Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Makszim Gorkij: Az Artamonovok_EPUB

Makszim Gorkij: Az Artamonovok_EPUB
540 Ft540

Gorkijt a századforduló óta foglalkoztatta az orosz polgárság útjának, egymást váltó nemzedékeinek témája, amelyet az emberábrázolás szempontjából legtökéletesebben Az Artamanovok című családregényében bontakoztatott ki. A mű bemutatja a tőkéscsalád felemelkedését és bukását, a vagyonszerző, harácsoló nagyapától az enervált, tehetségtelen újabb nemzedék törvényszerű összeomlásáig. (Legeza Ilona)

A kötetet Gellért Hugó klasszikus fordításában közöljük. (a Kiadó)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    A csupasz arcú öreg ellenségesen meresztette kerekre rézszemét. Pjotrra nézett, és nem titkolt szándékossággal, széles keresztet vetett magára.
    - Menjetek Isten nevében - tette hozzá Nyikita.
    Az emberek, mint nyáj a legelőről, minden irányban elszéledtek; az öreg a beteg lábú kereskedőbe karolt, akit másik oldaláról Murzin pék támogatott.
    - Nos, adj’ isten! Áldj meg!
    Hosszú kezével, melyre szárnyként borult csuhájának fekete ujja, Nyikogyim atya félretolta bátyjának felé nyújtott, összekulcsolt kezét, és halkan, öröm nélkül mondta:
    - Nem vártalak.
    Pálcáját megsuhintotta cellája irányába, és megindult Pjotr előtt; úgy ment, mintha meglökték volna, messzire szétvetve görbe lábát, egyik kezét mellére, a szív tájékára rakva.
    - Megöregedtél - jegyezte meg zavartan Pjotr.
    - Azért élünk. Fáj a lábam. Nedves ez a mi helyünk.
    Úgy látszott, hogy Nyikita még púposabb lett; lapockacsontja és jobb válla felhúzódott, testét közelebb hajlították a földhöz, s alacsonyabbnak, szélesebbnek mutatta; a szerzetes pókra hasonlított, amelynek letépték a fejét, s most vakon, sután kúszik az ösvényen, a csikorgó kavicsokon. A szűk, tiszta cellában Nyikogyim atya valamivel megnőtt, de még borzalmasabb lett; amint levetette barátsapkáját, félig kopasz, szinte bőrtelen, csontos koponyája, akár egy halotté, fénytelenül megcsillant; halántékán, füle mögött, tarkóján egyenlőtlen szürke hajcsomók lógtak. Arca is csontos volt és viaszszínű; az arccsontokról mindenütt hiányzott a hús; a kifakult szem nem világította meg vonásait, és úgy látszott, hogy tekintete a hatalmas, de aszott orra hegyére összpontosul; az orr alatt hangtalanul mozog a kiszáradt ajkak sötét csíkja; a száj még nagyobb lett, mély árkokkal választotta az arcot kétfelé, és különösen hátborzongató volt a szürke szőrpenész a felső ajkon.
    Halkan, mintha hallgatóznék, és lassan, mintha a szavak nehezen jutnának eszébe, adta ki a barát rendelkezéseit a dagadt arcú, fürdőszolgához hasonló cellaszolgának.
    - Szamovárt. Kenyeret. Mézet.
    - Milyen halkan beszélsz.
    - Kitöredeztek a fogaim.
    A szerzetes leült az asztalhoz egy fehérre festett fa karosszékbe.
    - Megvagytok?
    - Megvagyunk.
    - Tyihon él?
    - Él. Miért?
    - Régen nem volt nálam.
    Elhallgattak. Amint Nyikita kezét mozgatta, csuhája suhogott, és ez a svábbogárra emlé-keztető zizegés csak fokozta Pjotr unalmát.
    - Hoztam neked egyet-mást. Szólj, hogy hozzák ide a ládát. Bor is van benne. Szabad bort innod?
    Öccse felsóhajtott:
    - Szabályaink nem szigorúak - felelte. - A szolgálat nehéz. Még részegeskedők is vannak köztünk azóta, hogy a lakosság szorgalmasan kezdi látogatni a kolostort. Isznak. Mit tegyünk? A világ lélegzik és mérgez. A szerzetesek is emberek.
    - Azt hallom, hozzád sokan járnak.
    - A tanácstalanok - mondta a barát. - Igen, járnak. Nem találják helyüket. A jót és igazat keresik, a jó és igaz embert. Útmutatást: hogyan éljenek? Éltek, most pedig... Tovább így nem megy, nem mehet... Kifogyott a türelmük.
