Lázár István: A Nilus rózsája_EPUB

Részlet az eKönyvből:

A pálmák álmosan kókadoztak a Nilus völgyében. A szent folyó lassan hömpölygött északnak a tenger felé. Megrebbenő tükrén lótuszvirág álmodozott, dus papirusz-sás hajlott rá, mintha csókot küldene a távoli tenger tündéreinek. Százszinü vizinövény, csodaliliom és rózsa, virágos káka, aprólevelü folyondár s különös iszalag lepte el a partot és a viz közepét. Szép, karcsu, feketenyaku szárnyasok, ibiszek, ludak, kék, halványpiros és ezüstös szárnyu madarak, szinpompás lepkék, föl-fölvillanó aranyhalak tünedeztek elő a sáserdők alatt, fénypászták, tört szivárványok ringtak a viz tükrén s fent a ragyogó napsütésben, a papirusz-sáson aranyfátyolnak tünt a pókhálófonál.
Megpihentette szamarát Néfer-Kara a pálmák árnyékában. Nagy darab ember volt, lába majdnem földig ért az erős szamárról. Oroszlánfejét most fölemelte, ugy hallgatta a vizek mormogását, mely olyanformán hangzott, mint amikor Anhur templomában a tebuni hárfa legmélyebb húrja szól. Egy darabig gyönyörködve nézte a hullámok játékát és a buján viruló ősvilágot, aztán nagyot sóhajtott: a kedvesére gondolt...
Acélszürke szemével az aranypárás távolba meredt s kemény arcvonásai mosolyba lágyultak. Füszerszámos szellők cirógatták, apró vadak pattantak föl előtte s amott egy szép csikos zebra rugtat el... Fölrezzent, fáradt szamarát utnak riogatta s Thinisz irányában tovabandukolt.
Ciprusligethez ért. Vágy és álom rajzott a lelkében. Eszébe jutottak a régi szerelmes énekek, miket otthon, Abut városában énekelnek... Dudolni is kezdte csöndesen:
«1. Kedvesem szerelmét keresem a viz partján, krokodil leskelődik benne, de én leszállok a vizbe, belemegyek a hullámok közé.
2. Bátor vagyok, az áradás biztos utja lábaimnak. Az ő szerelme ad erőt nekem.
3. Ha látom, hogy a kedves közeleg, ujjong a szivem. Karom ölelésre nyilik; boldog vagyok, mióta az én urnőm hozzám jött...
4. Ha megölelem, kitárul a karja. Mintha Tömjénországban volnék! Mintha illatszerrel szagositanának! Ha megcsókolom, megnyilnak ajkai és én ital nélkül ittasulok. Mi sem boldogitóbb az ő fekvőhelyénél!
5. Szolga, azt mondom neked, rakj bisszust a tagjai közé, gondozd a fehérnemüjét s ékesitsd haját olyan vendéghajjal, mely a legdrágább olajtól illatos...»
Szeszélyesen szakadoztak a strófák; most már teljes hangon, szivéből énekelt:
«6. Óh, ha szerecsen szolgálója lehetnék a kiséretében! Akkor szabadon gyönyörködhetném a teste szépségében...
7. Óh, ha én volnék a mosónéja! Aki havonként gondozza. Aki fejkendője olajos foltjait tisztogatja. Akkor illatától üdvözülnék!
8. Vajha gyürü lehetnék a kisujján! Akkor sohasem hagynám el őt...»
Bozontos fejét hátraeresztette s félig lehunyt szemmel kiáltotta ki az ő boldogságát. Mondott vagy ötven dicséretet s egyszer csak azt vette észre, hogy közel van Thinisz városához. Szamarát a dárdanyéllel futásra szoritotta s csakhamar elhaladt a kikötő mellett, hol az idegen kalmárok füstölőszert csereberéltek obszidián és üvegárukért.
Jó-ügetve ment, két futamodásra már a városban volt s csakhamar bezörgetett Chafra-Szahura kapuján.
- Ki az? - nézett ki a szolgálóleány.
- Én, Néfer-Kara...
