövendéket kerestek hozzátartozói, aki állandóan mellette legyen mint ápoló, s kísérgesse Meránba, Monacóba és nem tudom én, milyen fürdőkbe. A sallárium meglehetős, teljes ellátás a legfinomabb vendéglőkben vele együtt s havonként jelentékeny összeg készpénz. Annyira meguntam már az okos embereket az egyetemen, hogy ennek a bolond embernek a társasága különös ingerrel bír rám nézve. Varietas delectat . Én hát elfogadom ezt a majdnem kanonoki stallumot, mert nagyon bántott az is, hogy a te nyakadon élősködöm. Nem szóltam neked erről semmit, mert nem volt erőm tőled élőszóval elszakadni. Nem is szakadok én el soha, csak egy kicsit elmegyek, s némi pénzt szedek össze, amellyel aztán elvégzem az utolsó évemet. Köszönöm neked az irántam való jókat, ígérem továbbá, hogy sokszor foglak értesíteni hollétemről, helyzetemről, és mihelyt lehet, visszatérek hozzád stb.
    Miska megsemmisült, mintha valami nagy csapás zúzta volna össze. Egész éjjel idegesen járt föl s alá, kezeit tördelve: „Miért tette azt, miért tette?” Szinte nevetséges volt a bánatával, úgy érezte, hogy ezentúl már nincsen életcélja.
    Gyuri szavának állt, szorgalmasan írogatott grófjáról (valami Plechnitz őrgrófról) és élet-folyásáról, hol innen, hol onnan, Európa különböző klimatikus helyeiről, sóhajtván leveleiben, hogy már szeretne egy kis töltött káposztát enni (ez a fényes hotelek kosztja ellen irányult), vagy hogy már nagyon vágyik egy kis békakuruttyolást hallani... Ezt részint a hangversenyek iránti csömör fokozta, mert a beteg gróffal minden hangversenyre el kellett mennie, a zene csillapítólag hatván idegeire, de mutatkozott ebben honvágy is, mert a József városrészben még akkor sok volt a békákkal benépesített pocsolya, s esténként ugyancsak hangos volt az a vidék, ahol Miska lakott.
    Úgy vagy egy évig még volt némi humor a leveleiben. Néha valami pajkos kalandról is megemlékezett. Vidor életkedv bugyborékolt némely megjegyzéséből. Hovatovább azonban rövidebbek és kedvetlenebbek lettek a levelei. Látszott, hogy unja már a dolgot. Egyszer ki is fakadt: „Úgy látszik - írja -, kettőnk közül én vagyok a nagyobb bolond, mert ő bolond ésszel bolond, és nem tudja, hogy bolond, míg én józan ésszel láncoltam magamat egy bolondhoz, és jól tudom, hogy az őrültség.”
    Majd egészen kimaradtak a levelei, hetek, hónapok elmúltak, egy sort sem írt. Miskát elfogta a nyugtalanság. Hol van? Mi történhetett vele? Nem tudta, hova írjon neki, hiszen örökké vándorolnak, futnak, a tavaszt keresik.
    Már éppen arra gondolt, hogy a gróf Plechnitz családhoz fordul útbaigazításért, mikor levelet kapott Gyuritól, melyben Bécsből értesíti, hogy elcsapta magától grófját, és a jövő héten a keddi hajóval Pestre érkezik állandó ott maradásra. „Állíttasd régi ágyamat szobádba”, írja a post scriptumban.
    Megörült Tóth Miska, és sietett a kaszárnyába Stromm hadnagyot fölkeresni, vele is tudatni a nagy eseményt: „Képzeld csak, képzeld csak, megérkezik kedden a fiú!”
    Lázas türelmetlenséggel várták a keddet, kedden pedig a hajót. Ugyancsak szidták, hogy lassan cammog. Már este volt, mikor kikötött, s Velkovics Gyuri ott állott velök szemtől szembe. Bezzeg volt öröm, összetorlódott a sok nyájas szó. De megemberesedtél! No, csakhogy itt vagy! Úgy vártunk, mint egy püspököt. Hohó, fiú, hiszen te tokát is eresztettél. De milyen csinosan van öltözve!... Nosza, karon fogták, és nagy diadallal vitték az Arany Sasba, mert csak meg kellett inni a viszontlátás áldomását. A borjúbőrös ládát meg a köpönyeget hadd vigye haza a hordár.
    Valami kis nyegleség mutatkozott Gyurin. Nemcsak hideg volt egy kicsit a barátai iránt, de sehogy sem akart ráismerni a városra. Miféle statua ez itt? Hát a Nagy Kristóf, hiszen tudod. Ej, az ördög emlékezne minden rongy faragványra! Hát ez a templomféle ott micsoda? Hm. Az a belvárosi plébániatemplom. Különös, fumigáló hangon beszélt, rosszul leplezett fölénnyel. Barátai titkon összenéztek: ej, ej, mi lett ebből a jó fiúból; az arcán is volt valami arrogáns, ellenszenves vonás. Ugyancsak mindent kifogásolt az Arany Sasban is, olyan lehetetlen nevű ételeket követelt, hogy a másik asztalnál ülő Józsa Gyuri odaszólt a pincérhez, mintegy célzásul a tökéletlen fiatalember kívánságaira:
    - Hozzon nekem egy cápát, Károly, de egészben és rántva, öntött salátával.
    Restellték Tóth Mihályék az esetet, de csak mégis megbocsátottak lelkükben Gyurinak. Hja, ilyen a világlátott ember! Valóságos nagyzási hóbort volt tőlük, hogy ilyen nagyuraknak való vendéglőbe hozták a fogadtatás nagyobb pompája miatt, s íme, ahelyett hogy el volna ragad-tatva, mindent fitymál, az asztalkendőtől kezdve az utolsó mártásig, mint egy elkényeztetett spanyol grand.
    A borocskától mégis átmelegedett lassankint, s elmesélte utazásainak tarkabarka élményeit, egész addig, míg a gróf baja Ischlben mintegy hat héttel ezelőtt dühöngő őrültségbe csapott át, úgyhogy nekirohant Gyurinak, meg akarta fojtani, akkor aztán fölszedte sátorfáját, és egy-szerűen elszökött tőle, meg se állván Bécsig, ahol egy hónapig tartózkodott.
    - Mit csináltál ott annyi ideig? - kérdé Adalbert.
    - Egy kis dolgom akadt - felelte rejtélyesen.
    - Aha! Valami szoknya - mosolygott Tóth Miska.
    - Hé garçon, pincér! - parancsolá Gyuri. - Nincsenek francia boraik?
    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9789633641804
Webáruház készítés