Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Maurice Leblanc: Arsene Lupin, a nők lovagja_EPUB

Maurice Leblanc: Arsene Lupin, a nők lovagja_EPUB
840 Ft840

Maurice Leblanc: Arsene Lupin, a nők lovagja

E-könyv EPUB formátumban

Színre lép Arsene Lupin, a tévénézők és mozirajongók kortalan kedvence, aki nemcsak a mai nézőt, de korának hölgyszíveit is megdobogtatta eleganciájával, kedvességével. S mindez egy vidéki kastélyban történik, ahol történik egy (két, vagy három?) gyilkosság. Valaki eltűnik, majd előkerül, miközben feltűnik egy csetlő-botló, nehéz felfogású felügyelő is, akinek feje fölött elrepülnek a galambok. Egy  galambdúc, egy fűzfa is komoly szerepet kapnak a történetben. És a nők, a nők. A gyönyörű fiatal lány, aki a kastély egyik örököse, egy szakácsnő és egy idős asszony, kinek elméje megbomlott, ám ez az elme még szörnyű titkokat őriz. Ennyi nővel természetesen csakis csak Arsene Lupin képes megbirkózni.
A szórakoztató és kedvesen humoros regény lapjain filmszerűen peregnek az események, táncolnak a képek és sorjáznak a fordulatok. Maurice Leblanc az újabb és újabb oldalakon újabb és újabb meglepetéssel szórakoztat bennünket. Meseszövő képességével csak briliáns humora vetekszik. S mindezt Wiesner Juliska műfordítása ültette át magyar nyelvre. (a Kiadó)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Ezalatt a nyomozás folyt tovább, de csak Guercin úr meggyilkolása ügyében. Raoul úgy intézkedett, hogy a Catherine Montessieux ellen irányuló gyilkossági kísérletről nem értesítették sem a csendőrséget, sem a vizsgálóbírót. Csak annyit tudtak az esetről, hogy Montessieux kisasszony éjszaka ébren volt, és megijedt valami megvillanó fénytől, és azt hitte, hogy valami árnyékot lát a szobájában. Miután beteg volt, csak a legszükségesebbekről kérdezték ki, és ő azt felelte, hogy nem tud semmiről.
    Béchoux makacs kitartással kutatott tovább. Míg látszólag Raoul érdeklődése hanyatlott, és a jelek szerint beszüntette a további kutatásokat, odahívta Párizsból két kollégáját, akikkel együtt alaposan nekifogott a munkának. Raoul szerint mindenben megfeleltek a tökéletes detektív ideáljának. A parkot cölöpökkel kerületekre osztották, és a saját kerületét mindenki további alkerületekre. A kerületeket és alkerületeket előbb egyenként és egymás után, azután hárman egyszerre átkutatták, megvizsgáltak minden göröngyöt, minden kavicsot és minden fűszálat. De minden hiábavaló volt. Nem fedezted fel sem barlangot, sem alagutat, sem semmiféle gyanús odút.
    - Még egy egérlyukat sem - jelentette ki nevetve Raoul, akit nyilvánvalóan mulattatott ez a nyomozás. - De gondoltál már a fákra, Béchoux? Ki tudja? Hátha ők rejtegetik a gyilkost.
    - Mit akarsz tulajdonképpen? - vágott közbe méltatlankodva Béchoux. - Hiszen te nem törődsz semmivel!
    - Semmivel - kivéve a bájos Catherine-t, aki fölött hűségesen őrködöm.
    - Csakhogy én - nem Catherine szép szemeinek a kedvéért hívtalak ide Párizsból, még kevésbé azért, hogy gondtalanul halászhass a folyóban. Mert hiszen egyre arra pocsékolod a drága időt, hogy a horog után bámulsz. Gondolod, hogy ott fogod megtalálni a rejtély megoldását?
    - Egészen biztosan - gúnyolódott Raoul. – Éppen ezért horgászok olyan szorgalmasan. Nézd csak itt ezt akis örvényt! És ott távolabb azt a másikat, annak a fának a lábánál, amelynek a gyökerei a vízbe érnek! Hogy te milyen vak vagy!
    Théodore Béchoux arca felragyogott.
    - Te tudsz valamit! A mi emberünk talán a vízfenekén rejtőzik?
    - Te mondád! A folyó fenekén vetette meg az ágyát. Ott eszik. Ott iszik. És fittyet hány reád, Théodore.
