Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Krúdy Gyula: Szindbád, a hajós_EPUB

Krúdy Gyula: Szindbád, a hajós_EPUB
340 Ft340

Krúdy Gyula életművének egyik központi figurája Szindbád, ez a különös hős, ez az álmodozó, fáradt magyar, aki többnyire az álmok vizén hajózik, ifjúsága tájaira tér vissza, hajdani szeretőit, barátnőit látogatja meg. Százhét nő szerette, de nem győzött mélabúsan epekedni a többi után. Lírai önfeledtség, de irónia és malícia is belengi a Szindbád-történeteket, az érzelmességnek és kiábrándult keserűségnek, álmodozásnak és csontig ható tisztánlátásnak ezt az utánozhatatlan vegyületét. Szindbád folyton úton van és mindig szerelmi kalandok hőse Pesten, Tabánban és Óbudán, a vidéki kisvárosokban, az álmokban és a valóságban. Ma már irodalomtörténeti közhely, hogy Szindbád az író hasonmása, s hogy a lírai hangú, nosztalgikus történetek az író életének eseményeit, álmait idézik. Szindbád csaknem száz novella és két regény (Purgatórium; Francia kastély) hőse. A hírlapokban publikált, kezdettől fogva ciklusnak ígérkező történetekből könyv alakban is napvilágot látott az első ciklus, Szindbád ifjúsága címmel, ezt követte a Szindbád utazásai. (Legeza Ilona)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Az asszony összeszorította ajkát, stájerszürke, férfiasan szabott kabátja zsebébe mélyesztette a két kezét, és kinyújtotta lábát, hogy az elcsapott zsoké jól szemügyre vehesse lábait. Az antilop cipők úgy feszültek meg az egyenes lábakon, mint a kesztyűk. Igen finom, de szolid cipők voltak, amelyeket abban az időben Pesten csak egy-két belvárosi suszter tudott készíteni. Még a párizsi sarok sem hasonlított a táncosnők cipőinek sarkához, öt gomb tartotta a rövid szárat, amely fölött abból a vastag, harántos selyemből való sötétkék harisnya domborodott a kövéredő lábon, amely selyemharisnya mindig a legdrágább portéka volt. A rókabarna szoknya alatt olyan hófehér alsószoknya csipkéi finomkodtak, amilyen szoknyát a józsefvárosi polgárasszonyok legfeljebb egyszer vesznek fel életükben: az esküvőjük napján. Az elcsapott zsoké olyan tüzetesen vizsgálta a kacérkodó asszonyt, mintha sohasem látott volna még selyemharisnyát. Pedig amíg állásban volt, zsokétársaival eleget megfordult ő is a pesti zengerájok különszobáiban, ahol bemutatkozás után nyomban az asztal tetejére szökken a “kisasszony”.
    Ben úgy érezte, hogy megtalálta végre azt az alakot, akivel bánatossá teheti ezentúl magát a garniszálloda langyos, petyhüdt ágyaiban; többre nem merészelt gondolni.
    Néhány parancsoló szót mondott most társának az asszony, mire az megtörten felemelkedett helyéről, boldogtalanul, bocsánatkérőleg állott egy darabig, mint egy sorsüldözött költő, aki múzsájától kénytelen megválni, majd oly szertartásosan köszönt, mint egy hivatalnok főnökének. Szépen leemelve kalapját, megforgatta a feje felett, és roggyant, szégyenkező léptekkel távozott a város felé, mintha attól félne, hogy egy csúnya folt van a hátán, amelynek láttán mindenki nagyot nevet.
    Az asszony összehúzott szemöldökkel nézett darabig a földre, aztán könnyedén felemelkedett, és Ben legnagyobb elképedésére a ritkuló bokrok közé ment, gyorsan körülnézett, majd szűk szoknyáját Ben szeme láttára térden felül húzta, mintha igazítanivaló volna ruháján... de nem. Ben, az elcsapott zsoké, olyan zavarba jött, mint akár a kilencszáz méteres villámdíjban, amikor egész vagyonát feltette egy kancára, és verseny közben, legnagyobb meglepetésére, a kanca sárlani kezdett. Nem is nyerhette volna meg versenyét, ha barátja, Cleminson ki nem segíti, nekilovagolván a veszélyessé váló második lónak.
    2
    Az asszony, kilépvén a bokrok közül, titoktartó pillantást vetett Benre, aztán elindult egy mellékúton.