Szamarát az udvarra vezette.
- Itthon van-e urnőd?
- Itthon.
- Hát Chafra-Szahura?
- Imádkozik a kertben...
Ugy látta, hogy a szolgáló nem örül jöttének.
- Menj be, uram, - mondotta hidegen és a szamarat elvezette a barmok jászolához.
Tükör a cseléd arca, a vendég megláthatja benne önmagát. Összevont szemöldökkel nézett a szolgáló után, aztán fejét megcsóválta és bement a házba.
- Üdvözlégy, Sesz! - köszöntötte kedvesét.
Ott ült Chafra-Szahura lánya a virágos szőnyegen. Lassan fölemelkedett. Szép volt. Gyönyörü volt. Karcsu. Fekete. Arcán gyönge-pirosan és harmatosan tündöklött az ifjuság. Sürü szemöldök, szemérmes szempilla s mandulavágásu, mélytüzü szemek. Máskor elébe szaladt és megcsókolta, de most csak kezet nyujtott Néfer-Karának szótlanul.
Nézték egymást a nagy csöndben.
- Az istenek tartsák meg szépségedet... - szólalt meg Néfer-Kara zavartan. - Hát nem is kérdezed meg a vőlegényedet?
- Látom, hogy erős és hatalmas vagy.
Nem jó, ha a leány egykedvüen beszél s utána hirtelen mosolyog. Néfer-Kara képe elsötétedett.
- Mi bajod? - nézett rá merően. - Szerelmet hozok szivemben és igy fogadsz? A hangod is más, a nézésed is más, a mosolyod is más... Mi történt veled?
Sesz összerezzent.
- Semmi, - mentegetőzött. - Nincs az embernek egyforma kedve minden napokon...
Néfer-Kara felsóhajtott s megfogta Sesz kezét.
- Menjünk ki atyádhoz!
- Fáj a fejem...
Az erős ember elhalványodott, de a kerekedő fergeteget elnyomta lelkében.
- Bocsáss meg... Én megnézem tiszteletreméltó Chafra-Szahurát.
Chafra-Szahura «horszeszu» volt: azoknak a régi, jámbor öregeknek a rendjébe tartozott, kik Hórusz isten parancsa szerint folytonos ima közt töltötték napjaikat. Most is ott gunnyasztott a masztabán, az alacsony kőpadon és imát mormogott a Napistenhez.
- Anhur éltessen! - köszöntötte Néfer-Kara.
- Hórusz oltalmazzon, - viszonozta Chafra-Szahura, de nem kinálta meg hellyel, mert ez a pad az ő oltára volt...
- Bocsáss meg, hogy háborgatlak szent imáidban. Tudom, hogy aki imádkozik, annak az ideje drága, de nagy dologban vagyok most előtted...
A horszeszu ránézett barátságosan.
- Légy kegyes hozzám és mondd meg nekem, mi van a lányoddal? Sesz már nem örvend, ha lát.
Az öreg bólintott.
- Nem, mert itt járt Ména, - felelte csöndesen.
Az abutbeli óriás elsápadt.
- A kerületi főnök?
- Igen. És arra kért, hogy a leányomat adjam hozzá feleségül. Nem mondta Sesz?
- Nem szólt...
A kerekedő szellő a pálmaleveleket összelebbentette. Néfer-Kara megreszketett.
- S mit feleltél Ménának, kegyes atyám?
- Én azt, hogy nem adhatom, mert másnak igértem. Kinek? Néfer-Karának. Ő lesz az én vejem...
Néfer-Kara előtt táncolt a homok.
- Nem lát szivesen, - szólt rekedten. - Ugy gondolom, hogy Ména tetszik neki... Megölöm!
A horszeszu nyugodtan pillogott.
- Az hal meg, aki öl. Jobban teszed, fiam, ha bemész leányomhoz s beszélsz vele. Én most nem szólok hozzá, mert neheztelek rá. Mondom neked: viasztábla a nő szive s az ügyes irnok maradandó betüt vet rá. Én megmondottam, hogy Sesz a tiéd, s Hórusz erőt ad nekem, hogy igéretemet beválthassam. A többit végezzétek el magatok közt...
