Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Krúdy Gyula: Őszi utazások a vörös postakocsin_EPUB

Krúdy Gyula: Őszi utazások a vörös postakocsin_EPUB
540 Ft540

A Vörös postakocsi a múlt század Pestjének merkantil, busongó mámorba hajló világát igézi, középpontjában Rezeda Kázmérral, a csalódott hírlapíróval, akinek szíve újra lángralobban Horváth Klára, a szép színésznő iránt. Reménytelensége öngyilkossági kísérletbe is hajszolja és bár szerelmese felépülését segítve mellette áll, a mű végén Klára búcsút vesz tőle és visszatér a színészi pályára. Már ebben a regényben is felbukkan Alvinczi Eduárd, igazi főfigurává azonban az Őszi utazások a vörös postakocsinban nő. Ez a különös, extremitásaiban, indulataiban szélsőséges magyar nábob a bécsi udvar és a pesti lóversenypályák között ingázik. Mivel az uralkodóval összekülönbözik, nagy és rejtélyes útra indul. Medvefalvi kastélyába megy egy különös kompánia kíséretében, s ezek között találkozunk ismét Rezeda Kázmérral. Ezúttal egy bájosan kancsal parasztlány, Krónpinc Irma a szerelme. A máramarosi hegyek között különös, babonás dolgok történnek: Alviczi rejtélyes vendégéről kiderül, hogy nem más, mint a túlvilágról visszatért Rudolf királyfi. Az elégikus alaphang mindvégig sejteti Rezeda Kázmér szerelmének végkimenetelét, az újabb csalódást, a szerelmesek elválását. (Legeza Ilona)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Rezeda úr levelezése az ismeretlen pozsonyi grófnőkkel
    Mielőtt belépnénk a francia fedelű házba, amelyet Mária Terézia tiszteletére épített egy régi nemes ember – Ortovay –, midőn a királynő szombatonként Bécsből kocsin felkereste Pozsonyban lakó leányát és véle templomot, iskolát látogatott, néhány szót kell előrebocsátanunk a régi lak gazdáiról.
    Korunkban a ház a Zöldvári grófnők tulajdona volt.
    Zöldvári Evelin és Zöldvári Izabella grófnők, egy felsőmagyarországi elszegényedett család sarjadékai, 18** június huszadikán azt írták a naplójukba, hogy egyikük majd valószínűleg öngyilkos lesz (Evelin a bécsi vonat elé veti magát, míg Izabella a zsineget választja) vagy a Szeplőtelen Szűzről elnevezett gráci kolostorba vonul vissza a szerencsétlenebbik, ahol az osztrák nemesi családok pártában maradott leányai a pókhálót szívük vérző sebére illesztik, és idővel meggyógyulnak.
    Alvinczi Eduárd udvarlásának idejében volt ez, amikor a nemes férfiú maga sem tudta, hogy melyiket szereti a két kisasszony közül.
    Néha úgy látszott, hogy Evelin (az idősebb) végleg győzedelmeskedett. Alvinczi már csak azért kér engedelmet a távozásra, hogy frakkot vagy díszmagyart öltsön a leánykéréshez, Evelin hosszadalmasan nézett a távozó után a francia fedelű ház csipkefüggönyei mögül; máskor Izabella (az ifjabb) vallotta be keserves könnyhullajtással az éj csendes órájában nénjének, hogy Eduárd milyen szavakat mondott délután a pozsonyi ligetben.
    Egy télen tartózkodott Alvinczi Pozsonyban és naponta meglátogatta a kisasszonyokat, szertartásosan jött és ment, délelőtt lila színű nyakkendőt és harisnyát öltött (Evelin színét), míg délután a gyöngyszürke volt divat, amely az igénytelen, csendes, tanítónős Izabella kedves színe volt. Alvinczi komolyan, hivatásszerűen és többnyire mozdulatlanul ült, mint egy festmény a Zöldvári-ház szalonjában. Csaknem mindig ugyanegy témáról beszélgettek – egy templomépületről, amely célra akkoriban keresztény és zsidó hölgyek egyforma buzgalommal táncoltak Pozsony megyében; Alvinczi megemlékezett egy izraelita imaházról, amely Nizza és Monte-Carlo között található, ahol segítséget kért és ajándékot adott, midőn szerencséje szunnyadozott… Ezenkívül egy fehérfalú kálvinista templomról tudott faluhelyen, ahol ifjú korában a zsoltárt énekelte. Komolyan és megfontoltan beszélt, mint aki teljesen bizonyos abban, hogy szavait a hölgyek nem felejtik el, sőt emlékezetükbe vésik.
    Öt órakor sóhajtva fölemelkedett:
    – Akár építünk fogadalmi templomot, akár nem: ennek a nemzetnek el kell pusztulni – szólt és néhány perc múlva már postakocsijában ült, amellyel meglehetős feltűnést keltett a koronázó városban.