    Béchoux égnek emelte a karját. Raoul később látta, amint a konyha körül settenkedett, és végül is sikerült Charlotte közelébe férkőznie, akit buzgón beavatott a terveibe.
    Egy héttel később Catherine már sokkal jobban érezte magát, és a pamlagon fekve fogadni tudta Raoult. Az éjszakai támadás óta minden délután meglátogatta a fiatal leányt. A jókedvével és frissességével el tudta terelni a figyelmét.
    - Remélem, már nem fél? Higgye el - mondta félig tréfás, félig komoly hangon -, ami magával történt, az csaknem természetes. Nincs nap, hogy ne történnének hasonló esetek, amelynek ezúttal sajnos éppen maga volt a szenvedő hőse. Ez a legmindennapibb dolog a világon. A fontos most az, hogy a dolog ne ismétlődhessen meg. Tudom, mire képes az ellenfelünk, illetve ellenfeleink, és el vagyok készülve mindenre.
    A fiatal leány hosszan hallgatott. Mindennek ellenére mosolygott. Megnyugtatta Raoul tréfás, vidám hangja, de nem tudott még felelni, amikor különféle körülményekről kérdezősködött. De ez az állapot sem tartott örökké, és Raoul sok gyöngédséggel és türelemmel vissza tudta adni a nyugalmát és bizalmát. Egy napon, amikor a fiatal leány végre kissé közlékenyebb volt, így szólt hozzá:
    - Beszéljen végre, Catherine - egészen magától adódott, hogy keresztnevén szólította a fiatal leányt -,mondjon el mindent, amit el akart mondani, amikor eljött hozzám Párizsba, s a segítségemet kérte. Még egészen pontosan emlékszem néhány szavára: „Tudom, hogy vannak kézzelfogható dolgok és van, amit nem lehet felfogni, megérteni... és van, ami érzem, hogy jönni fog és félek tőle.” És most már bizonyos, hogy amitől félt, bár nem tudta pontosan szavakkal kifejezni, az bekövetkezett. Ha el akarja kerülni a további fenyegető veszedelmet, kérem beszéljen.
    Catherine még habozott. Raoul megfogta a kezét, és olyan gyöngéd pillantással nézett reá, hogy a fiatal leány elpirult, és hogy leplezze zavarát, azonnal beszélni kezdett.
    - Osztom a nézetét - mondta. - De magányos gyermekkoromból megőriztem néhány rossz szokást. Nem mondhatnám éppen, hogy titkolódzó vagyok, de hozzászoktam a tartózkodáshoz és hallgatagsághoz. Amikor a nagyapámat elveszítettem, még zárkózottabban éltem, mint azelőtt. Nagyon szeretem a nővérem, de ő férjnél volt és állandóan utazgatott. Boldog voltam, amikor végre hazajött, és örültem, hogy idejöhettem vele. De azért bármennyire is szeretjük egymást, sohasem volt és most sincs közöttünk az a korlátlan bizalmasság, amely az együttlétet olyan boldoggá teszi. Ez az én hibám. Maga tudja, hogy el voltam jegyezve, és egész szívemből szerettem Pierre de Basmes-t. Ő is igazán szeretett engem. És mégis, kettőnk között is mindig éreztem valami lebonthatatlan válaszfalat. Ez az én természetemből fakad. Nem tudok megnyilatkozni, önkéntelenül visszahúzódom minden gyors és váratlan érzelmi kitörés elől.
    Rövid szünet után folytatta:
    - Ez a tartózkodás bizonyára érthető és helyénvaló, ha női érzelmekről és titkokról van szó, de teljesen helytelen a mindennapi eseményekkel kapcsolatban, különösen, ha ezek az események szokatlanok és érthetetlenek. És amióta most Barre-y-vában vagyok, egymás után történnek velem ilyen dolgok. El kellett volna mondanom őszintén néhány nagyon különös dolgot, amelyek megdöbbentettek. De ehelyett hallgattam, és mindenki azt hitte, hogy hiábavaló álmodozással töltőm az időmet. Én viszont tele voltam rémülettel és ijedtséggel, amelyek mind régi emlékeimben gyökereztek. És így egyre nyugtalanabb és idegesebb lettem, szinte vadul magamba zárkóztam, és úgy éreztem, már nem tudom elviselni a nagy szenvedést és félelmet, amelyet senkivel sem tudtam megosztani.
    Hosszú ideig hallgatott. De Raoul most már nem akart engedni.
    - Látja! És még most is habozik! - mondta.
    - Nem. Akkor hát elmondja nekem, amit eddig nem mondott el senkinek?