    Ben hosszú habozás után messziről követte, és mindenféle dolgokat forgatott a fejében. Véleménye szerint a görnyedthátúnak azért kellett távoznia, hogy az asszony “megigazíthassa ruháját”. Bennek mint idegennek nem szólhatott az asszony, hogy hagyja magára a sürgős tennivalójával, azért lehetett Ben önkéntelen szemtanúja a diszkrét jelenetnek. Ben, a Majestic-kertben (egy jól sikerült jockey-coup után), midőn vödrökben öntötték a francia pezsgőt, hajnalfelé már látott hasonló cselekedetet egy szemtelen arcú táncosnő előadásában, ámde az öreg Huxtable, a dáridó doyenje, akinek abban az időben született az első unokája, nyomban kiparancsolta a leányt a szobából. Bennek egyébként eszébe sem jutott máskor, hogy a nők éppen olyan természeti törvényeknek engedelmeskednek, mint a férfiak. Hajlandó volt álomnak hinni az egész jelenetet, amint messziről az elegáns dáma után lépkedett. Az asszonynak olyan magatartása volt, mint azoknak a Wiener-Chic-beli dámáknak, akiken a legújabb divatú ruhák láthatók éjszakánként a Monaco kávéházban, midőn Ben unalmában az összes képes újságokat átlapozza. Isten tudja, hol tanulta ezt a járást, lepkeszárnyú mozdulatokat és merengő, álmodozó fejtartást! Egy fordulónál Ben jól láthatta, hogy az asszony a földre szegzi a szemeit, mintha semmi sem érdekelné a világon bánatánál. Az aranysárga falevelek szálldostak harkálytollú kis kalapja körül, ruházatának színe oly vörösesbarnán olvadt az őszi fák közé, mintha az imént jött volna meg a rókavadászatról, kondor hajjal övezett, rövid homlokán melankólia látszott... tán egy szívtelen, hatalmas, előkelő úrért, aki messzi városokban patkánytestű táncosnőket ölelget e percben. Az elcsapott zsoké mind távolabbra maradt el az úrnő mögött, mindinkább tudatára ébredt annak a nagy távolságnak, amely az ő társadalmi helyzetét az előkelő hölgyétől elválasztja. Ő bizonyosan gazdag, a kék hasú bankjegyeket (amelyekre mindig epedve gondolt Ben) megparfümözi, mielőtt táskájába tenné, gondtalan, jól táplált, életerős férfiak állnak körülötte, szolgálatra készen. Ben pedig olyan kicsi, fonnyadt, kiéhezett volt, mint egy állatkertből megszökött majom.
    A nő a Ligetnek abba a részébe irányította lépteit, ahol a tó van és az elhagyott híd, Vajdahunyad vára alatt. A hídon megállott, és elgondolkozva nézett a vízbe, amelynek felszíne tele volt hervadt levelekkel. A víg csónakosok, akik nyáridőben ellepik a tavat, és boldogságot mímelnek a parti ácsorgók előtt: elvándoroltak. Semerről nem hangzott énekszó, a fák száradó levelei háborítatlanul lepték el a vizet, az ősz öreganyóka módján gunnyasztott az elhagyott partokon. A várban, a lovagtornyok alatt, ódonságot utánzó boltívek között, keskeny udvarokon csend volt. Hunyadi János középkori várának másolata a pesti Városligetben éppen olyan szomorú hely volt e percben, mint akár a valódi vajdahunyadi vár az erdélyi hegyek között. A csőrükben gyűrűt tartó kőhollókhoz nem csatlakoztak az eleven társak. Egyetlen alak volt látható messzi és közel: a Névtelen Jegyző barátcsuklyával eltakart feje a vár udvarán. Anonymus bronzfigurája csendesen szendergett.
    Az előkelő hölgy mozdulatlanul állott a várkastély hídján. Ha Ben költői hajlandóságú lélek lett volna, e középkorias környezetben a vár úrnőjének képzelhette volna az asszonyt, aki az imént jött meg a sólyomvadászatról, és a sáncárokban azért nézdegél, mert egykor egy ifjú lovag itt nyakát szegte érte. De Ben csak egy elcsapott zsoké volt, aki azért csavargott a Ligetben, hogy elfelejtse az ebédet.
    A kastély úrnőjének nem soká kellett várakoznia, Anonymus szobra mellől valóban előlépett a katonatiszt, aki itt már huzamosabb ideje ólálkodott, és türelmetlenül sietett az asszonyság felé. A hídra érkezve sapkájához emelte jobb kezét, és feszes tartással megállott, mint feljebbvalója előtt. Vöröskés bajusza, kék, kerek szeme és gömbölyű arca volt a katonának, mint többnyire azoknak a csinos főhadnagyoknak, akik a pesti kávéházak sarokablakaiból órák hosszat elnézegetik a jövőmenőket. A császári és királyi hadsereg kék waffenrokkját viselte, és egy fehér-fekete kereszt volt a mellén, amit katonatiszti körökben pápai kitüntetésnek neveztek, és a kikeresztelkedett vallású tisztek kedvence volt. Ha nem Ferdinánd a neve, akkor bizonyosan Engelbert. Sötétbarna parolija volt, amelynek láttára a gyalogsági ezredeket jól ismerő hölgyek megállapították volna, hogy a Wasa Gusztáv-ezredbe tartozik. Jobb kezéről levonta kesztyűjét, hogy alaposan megfoghassa a hölgy kezét, aztán hosszú nyelű sarkantyúit tetszelegve összependítette.
    Ám a hölgynél nem aratott sikert.