    Ezután tavaszodott az idő, március lett (a Zöldvári hölgyek sokat reméltek a tavasztól), Alvinczi helyett Szilveszter úr (még a régi) értesítette a nemes hölgyeket, hogy nagy jó ura Angliába utazott, ahol az új csikók most futkároznak először a napfényes versenypályákon. A Zöldvári nők fájdalmas szívvel válaszoltak Szilveszter úr levelére, ámde remélték, hogy kitűnő barátjuk nemsokára ismét felkeresi az ódon Pozsonyt. Amire Szilveszter úr nyomban postára bízta tudósítását, hogy ugyanazt reméli ő is. A hölgyek néhány nap múltán ismét Szilveszter úrhoz fordulnak Budára (miután egyetlen barátjuk távol van, és nem tartják illetlenségnek, hogy barátjuk barátját bizalmukkal megajándékozzák); és tanácsot kérnek bizonyos templomépítési ügyben, amelyhez a mindentudó Szilveszter úr valószínűleg inkább ért, mint ők, magányosságban, az emberektől távol élő nők. Szilveszter úr kifogástalanul válaszolt.
    Ilyenformán történt, hogy Pozsony és Buda között megindult a posta. Eleinte ritkábban, majd egy-két esztendő múltán naponta levelek váltódtak Alvinczi titoknoka, a hűséges Szilveszter és a Zöldvári hölgyek között. Szilveszter leveleiben többnyire arról volt szó, hogy mit mondott ismét rendkívüli gazdája, már reggel tíz órakor ébren volt és az ima elvégzése után szalonnát evett, majd egy késhegynyi liptói túrót. A Zöldvári grófnők magukról keveset írtak, inkább a közügyekkel foglalkoznak a levelekben, a templomépítés előrehaladott tervével és a magyarság pusztulásával. Máskor politikai szenvedélyek piroslottak szarkalábjaikból. Z. Izabella helyeselte az öreg Tisza politikáját a nemzetségiekkel, míg Szilveszter a szélső baloldalra ült. Régi nagyasszonyaink módjára a Zöldvári hölgyek szavazni szerettek volna a követválasztáson. (Alvinczi ígéretet tett, hogy amint ismét beleszólása lesz az ország közügyeibe, programjába veszi a nők választójogát.)
    Midőn Szilveszter úr (a régi) közeledni érezte halálát, a titokzatos levelezésbe beavatta Rezeda urat. (Budán, a Vörös Békánál történt ez.)
    – Ha meghalnék… A drága nők bizonyosan túlélnek… kérlek, folytasd helyettem a levelezést… Természetesen nem szabad elárulnod, hogy már meghaltam – szólt a pirosmellényes Szilveszter.
    Rezedának kedvére való volt a megbízatás.
    Midőn a vörös postakocsi a francia fedelű ház elé ért, Alvinczi Eduárd megcsókolta azt a kis ezüstkeresztet, amelyet a keblén viselt, az inge alatt finomművű láncon és amelynek csodálatos erejében még sohasem csalódott.
    Valóban: a húsz év előtti hölgyeket találta a régi házban. Semmi sem változott itt azóta, mióta utoljára Pozsonyban töltötte a telet.
    (Az ezüstkeresztnek varázslatos hatalma volt. Állítólag Zsigmond magyar és lengyel király viselte a mellén, aki háromszáz esztendeig uralkodott Budán [a történelem, amelyet emberek írnak, tévedett itt] és még haldoklásában is olyan fiatal volt, hogy kocsin tette meg az utat Prágától Nagyváradig, és közben ismét meghódította hűtelen feleségét, Cilley Borbálát, és vele kedves órákat töltött a znaimi várkastélyban. A vigyázatos római császár, aki háromszáz esztendős koráig még az asszonyok társaságában sem vetette le aprószemű páncélingét, amely alatt az ifjúság csodatevő keresztjét viselte, a znaimi várban engedett a boszorkány Cilley lány praktikájának. A fogolyként hurcolt Borbála, midőn kieszközölte az utolsó éjszakát, ekkor végzett is Zsigmonddal. Lecsalta a páncélt testéről. – Bezzeg Alvinczi sohasem lesz ily vigyázatlan.)
    Ugyanazon Vojka nevű fehér muszka agár nyújtózkodott a fűtött folyosón és Karlócainé, a kis fehérfejű gazdasszony tipegve nyitotta ki az üvegajtót a csendítésre, amely általános jelként hangzott, hogy szerető szemek jönnek a házhoz, amelyek nem látják meg a változásokat, amelyek itt húsz esztendő alatt történtek.
    Van bizonyos szeretet vagy, ha némelyek így könnyebben megértik, hervadhatatlan szerelem az emberek szívében, amely az egész életén át hipnózisban tartja azt, aki egyszer a sötét szobában belenézett az ezüstkanálba. Némely emlék, férfi vagy nő, tájkép vagy szoba, zenehang vagy csók: mintegy hipnotizált kép marad az emberek szívében. Nem hal meg a távollét alatt sem, csak subáján alszik az emlék.