    - Igen.
    - Miért?
    - Nem tudom.
    Catherine komor hangon beszélt, azután még egyszer megismételte:
    - Nem tudom. De nem tehetek másként. Valami arra kényszerít, hogy engedelmeskedjem magának, hogy miért, arról sejtelmem sincs. Amit mondani fogok, talán gyerekesnek tűnik a maga szemében, és az aggodalmaimat nevetségesnek tarthatja. De egészen biztosra veszem, hogy meg fog érteni, egészen biztosra veszem.
    És minden tartózkodás nélkül beszélni kezdett:
    - Április huszonötödikén érkeztem a nővéremmel ide, Barre-y-vába. Este volt, a lakás hideg és barátságtalan. A nagyapám halála óta, tehát teljes tizennyolc hónapja, a ház el volt hagyatva. Az első éjszaka nem valami kellemesen telt el. De talán még sohasem volt amolyan boldog, mint másnap reggel, amikor kinyitottam az ablakot és viszontláttam a kertet, ahol gyermekkoromat töltöttem. Éppen olyan vad és elhanyagolt volt, mint azelőtt; a fű magasan állt, az utakat felverte a gaz, a pázsit tele volt szórva letöredezett, korhadó faágakkal. Mindent, ami a múltamban az örömöt jelentette, itt újra megtaláltam. Ezek között a falak között, ahová senki, a világon senki sem hatolhatott be, míg én távol voltam, minden ugyanúgy maradt, ahogy volt. Az az egy gondolat töltött be, hogy elmenjek megkeresni a régi emlékeket, és feltámasszam halottaiból mindazt, amiről azt hittem, hogy örökre elveszett.
    Sebtében felöltözve, meztelen lábamon csak régi facipőmmel, az izgalomtól borzongva kirohantam, hogy felújítsam az ismeretséget régi barátaimmal, a fákkal, hatalmas barátommal, a folyóval, a régi kövekkel és letört szobrokkal, amelyeket a nagyapám elhelyezett a zöldellő bokrok között. Itt volt az én egész régi kisvilágom. Szinte úgy éreztem, ők is vártak reám, és ők is ugyanolyan gyöngédséggel és megindulással fogadnak, mint ahogy én siettem feléjük. De volt a kertnek egy helye, amelyet különösen megőriztem az emlékezetemben. Nem volt olyan nap Párizsban, amikor ne emlékeztem volna vissza reá, mert ez a hely jelentette nekem magányos gyermekkorom és vágyódással teli ifjúságom minden szép, ábrándos'óráját. A kert többi részében játszottam, hancúroztam, nevettem, gyerekes vad ösztöneim szavára hallgattam. Itt soha. Itt mindig álmodoztam. Vagy sírtam, ok nélkül. Néztem, anélkül, hogy láttam volna a hangyák szorgoskodását és a röpdöső bogarakat. Mélyen beszívtam magamba a levegőt, és már ez is öröm volt. Ha boldogság az, hogy az agyunkban nincs semmiféle gondolat és minden rossz távol van tőlünk, akkor itt boldog voltam. A három különállófűzfa között. Ott pihentem meg, és elringatództam az ágaikra felkötözött hintaágyban.
    Lassan és áhítatosan közeledtem hozzájuk, mint a búcsújáró helyhez. A szívem tele volt megindultsággal,a halántékom lüktetett, forró és lázas volt a homlokom. Utat vágtam magamnak a csalán- és málnabokrok között, amelyek elborítják a régi híd, a régi korhadt híd egész környékét. Valamikor sokat hancúroztam ezen a hídon, csak azért, mert megtiltották, és mert ebben tört ki belőlem a kalandvágy. Odaértem. Keresztülmentem a hídon, átértem a folyó túlsó partjára, és az ösvényen továbbmentem a kert sziklás, dombos része felé. A bokrok, amelyek azóta nőttek, hogy eljöttem otthonról, elrejtették előlem a kis dombot, amely felé igyekeztem. Keresztülhatoltam a sűrű bozóton, félrehajtottam az ágakat. És egyszerre kiértem a tisztásra és felkiáltottam megdöbbenésemben. A három fűzfa nem volt ott! Nem volt ott, hiába néztem körül újra meg újra az ijedtségtől tágra nyílt szemekkel, reménytelen kétségbeeséssel. Úgy éreztem, mintha legkedvesebb hozzátartozóm nem jött volna el a megbeszélt találkozóra. És akkor egyszerre, vagy száz méterrel távolabb, a szikla túlsó oldalán, a folyó kanyarodóján túl, váratlanul megpillantottam azén három eltűnt fűzfámat! Ugyanazok a fák voltak, esküszöm magának, hogy ugyanazok, ugyanúgy legyező alakban elhelyezve és az ágaikkal a kastély felé fordulva, ahonnan olyan gyakran néztem őket.