    Az úrnő továbbra is a híd karfájára hajolt, de most már nem a vizet nézte, hanem a távolban álló Bent, aki egyéb híján egy hosszú, sárga fűszálat tartott szájában. Bocsánatkérőleg, szinte üzenetet küldve nézte Bent a feketeszemű, hogy az elcsapott zsoké azt sem tudta, melyik lábára álljon.
    A katonatiszt először felhajtotta waffenrokkja szárnyát, nadrágjából elővonta a rövid láncon függő óráját, és oly figyelmesen nézegette az óramutatót, mintha pár perc választaná el valamely nagy eseménytől. Ben általában régen megfigyelte, hogy némely emberek, mikor nem tudnak beszélni és gondolkodni, fontoskodva elővonják zsebórájukat. Nagyon jó dolog, ha a zsebórának fedele van, amelyet felpattintani lehet; sőt célszerű, ha az óra néhány perccel késik vagy siet, amit egy jelenlevő másik zsebóráról lehet megállapítani.
    Az úriasszony a keblében viselt, mogyoró nagyságú aranyórácskát szórakozottan mutatta meg a tisztnek. A tiszt nyomban saját órája igazításához fogott, miközben elégedetlenül csóválta a fejét, és talán azt mondta, hogy éppen tegnap igazította meg óráját a műegyetemi óra szerint.
    Az óraigazítás is elmúlt, de a hölgy még mindig mozdulatlanul állott a hídon, hol a vizet, hol Bent nézte, és igen komor volt az arca. Sűrű szemöldökei csaknem összeértek, szájszögletei meggörbültek, harag ült homlokára, és oly mélyen dugta jobb kezét kabátja zsebébe, mintha soha többé nem akarná azt a katonának adni.
    A tiszt cigarettát sodort, ezüsttárcából, hosszú szálú, sárga dohányból, műgonddal, fontoskodva, amint ezt őfelsége délceg főhadnagyai tudták a háború előtt, midőn valóban nem volt még más teendőjük, mint cigarettát sodorni, szerelmes leveleket írni, dalokat megtanulni... Ó, milyen boldog ember volt egy délceg főhadnagy, amikor az összes fodrászati szerek felhasználása után illatozva és ragyogva a borbély boltjából az utcára lépett! Ó, mily irigyelt férfiak voltak a főhadnagyok Ferenc József uralkodása idejében, amikor a József- és Ferencvárosban érettük rajongott minden fiatal hölgy, ajándékba kapott gyűrűt, karperecet viseltek kezükön, amelyek úgy csillogtak-villogtak, mint az emlékezeti szerelmek. Regények és színdarabok hősei voltak, párbajokat vívtak, és valóban megtörtént, hogy az elszédült polgárasszonyka besurrant a kaszárnya környékén egy józsefvárosi ízléssel berendezett, fehér függönyös, purzicsán dohányszagú hónapos szobába, ahol a főhadnagy éppen a délutáni álmát aludta. Ők voltak a legjobb valcertáncosok, ők dúdolgatták a legújabb sanzonokat, üres erszénnyel is a legnagyobb gavallérok voltak, és jól fésült fejük mindig tetszetős látványosság volt a körúti kávéház sarokablakánál. Hófehér foguk villogott, tudatlan szájuk fecsegett, meghaltak a becsületért, de amíg éltek, fuldokoltak a piszkos adósságokban. Herczeg és Pekár regényeiben és elbeszéléseiben olyan kultuszt űzött a főhadnagyokból, hogy nem is számított valóban szerelmi lovagnak az, akinek a két csillag hiányzott a gallérjáról. Hosszúnapkor, amikor a böjtölő zsidó nők legszebb ruháikban hullámzanak Pest utcáin, és egy őszi napra hasonlatossá teszik a várost a varsói és lembergi szombatokhoz: a főhadnagyok tüzesen vetették magukat Hebron rózsái után, és az éjsötét szemű nők pillantása szívesen megakadt a búzavirágkék kabátokon, amíg másnap ismét elkezdődött észrevétlen életük a Király utcai bérkaszárnyákban, a Dob utca sötét boltocskáiban.
    A főhadnagy csupán az első szippantásokat fújta oly gondtalanul a cigarettából, mintha elseje volna, és estére Somossy Károly orfeumába volna jegye. Amint a cigaretta kisebb lett, és a katona körmére égett, a főhadnagy idegesen tekingetett jobbra és balra. A hölgy mozdulatlanul nézte a hervadt vizet a híd karfájáról.
    Végre a főhadnagy bátorságot vett magának, megérintette a hölgy vállát, mire az villámgyorsan és idegesen fordult meg. Villámló szemével tetőtől talpig végignézte a katonát, zsebéből lepecsételt borítékot vont elő, és megvető kézmozdulattal a főhadnagy felé nyújtotta. A katona hevesen kapott a boríték után, gyorsan felszakította, és megolvasta a borítékban levő kék bankókat. Hálás, önfeledt mosollyal nyúlt az úrnő keze után, de az már hátat fordított, és hangosan mondta:
    – Kérem, hagyjon magamra.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155301971
Webáruház készítés