    Az idősebb Artamonov, akit a barát szavai aggasztottak, dünnyögni kezdett:
    - El vannak kényeztetve. A jobbágyságot eltűrték, de a szabadságot nem bírják el. Hosszúra van a gyeplő engedve.
    Nyikita hallgatott.
    - Míg uraságok voltak, nem csavarogtak, nem kódorogtak.
    A púpos futó pillantást vetett rá, és lesütötte szemét.
    Így beszélgettek el, csak nehezen találva meg a szavakat, és hosszú szünetekkel szakítva meg a beszélgetést, mindaddig, míg a cellaszolga be nem hozta a szamovárt erősen illatozó hársmézzel, és meleg kenyérrel, amelyből még szálltak a komlópárák. Figyelmesen nézték, amint a kese cseléd esetlenül bajlódott a padlón, a láda fedelét nyitogatva. Pjotr egy doboz friss kaviárt és két palack bort állított az asztalra.
    - Portói - olvasta el Nyikita. - Rendfőnökünk nagy barátja ennek a bornak. Okos ember. Sokat tud.
    - Én meg keveset tudok - ismerte be kihívóan Pjotr.
    - Amennyit kell, te is tudsz, többet meg minek? A kelleténél többet tudni ártalmas.
    A szerzetes óvatosan felsóhajtott. Pjotr keserűséget vélt kihallani a szavaiból. Csuhája piszkosan és zsírosan fénylett a félhomályban, amelyet zsugorin világított meg a sarokban lógó mécses lángocskája, és az olcsó, sárga üveges asztali lámpa. Amikor Pjotr észrevette, milyen számító mohósággal hörpintette fel fivére a pálinkáspohárnyi spanyol bort, gúnyosan gondolta:
    “Milyen jól ismeri a borfajtákat!”
    Minden egyes pohár után Nyikita egy darabka kenyérbelet csípett le száraz és nagyon fehér ujjaival, megmártotta mézben, és lassan majszolta; szürke, ritka kis szakálla remegett. A szerzetes szemlátomást nem részegedett meg a bortól, de kissé zavaros szeme, amely továbbra is orra hegyére összpontosult, felragyogott. Pjotr, aki nem akarta, hogy öccse részegen lássa, ivott, és ivás közben erre gondolt:
    “Nataljáról nem kérdezősködik. Múltkor sem kérdezett. Szégyelli magát. Senkiről sem érdeklődik. Világi dolgok, ő meg: szentéletű ember. A hivők keresik.”
    Szakállát dühösen végigcsúsztatta mellényén, megrántotta fülcimpáját, és így szólt:
    - Ügyesen elrejtőztél itt. Kellemes az élet?
    - Azelőtt még kellemesebb volt, de most rosszabb, sok a zarándok. Ezek a fogadások...
    - Fogadások? - mosolygott Pjotr. - Akár a fogorvosnál.
    - Szeretném, ha valamelyik eldugottabb helyre helyeznének át - mondta a szerzetes, és vigyázva teletöltötte a pohárkákat borral.
    - Ahol nyugodalmasabb - tette hozzá Pjotr, és ismét elmosolyodott; a szerzetes kiszopta az italt, végignyalta ajkát sötét, rongyszerű nyelvével, és csontos fejét megcsóválva, rákezdte:
    - Szemlátomást nő a nyugtalan emberek száma. Elrejtőznek, el akarnak bújni a gondok elől...
    - Én nem látom - felelte Pjotr, de tudta, hogy nem mond igazat. “Te bújtál el” - szerette volna mondani.
    - A gondok pedig árnyékként a nyomukban...
    Pjotr nyelvére önmaguktól tolultak a szemrehányás szavai; kedve lett volna vitatkozni, sőt rákiabálni öccsére; eszébe jutott fia, és dühös hangon mondta:
    - Az ember maga keresi az izgalmakat, maga akarja a bajt! Végezd a magad dolgát, ne kérkedj eszeddel, és nyugodtan élhetsz!
    Öccse, akit süketté tettek a saját gondolatai, bizonyára nem is hallotta szavait; szögletes teste hirtelen megrázkódott, mintha álomból ébredne fel; a csuha fekete patakokban ömlött le róla; ajka elferdült, és ő is szinte dühösen kezdett beszélni, élesen tagolva a mondatokat:
    - Hozzám jönnek, és kérnek: taníts meg! De mi az, amit tudok, amire tanítsak? Egyszerű ember vagyok. A rendfőnök gondolt ki annak, akinek tartanak. Magam semmit sem tudok, mint akit tévedésből ítéltek el. Elítéltek: taníts! De miért is ítéltek el?