    Catherine elhallgatott és nyugtalanul nézett Raoulra. De nem, Raoul nem mosolygott. Nem, egészen bizonyos, hogy nem mulatott rajta, sőt egészen határozottan látta, hogy ez a különös körülmény reá is éppen olyan mély hatással van.
    - Egészen bizonyos benne, hogy a nagyapja halála óta senki sem lépte át Barre-y-va küszöbét?
    - Ha csak a falon át nem mászott be valaki? Valamennyi kulcs nálunk volt Párizsban, és amikor visszajöttünk ide, az összes zárakat épségben találtuk.
    - Akkor kénytelen vagyok arra a legegyszerűbb magyarázatra gondolni, hogy téved, és a három fűzfamindig ott volt, ahol ma áll.
    Catherine összerezzent és hevesen tiltakozott.
    - Ne mondja ezt! Nem, ezt fel sem lehet tételezni!Nem tévedtem! Teljesen lehetetlen, hogy tévedhettem volna!
    Lefelé indultak a lépcsőn, ki a kertbe, amerre Catherine az utat mutatta. A víz partján haladtak tovább. A folyó merőlegesen a kastély bal szárnyára, teljesen egyenes vonalban folydogált a bájos, lankás domboldal felé, amely a kis tisztáshoz vezetett. A fiatal leányeltakarított onnan minden fölösleges gazt és felgyülemlett falevelet. A dombtetőn nyoma sem volt annak, mintha onnan három fát kiástak vagy kivágtak volna.
    - Figyelje meg jól innen a kilátást a parkra. Láthatja,hogy legalább tizenkét-tizenöt méteres körzetet be lehet látni. És tisztán lehet látni az egész kastélyt és a templom tornyát. És most majd hasonlítsa össze a másikhelyről.
    Az ösvény meredeken lefelé vezetett a sziklás falon, amelyen gyökeret vertek a fenyőfák. A talajt elborították a lehullott fenyőtűk. A folyó odalenn hirtelen fordulatot vett, és szűk völgyecskén folyt keresztül. Velük szemben borostyánnal sűrűn telenőtt kis domb emelkedett.
    Lementek a meredek partra, a völgy nyílásához. Itt Catherine megmutatta a három legyező alakban elülte-tett fűzfát. A középső fától jobbra és balra egyenlő távolságban volt elhelyezve egy-egy fa.
    - Itt a három fa. Lehetségesnek tartja, hogy tévedtem volna? Innen jóformán semmi kilátás nincs. A tekintetnek útját állják a sziklák vagy a Rómaiak dombja, az a borostyánnal benőtt hegy. Éppen csak a tisztásnak egy kis részét lehet látni innen. Ezek után is merné állítani, hogy az emlékezetemben azt a másik elhelyeződést őriztem meg, ahonnan annyira más kép tárult a szemünk elé? És különben is, ezt a helyet is jól ismerem, mert mindig itt szoktam fürödni.
    - Miért teszi fel nekem ezt a kérdést? – kérdezte Raoul, anélkül, hogy válaszolt volna. - Úgy érzem, mintha a hangjából aggodalom csengene ki.
    - Nem, nem! - kiáltott fel a leány hevesen.
    - De igen. Éreztem. És tudakozódott? Megkérdezett másokat is?
    - Igen, anélkül hogy megmutattam volna, mennyire nyugtalanít ez a felfedezés. Mindenekelőtt a nővéremet. De ő már nem tudott visszaemlékezni, hiszen sokkal hamarabb távozott Barre-y-vából... De...
    - Nos?
    - Úgy emlékezett, hogy a fák mindig ugyanott voltak,ahol most.
    - És Arnold?
    - Arnold nem adott határozott választ, bár azt mondta, csakugyan úgy tűnik neki, mintha most a fák valahogy másképp lennének elhelyezve.
    - És más tanúja nincs?
    De igen - felelt a fiatal leány rövid habozás után -, egy környékbeli öregasszony, aki gyermekkoromban sokat dolgozott itt a kertben.
    - Vauchel anyó? - kérdezte Raoul.
    Catherine izgatottan felkiáltott:
    - Ismeri?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364832M
Webáruház készítés