Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Miguel Cervantes: Don Quijote de la Mancha_EPUB

Miguel Cervantes: Don Quijote de la Mancha_EPUB
540 Ft540

Cervantes írt színdarabokat, költeményeket s regényeket, de minden munkáját messze messze túlszárnyalja, szatirikus gúnyoros regénye: “Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha”.
Ezen művében a középkori kóbor lovagságot, mint többé az ujabb társadalomba bele nem illő elavult intézményt teszi nevetségessé, s megadja a halálos döfést azon lovagregényeknek, melyek ártalmas, kártékony olvasása, még Cervantes korában is széltében divatozott Spanyolországban. Ezen regények legnagyobb része a féktelen képzelőtehetség szülötte telisded-tele hihetetlen kalandokkal, bűbájosságokkal, varázslatokkal, melyek az olvasók lelkét csakugyan megmételyezték, az erkölcsöt megrontották, az ifjúságot nyeglévé, czivakodóvá, versengővé tették s elvonták minden nemesebb és komolyabb pályától s foglalkozástól.
Cervantes, lángeszével belátva e nagy veszedelmet, melynek meggátlására egyébiránt a spanyol országgyülés két izben is felirt a királyhoz, hogy tiltsa el az ilyes erkölcsrontó művek kiadhatását, - Cervantes, ismételjük, a leghatalmasabb fegyverrel, a gúnynak, a nevetségessé tételnek fegyverével küzdött e visszaélés ellen, s nyert is rajta olyan diadalmat, a milyet kivülötte kevés iró: czélját annyira elérte, hogy Cervantes e művének megjelenése után az előbbi modorban lovagregényt írni senki többé nem merészelt.
Természetes, hogy a Don Quijote által elkövetett bohóságok egy egész serege még a valószínüséget is nélkülözi; de épen így nélkülözték a valószínüséget azon komolyaknak látszani akaró lovagregények is, melyek csakugyan igazakúl akarják elhitetni a varázslók létezését, a fellegeken való repülést, a falovon történt nyargalást, - s mindazt a többi bohóságot, melyet a szegény, nemeslelkü manchai lovagnak is mind meg kell tennie, hogy a többieket a gúny s nevetség tárgyaivá tegye.
Cervantes elérte czélját, s e remek-művével, melyről méltán elmondhatá: “a gyermekek kezökbe veszik, az ifjak olvassák, a férfiak értik s az öregek méltányolják,” csakugyan kivívta magának azon dicsőséget, hogy olyan irónak kell tartanunk s tisztelnünk, ki az emberiség művelődését előbbre segítette.
Cervantes életének utolsó napjáig folytonosan a munkának élve, a gondokkal küzdve s lelke derültségét egész halála órájáig megtartva, az 1616-dik év ápril 23-án halt meg, 68 éves korában. Emléket, elévülhetetlent, s örök időkre szólót, saját maga emelt magának műveiben.
Még azon megjegyzéssel tartozunk, hogy a “Don Quijote” ezen ujabb átdolgozása az eredetiből készült fordítás nyomán készűlt, s a mennyire csak lehetett, ahhoz is van szabva; eltérés, rövidítés pedig csupán ott történt, a hol e nélkülözhetetlen módosítást az ifjuság számára való átdolgozás tette szükségessé. (Győry Vilmos)


A klasszikust egy klasszikus magyar fordításban adjuk közre, mely Győry Vilmos keze munkáját dícséri. (a Kiadó)


eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Az előbbi fejezetben előadott beszélgetés után Sancho Panza minden nap ellátogatott gazdájához, kivel aztán rendesen bezárkoztak és úgy folytatták tervezgetésöket. A gazdaasszony mindjárt sejtette miben törik a fejöket; gyanítá, hogy azért sugnak-búgnak együtt folytonosan, hogy alkalmasint megint ki akarnak repülni valamerre. Nagyon elszomorodott. Magára teríté a legfeketébb kendőjét s nagy búsan és elkeseredve azonnal fölkerekedett, hogy Carrasco Sámson urat fölkeresse, a kit igen okos fiatal embernek tartott, s azt hitte felőle, hogy ennek talán sükerűlhet az, a mi sem a lelkésznek, sem a borbélynak nem sükerűlt, hogy Don Quijote urat le tudja majd beszélni veszedelmes szándékáról.