    De bezzeg felébred álmából, midőn a hűvös kapuboltozat alatt a lépéseknek ugyanazon régi visszhang-manók kiáltanak üdvözletet a falakból, csatornából, bolthajtásról! Akit egyszer erősen hipnotizáltak egy sétatéren, szemmel, szóval, testi érintéssel vagy gondolattal, visszatérvén a helyre, elegendő, ha a padot látja, amelyen akkor ült, amikor itt boldog, boldogtalan volt. A közbeeső évek megmozdulnak, mint függönyök; szétnyílnak és alattuk újra látható a régi színjáték, a színészek ugyanazt játsszák, a karmesternek lengő császárszakálla van; a színésznő szemét forgatja feléd (mintha húsz év óta, míg a függöny leeresztve volt, mindig ezt tette volna), a csepűrágó a szó közepén folytatja mondanivalóját, ahol egykor torkába fojtották szerepét; házba dugja a rivalda alá veres fejét a dobos, ő volt az, aki a bukétokat felnyújtotta a színésznőnek…
    Egy barátom szerint, késő öregségében, mikor már csak nagyapai csókokat lehelt a nőkre, vannak bizonyos házak, amelyből az óraütés hangzik, és délután négykor, midőn egy ház előtt elhaladt, mindig vérhullám, vágy és női illatokkal fűszeres fantázia támadt a szívében, pedig már elfelejtette volt a nőket.
    Benyitott a házba, tizenhétéves gyönyörű hajadon font a kályha mellett, aki ismerős, drága mosollyal várta, mint a Szentföldről megtért lovagot. «Henrik!» mondta párnameleg hangon és barátomat tényleg Henriknek hívták. Midőn térdre vetette magát a fonólány előtt, észrevette, hogy kék frakk és fehér nadrág van a saját testén, amilyenben lion volt Pesten a harmincas években. Megcsípte a tenyerét, nem álmodott, pedig az imént még a Vadászkürtben játszott piquet-t egy százesztendős, mázsás férfiúval. A borjú nagyságú kandúr a sarokban kis fehér cica lett, az ócska függőlámpás helyén rózsaszínű viaszgyertyák gyúltak ki, és a kandallón az óra mutatója mintegy megőrülten forgott visszafelé, mialatt az órát jelző, parafadugóból való barát ki- és befutkosott házikójába. Aztán egy másodpercnyi nyugalom állott be a szobában, a gyönyörű hajadon barátom szívén pihentette szőkés, bodros, jószagú fejét. Később téli sötét lett ismét, a hópárna kékes színben feküdt az ablak párkányán, egy csúf öreg katonasári, aki végigküzdötte az olasz hadjáratot, seprője után nyúlt a kályha mellett és részeg disznónak nevezte barátomat, aki sohasem ivott egy kortyot sem.
    …Alvinczi a fénylő kilincsre tette a kezét a pozsonyi házban és az óramutató tán még az öregebb tornyokon is a város távoli kerületében, hirtelen visszafelé kezdett futni.
    – Hogy van kedves Evelin és ön, nem mindennapi Izabella, szívemnek drága rokonhölgyei? – kezdte Alvinczi Eduárd, mintha tegnap járt volna vizitben a Zöldvári-házban.
    – Nagy Lajos királyunk leánya, szent Hedvig tiszteletére tervezett templomunk alapja azóta is növekedett a pesti izraelita nőegylet adománya folytán – felelt Evelin.
    – A tizenkét nemes hölgy már együtt van, akik az oltárterítők és misemondóruhák hímzését vállalják, csak mindig férjhez megy közülük egy-kettő – sóhajtott Izabella. – Pedig a legrégibb hagyományok szerint, csak hajadonok keze érintheti az egyházi ruhaneműt, amely aztán illatos lesz a szüzek érintésétől.
    – Foglaljon helyet nálunk, kedves rokonunk.
    Evelin fejedelmi kézmozdulattal mutatott a terjedelmes karosszékre, amelynek párnájában a Schwarzenberg hercegek pompázatos címerpajzsa volt hímezve, emígy is jelezvén a rokonságot, amely a Zöldvári családhoz fűzi az osztrák főnemesi famíliát. (Talán ennek a fejedelmi címernek is volt némi része abban, hogy Alvinczi ama régi télen hűséges volt a házhoz.)
    A két Zöldvári hölgy egymás mellett, szemben Alvinczivel foglalt helyet. Így szerette őket látni a különös úr, mert, véleménye szerint, ekkor nagyon hasonlítottak két főhercegnőhöz, akik az udvari fotográfus ablakából néznek a pozsonyi korzó közönségére. (Míg a Zöldvári hölgyek kijelentették, hogy Alvinczi mása Madarász Henrik királynak, akinek arcképe a British Múzeumban látható.)

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155322211
Webáruház készítés