    “Pedzi már - vélte az idősebb Artamonov, - Panaszkodni akar.”
    Elismerte, hogy Nyikitának van oka panaszkodni sorsára, és már korábbi látogatásainál is várta ezeket a panaszokat. S fülcimpáját húzogatva, a meggyőződés hangján figyelmeztette öccsét:
    - Sokan panaszkodnak sorsukra, de hasztalan.
    - Bizony, elégedett embert nemigen látni - mondta a púpos, és szemét a sarok felé, a mécses lángjára fordította.
    - Neked meg még boldogult atyánk meghagyta: vigasztalj! Légy vigasztaló.
    Nyikita széles mosolyra húzta száját; szürke kis szakállát markába fogta, és letörölte vele a mosolyt; aztán tovább szórta a félhomályba szavait, amelyek Pjotrba ütközve, felkeltették kíváncsiságát és a veszély feszült várakozását.
    - Ezek itt el akarják hitetni velem és az emberekkel, hogy bölcs vagyok: természetesen a kolostor érdekében, hogy idecsalják a hivőket. Nekem meg terhes ez a szerep. Kemény munka, kedvesem! Mivel is vigasztaljak? “Tűrjetek” - mondom. De látom: a tűréssel mindenki torkig van. “Reméljetek” - mondom. De mit reméljenek? Istennel nem vigasztalódnak meg. Jár ide egy pék...
    - A mi pékünk, Murzin; részeges fickó - mondta Artamonov, mintha el akarna hárítani, el akarna taszítani valamit.
    - Ő már Isten bírájának képzeli magát; az ő számára Isten már nem ura a világnak. Manapság sokan vannak ilyen vakmerők. Van még itt egy csupasz képű is, észrevetted? Gonosz ember, az egész világnak ellensége. Ide jönnek hozzám, és faggatnak. Mit mondhatnék nekik? Azért jönnek, hogy zavarba hozzanak.
    A szerzetes mindjobban belemelegedett a beszédbe. Pjotr visszagondolt arra, milyennek találta öccsét korábbi látogatásai alkalmával, és észrevette, hogy Nyikita szeme nem hunyorgat olyan bocsánatkérően, mint azelőtt. Azelőtt megnyugtatóan hatott rá az a tudat, hogy a púpos érzi bűnösségét. Bűnösnek nem illik panaszkodnia. Most azonban panaszkodik; kijelenti, hogy igaztalanul ítélték el. És az idősebb Artamonov attól félt, hogy öccse ezt fogja mondani:
    “Te ítéltél el engem!”
    Összeráncolta homlokát, és óraláncával játszadozva, az önvédelem szavait keresgélte.
    - Úgy bizony - mondta a púpos, és úgy tetszett, hogy titokban meg van elégedve azzal, amire panaszkodik. - Az emberek mind tolakodóbbak, gondolataik mind merészebbek. Nemrég lakott itt két hétig egy tudós; még fiatal, de beteges észjárású, riadt ember. A rendfőnök meghagyja nekem: “Te - mondja -, erősítsd meg egyszerűségeddel, mondd neki ezt meg ezt és így meg így.” Én azonban nehezen jegyzem meg magamnak mások gondolatait. A tudós órákon keresztül kínzott; beszél és beszél, én pedig még szavait sem értem meg, nemhogy gondolatait. Az ördögöt, mondja, nem szabad elismernünk a hús urának; ez kétistenhit, és megsértése Krisztus testének, amelyet magunkba fogadunk az oltáriszentséggel: “Vegyétek Krisztus testét, és egyétek a halhatatlanság forrását.” Istent káromolja: “Tőlem akár szarvai is lehetnek Istennek - mondja -, fő, hogy egy legyen, mert másként lehetetlen élnünk.” Annyira megkínzott, hogy Feodor atya minden tanításáról megfeledkeztem, és felkiáltok: “Húsod alakváltozás, és szellemed megsemmisülés. “A rendfőnök később megszidott: “Mi van veled - mondja -, micsoda istenkáromló butaságot fecsegtél össze?” Igen bizony, így van...
    Pjotr mulatságosnak találta az elbeszélést, amely szánalomra méltó színben tüntette fel öccsét, s ezzel némiképp meg is nyugtatta az idősebb Artamonovot.
    - Istenről nehéz beszélni - dünnyögte maga elé.
    - Nehéz - helyeselt Nyikogyim atya, és keserűen megkérdezte: - Emlékszel apánk tanítására: testi munkások vagyunk. Mély értelmű számunkra ez a bölcsesség.
    - Emlékszem.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155312854
Webáruház készítés