    A tanuló épen házok udvarán sétálgatott s alighogy az asszony odaért, búbánatosan és elcsüggedve odaborúlt a fiatal ember lábai elé.
    A mint Carrasco ezt a fájdalmat és rémületet meglátta, így szóla hozzá:
    - Mi a baj, nagyasszony? Mi történt, hogy a mint látszik, kegyednek majd a szíve szakad meg bánatában?
    - Oh kedves Sámson úr! - jajdult fel a gazdaasszony - a nagyságos urunk oda lesz már, már oda lesz bizonyosan!
    - De hogyan lesz oda, jó asszony? - kérdé Sámson - talán valami súlyos testi sérülés érte?
    - Nem úgy lesz oda, - viszonzá az asszony - hanem úgy lesz oda, hogy bolondsága kapuján fog elköltözni. Azt akarom mondani, kedves lelkem Carrasco uram, hogy meg-meg útra készül, most már a harmadik izromban, hogy széles e világon azt keresse, a mit ő szerencsének nevez s a miről én el nem tudom képzelni, hogy mondhatja ennek! Első ízben félholtra verve hozták haza szamárra fektetve; másod ízben meg ökrös szekéren jött meg, ketreczbe tömve, zárva s azt gondolta magáról, hogy meg van bűvölve. Szinte siralom volt nézni! Egészen elsárgúlt, csak a csontja volt meg a bőre, két szeme pedig úgy beesett, hogy egészen hátranyomult agyveleje legvégső kamarájába. Hogy csak annyira, a mennyire is lábraállíthassam, többe került hatszáz tojásomnál, a mire tanum az ég, meg az egész világ, meg a tyúkjaim, a mik nem hagynak hazugságban.
    - Már ebben csakugyan nincs semmi kétségem - mondá a fiatal ember - mert azok a tyúkok olyan jók s olyan jól vannak tartva, hogy a fehéret nem mondanák feketének, ha megkellene is pukkadniok. Hanem hát, kedves nagyasszony, csakugyan nincs semmi más baj, igazán nem történt semmi egyéb szerencsétlenség, csak az, a mitől tartani lehet, hogy Don Quijote úr megint el akar menni hazúlról?
    - Egyéb semmi sem - viszonzá a gazdaasszony.
    - Akkor hát se baj! - felelt a tanuló. - Térjen kegyed szép csendesen vissza, tartson készen a számomra valami meleg reggelit, útközben mondja el, azaz ha ugyan tudja, a szent Apollónia imádságát, én is mindjárt ott termek s meg lehet győződve róla, hogy csodákat fog látni.
    - Uram irgalmazz! - kiáltá fel a gazdaasszony. - Azt mondja kegyed hogy a szent Apollónia imádságát mondjam el? Hisz ez akkor lenne helyén, ha uramnak a foga fájna, már pedig neki az agyvelejében fekszik a nyavalya.
    - A mit mondtam, mondtam, nagyasszony - viszonzá Sámson - menjen kegyed Isten hírével s ne feleseljen velem, a kiről tudja, hogy salamancai tanuló vagyok s az ilyennel nem lehet vitatkozni.
    Ezzel aztán a gazdaasszony csakugyan eltávozott, a fiatal ember pedig tüstént a lelkészhez indúlt, hogy közölje vele mindazt, a mit a maga helyén majd elmondunk.
    Don Quijote és Sancho között pedig elzárkozásuk ideje alatt e következő párbeszéd folyt e közben. Sancho így szólt gazdájához:
    - A feleségem rátettem már, uram, hogy menni hagyjon nagyságoddal a hová csak vinni akar.
    - “Rávettem”, Sancho, így kell mondanod - jegyzé meg Don Quijote - nem pedig “rátettem”.
    - Ha jól emlékszem - viszonzá Sancho - egyszer-kétszer kérve kértem már nagyságodat, ne javítgassa az én szavaimat, a mikor különben is érti, mit akarok mondani; ha meg nem érti, akkor ám rivaljon rám: Vigyen el az ördög, Sancho, nem értlek. Ha még erre sem tudom magamat világosabban kifejezni, akkor ám igazítson ki, s szorúlt belém is annyi a dudásból, hogy belejőjjek az igazi kerékvágásba.