Néfer-Kara megcsókolta a horszeszu kezét.
- Hálát mondok jóságodért s bemegyek hozzá. Most pedig el is bucsuzom tőled, tiszteletreméltó Chafra-Szahura, mert hamar vissza kell, hogy menjek Abut városába.
- Miért? - kérdezte az öreg.
- Nem tudod? A saszuk már a déli határ közelében vannak. Az a hire, hogy rettenetes sereggel jönnek a «Szent szem birodalma» ellen. Seregeik alatt beszakad a föld...
A horszeszu hószakálla megrezzent, de nyugodtan hallgatta Néfer-Kara jelentését.
- Esküt fogadtak a sivatag bálványaira, hogy a Szikomórfák országát porig dúlják, népét megölik, csak annak kegyelmeznek, aki jó lesz rabszolgának. Ide költöznek minden törzseikkel...
- Hogy-hogy? - villámlott meg az öreg szeme.
- Ugy, hogy az ő országuk homokpusztaság, nem terem, vizök sem igen van, nyájaik sem férnek a homokligetekben, a Szent szem birodalmát pedig minden jóval megáldották a kegyes istenek...
A horszeszu bólogatott.
- A sivatagbeliek rablók, - folytatta Néfer-Kara hevesen, - s ha itt megtelepedhetnek, akkor könnyen át tudnak csapni zsákmányért Punt (Arábia) és Kharu (Sziria) vidékeire. Ezért szeretnék a Szent szem birodalmát...
Chafra-Szahura szemében ragyogás támadt.
- Ha Kemet saját fiai, a rometuk, nem tudnák megvédelmezni, akkor megvédik a jó istenek, mert azoknak is érdeke, hogy a rometuk fentmaradjanak. Ha elveszünk, ki dicséri őket?
- Sokan vannak a saszuk! De Kem minden fia teljesiteni fogja kötelességét...
- Mi pedig, papok és horszeszuk, kérjük itthon az isteneket, hogy hengeritsenek hegyeket a saszuk utjába s adjanak nektek győzedelmet! - emelkedett fel a masztabáról. - Menjünk be, fiam.
- Beszédem volna veled, óh atyám...
Chafra-Szahura visszaült.
- Holnap reggel, amikor Atum isten szemesugara végigszáll az égen, indulnom kell a sereggel a Folyamszoroshoz. Jó neter-atef, egy kérésem volna...
- Beszélj.
- Szeretném, hogy Sesz ugy maradjon itthon, mint feleségem. Tartsuk meg a lakodalmi ünnepeket... Nyugodtabban mennék a harcba és ugy küzdenék feleségemért, mint az oroszlán. Ime, elhoztam a menyasszonyi ajándékot is...
Széles övébe nyult s háromsoros gyöngynyakéket mutatott. Chafra-Szahura megütközve nézett rá.
- Hogy gondolhatsz ilyet, Néfer-Kara? Szólhat-e nabla (gitárlant) és kes (hárfa), mikor hazánk, országunk veszedelemben van? Gyászt kell öltenünk, nem lakodalmat ülnünk, imádkoznunk, nem pedig vigadoznunk!
Rosszalóan rázta fejét, aztán meg ezt mondotta:
- Sesz a tied. Ha visszatérsz, akkor szólhatnak a nablák... Most menj be, egyél-igyál, végy bucsut, aztán menj és cselekedd, ami a kötelességed...
Bement Néfer-Kara, de a szolgálóleány az ajtóban elébe állt.
- Ne zavard, uram. Aluszik már az oroszlánbőrön...
Néfer-Kara arcából lefutott a vér, a bőre megfakult, mint a hamu. Ugy állott az udvaron, mint valami kőből vágott ember. A szeme szárazon fénylett, hörrent egyet, aztán az ezüstveretes kantárt szamara fejébe huzta és nagynémán kiment Chafra-Szahura háza kapuján.

eBook a Digi-Book kiadásában