    - Nem értlek, Sancho, - szóla közbe Don Quijote rögtön - mert nem tudom, mit akarsz azzal mondani, hogy beléd is szorúlt a dudásból.
    - A dudásból belém szorúlni azt jelenti - viszonzá Sancho - hogy nekem is van sütni valóm.
    - Most még kevésbé értelek - mondá Don Quijote.
    - No ha még most sem ért nagyságod - felelt Sancho - akkor én, oly igaz mint élek, nem tudom hogyan mondjam másképen.
    - Ahá, sejtem már, - szóla most Don Quijote - ugy-e azt akarod mondani, szorúlt beléd is annyi a tudásból, vagy olyan tanulékony, értelmes, hogy felfogod a mit mondok, és nem lesz ellenedre, ha tanítlak.
    - Fogadni mernék, - szóla Sancho - hogy nagyságod kellős kezdetétől fogva kivette szavaim értelmét s csak azért volt olyan akadékoskodó, hogy velem még egy pár tuczat sületlenséget mondasson.
    - Az is meglehet, - viszonzá Don Quijote - hanem hát hogy a dologra térjünk, mit mond Teresa, a feleséged?
    - Teresa azt mondja, - felele Sancho - kötve higyj a komának; az igéret szép szó, ha megadják, akkor jó, s jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Én ugyan azt tartom, hogy az asszonynak hosszú a haja és rövid az esze, de azért az is csak igaz, a vak tyúk is talál búzaszemet.
    - Magam is a mondó vagyok - viszonzá Don Quijote. - Folytasd, barátom Sancho, tovább, tovább. Ugy beszélsz ma, mintha gyöngyöt szórnál.
    - Minden oda akar kilyukadni, - folytatá Sancho - hogy a mint nagyságod is igen jól tudja, egy halállal mindnyájan tartozunk, ma még vagyunk s holnap nem, a halállal senki sem ivott még áldomást, sohasem tudja az ember előre, mikor veti el a kanalát, a kasza a fűvet is úgy elvágja, mint a kórót és a halál órája senkinek sincs a homlokára írva, hanem akkor jön el, mikor az isten úgy akarja. A halál süket, s akármikor jön, mindig korán jön, ha meg egyszer kopogtat az élet ajtaján, hiába akkor minden kérés, könyörgés, halál ellen nincs orvosság, még a korona sem használ, a halállal senki sem bír, amint a világ tartja s száz meg száz prédikáczió hirdeti.
    - Szent igaz - viszonzá Don Quijote - csakhogy még most sem tudom, hová akarsz mindezzel czélozni?
    - Oda akarok czélozni, - mondá Sancho - kössön ki nekem nagyságod rendes bért, a mit hónaponként felvehessek, a mig a szolgálatom tart s a mit fizessenek ki nekem nagyságod vagyonából készpénzzel, mert üres igéretre nem akarok beállani, a mihez felibe-harmadába jutok hozzá, vagy későn vagy sohanapján; így aztán Isten oltalmába ajánlom magamat. Szóval tudni akarom, mi üti a markomat, ha több, ha kevesebb; a tyúk is egyet tojik, és sok kicsi sokra megy; szegődött bér osztott koncz. Ha majd aztán csakugyan úgy fordúlna, hogy nagyságod igazán ide adná azt az igért szigetet, nem leszek olyan háládatlan, sem olyan kapzsi, hogy bele ne egyezném, hogy a sziget jövedelmét összeszámítsák s vonják le belőle az én fizetésemet pamatostúl.
    - Bizony Sancho barátom - viszonzá Don Quijote - a kamat néha csakugyan pamat.
    - Értem uram - felelé Sancho - fogadni mernék úgy kellett volna mondanom: kamatostúl nem pamatostúl; no de se baj, csakhogy elértette nagyságod igy is.
    - Annyira elértettem - jegyzé meg Don Quijote - hogy beláttam szíved legmélyebb mélyére s tudom már, hová czéloztál közmondásaid számtalan nyilveszszejével. Elhiheted, Sancho, szívesen kötnék ki szegődött bért a számodra, hacsak egyetlen egy példát találnék is a kóbor lovagok történetében, a mi a legtávolabbról sejtetné s mutatná, mit szoktak évenkint vagy havonkint fizetni. Elolvastam én e történeteket majd mind egy szálig, de nem emlékszem, hogy akárhol is szó lenne arról, hogy valamelyik kóbor lovag szegődött bérre fogadta volna meg fegyvernökét. Én csak annyit tudok, azok mind valamennyien kegyadományok reményében szolgáltak s a mikor meg sem álmodták, ha uroknak a sors kedvezett, egyszer csak azon vették észre magukat, hogy valami szigetet vagy ehhez hasonlót nyertek jutalmúl, vagy legalább is nagyságos czímet kaptak. Ha te ilyen feltételek mellett s ezek reményében kész vagy szolgálatomba visszatérni, Sancho, akkor azt mondom: Isten hozott; ha azonban azt hiszed, hogy én csak egy hajszálnyira is eltérek a kóbor lovagság régi jó szokásaitól, akkor igen nagyon csalatkozol. Igy tehát, kedves Sanchom, eredj szépen haza, s közöld Teresával az én elhatározásomat, s ha mind ő, mind te magad beleegyeztek, hogy engem kegyadományok reményében szolgálj: bene quidem; de ha nem, ezután is jó barátok maradunk; mert a mig szemet szórhatunk, madarat még várhatunk, és tartsd meg, fiam, jobb a jó reménység, mint a kész szegénység s jobb a sok kamat, mint a kis tőke. Ezen módon pedig azért szólottam, Sancho, hogy megmutassam, én is tudom ám zápor gyanánt önteni a közmondásokat, mint akár te magad. Röviden azonban azt akarom mondani, s ezennel mondom is, ha nincs kedved kegyadományok fejében szolgálni s az én sorsomban osztozni, akkor áldjon meg a jó Isten s tartson itthon szentnek. Kapok én más fegyvernököt is, a ki szófogadóbb és eszesebb lesz nálad s nem olyan ügyetlen meg szószaporító.
    A mint Sancho gazdájának e szilárd elhatározottságát észrevette, besötétedett fölötte az ég, és szíve szárnyai lelankadtak: mert ő szentül hitte, gazdája nála nélkül a világ minden kincséért sem fog útra kelni. A mint ekképen se té- se tova, elgondolkozva ott álla, egyszer csak Carrasco Sámson toppant a szobába, nyomban utána a gazdaasszony meg a leányka, a kik égtek a vágytól meghallani, milyen szavakkal fogja a tanuló lebeszélni gazdájokat azon szándékáról, hogy újra kalandok után járjon.
    De ime, - oh csodák csodája! Sámson, a helyett, hogy a lebeszéléshez fogna, most is mint az első alkalommal átkarolván Don Quijotét, - nagy fenszóval igy szóla hozzá:
    - Oh a kóbor lovagság virága! oh tündöklő fénye a fegyvereknek! Oh dicsősége és tükre a spanyol nemzetnek! Cselekedje meg a mindenható Isten, hatalmának teljességéből, hogy az, vagy azok, a kik a te harmadik kirándulásod elé akadályokat gördítenek s hátráltatni akarják: ki ne tudjanak menekülni kivánságaik útvesztőjéből és soha el ne érjék álnok szándékukat. - S itt a gazdasszonyhoz fordúlva, igy folytatá:
    - Bátran felhagyhat már a nagyasszony a Szent Apollonia imádságának elmondásával, mert én tudom, hogy az az egek határozott rendelése, hogy a señor Don Quijote ujra hozzá lásson magas és új terveinek kiviteléhez s én nagyon megterhelném lelkiismeretemet, ha nem sürgetném és sarkalnám e lovagot, hogy ne fékezze s ne tartsa vissza tovább hős karjának erejét és bátor lelkének hevülését, mert késedelmével csak megcsorbítja a sértettek jogát, az árvák védelmét, rágalmazottak becsületét, az özvegyeknek nyújtandó segélyt, a házasoknak támogatását, szóval mindazon nemes teendőket, melyek a lovagsághoz tartoznak s vele szoros összefüggésben állanak. Fel, señor Don Quijote, szép és bajnok uram, inkább ma mint holnap keljen utra nagyságod és magasságod. S ha netalán valamie hiányoznék a mi szándéka életbeléptetését hátráltatná, itt vagyok én, a ki személyemet és vagyonomat felajánlom szolgálatára. S ha méltóságodnak netalán fegyverhordozóra lenne szüksége, legnagyobb szerencsémnek fogom tartani, ha a kegyadományok fényes reménysége fejében, mint ez bevett s egyedül helyes szokás a kóbor lovagságnál, ezen díszes állást én lehetek boldog elnyerhetni.
    Don Quijote a megelégedés büszke mosolyával fordúlt Sanchohoz:
    - Nos Sancho - mondá - nem megmondtam-e, hogy a fegyvernököknek nem leszünk szűkében. Látod ki ajánlkozik; ő maga a nagynevű Carrasco Sámson, a tanuló, dísze és büszkesége a salamancai egyetemnek; ő, a kinek teste ép, tagjai hajlékonyak, termete sugár, s nem olyan pohos mint te, a ki szakasztott mása vagy a keresztes póknak; ő, a ki hallgatag s nem oly fecsegő mint te, a ki mindig darálsz; ő, a ki kész panasz nélkül eltürni hevet, fagyot, éhet, szomjat, egy szóval a kiben megvan minden tulajdon, a mi a kóbor lovag fegyverhordozójában kivánatos. De ments Isten, hogy én csupán saját óhajtásom elérése végett, ledöntsem és összetörjem az ismeretek oszlopát és a tudományok diszedényét, s kivágjam a szép és szabad müvészetek pálmáját. Maradjon ez új Sámson az ő hazájában, s a mig ennek dicsőségére válik, váljék egyszersmind dicsőségére elaggott szüléi ősz hajszálainak; beérem én akármi egyébb fegyverhordozóval is, ha Sanchonak nincs kedve szolgálatomba állani.
    - Dehogy nincs - viszonzá Sancho ellágyulva, mi közben szemei könnybe lábadtak s igy folytatá: Ne mondja senki rólam, uram, ha megettük a vacsorát, ott hagyjuk a háznak urát; engem se a gólya költött s tudja az egész világ, de kiváltképen a szülőfalum, kik voltak a Panzák, a kiktől én származom. Azután meg azt is tudom, azt is tapasztaltam nem egy jó tettéből s még több szép szavából, mily kegyes akar lenni irántam nagyságod. Ha azonban mégis billegettem a fülemet a szegődött béremért, csupán a feleségem ösztönzésére tettem, a ki igy látta volna jónak, már pedig a házastársaknak tartozó kötelességök, hogy jó tanácsát meghallgassák s elfogadják. Tudom, hogy Teresa is beleegyezik abba, a mit én javaslok, most már nincs is más hátra, csak nagyságod tegyen végrendeletet meg testamentomot, de olyat, a minek füle-farka meglegyen, s aztán ill’ a berek nádak, erek, kerekedjünk mindjárt útra, hogy a Sámson úr lelke ne gyötrődjék, a ki azt mondja, lelkiismerete kényszeríti, hogy nagyságodnak azt tanácsolja, harmadszor is menjen ujfent világgá. A mi pedig engem illet, én megint csak felajánlom nagyságodnak hű és igaz szolgálatomat, s helyt is állok úgy vagy még jobban mint akárki fia, a ki valaha kóbor lovagot szolgált.
    A tanuló alig tudott hová lenni csodálatában Sancho Panza beszéde és kifejezése módjának hallatára; mert a midőn olyan nyilatkozatot kellett hallania Sanchotól, melyben olyan végrendeletet akar tétetni, melynek füle is legyen meg farka is: már akkor csakugyan meg volt győződve a felől, hogy ez a szolga, a maga nemében ép oly ritka madár mint a gazdája.
    Don Quijote és Sancho végre megölelték egymást és ujra szent lett a békesség s azután a nagy Carrasco helyeslése- és beleegyezésével, kit ez időszerint valóságos tekintélynek tartottak, elhatározták, hogy harmadnap mulva útnak indulnak, a mely idő alatt mindent rendbe lehete szedni mi az útra szükséges volt, de még rostélyzott sisakot is teremteni valahonnan, a miről Don Quijote azt állította, hogy anélkül semmi szín alatt el nem lehet. Sámson felajánlotta, hogy megszerzi, mert van neki egy barátja, a kiről tudja, hogy nem fogja kérését megtagadni s ide adja a magáét, igaz ugyan, hogy azt a por és rozsda úgy belepte, hogy aczélának oda volt minden fényessége.
    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9789633641545
Webáruház készítés