Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Krúdy Gyula: Rózsa Sándor_EPUB

Krúdy Gyula: Rózsa Sándor_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az eKönyvből:

    A postamester arról vette észre, hogy valaki belépett a hivatali szobába, hogy a gyertyák fellobbantak, majd elsötétedtek az íróasztalon. Egy mély hang, amely úgy hangzott, mintha veremből jött volna, szerencsés jó estét kívánt, ahogyan parasztember szokott illedelmesen köszönni, amikor hivatalos irodába lép.
    Pedig az, aki a postamester előtt állott, inkább látszott úrfélének, mint parasztembernek.
    Vadmacskaszőrös, rövid bunda volt rajta, amilyent az úri vadászok viselnek az Alföldön. Sárga csizmája volt, ami nagy uraságot jelent az idevaló sarakban. Megberetvált arc, hetyke kis bajusz, pomádés fekete hajzat egészítette ki a váratlan jövevény külsejét. Fiatal földesúr vagy földbérlő lehetett az illető. A postamester se azelőtt, se azután nem látta.
    – Kicsoda ön? Mit akar itt? Nem tudja, hogy a hivatalos óra már régen elmúlt?
    Az idegen nem felelt, csak mozdulatlanul állott helyén, de a szeme, a két rablószem úgy járt keresztül-kasul a szobán, mint a vércséé, amikor szemlét tart a rétek felett. Ijesztő volt ennek a szempárnak a körültekingetése, hogy az öreg postamester zavarában felkapta a fekete-sárga szalaggal ellátott pénzes zsákot, és gyorsan begyömöszölte azt a nyitott postaládába.
    Az idegen erre szótlanul megfordult, és éppen olyan csendes léptekkel, mint ahogy jött, kilépdelt a postahivatal ajtaján.
    Hogy milyen hatással volt az öreg postamesterre az idegen ember megjelenése, bizonyítja az, hogy dolga végeztével átballagott a hózivataros estében Lővey csendbiztoshoz, és arra kérte, hogy a reggeli postajárathoz adjon pandúrkíséretet.
    – Kár a szegény pandúrért ilyen istenítéleti időben - felelt a csendbiztos, de a postamester kérését mégis teljesítette.
    Reggel nyolc órakor a postaszán indulása idején ott állott a postaház kapujában Bertóti Bertók nevű öreg pandúr, akit megbízhatóságáról és bátorságáról az egész vidéken jól ismertek. A postamester megelégedése jeléül néhány pohárka szíverősítővel látta el a pandúrt, holott szolgálatban ezt nem lett volna szabad se megtenni, se elfogadni. A pandúr jóízűen krákogott a szilvórium után.
    – Jó öreg lehet már az a szilvafa, amelynek gyümölcséből ezt a liktáriumot főzték.
    Többet aztán nem is szólott emberhez ebben az életben Bertóti Bertók.
    A postaszán indulása néhány percet késett, mert a postamester különös gonddal zárta le a kariollt. Sőt éppen a ház előtt járt Tari Gábor félegyházi kovácsmester, aki ebben a korai időben disznót ölni ment a komájához, hogy az ünnepre legyen egy kis aprólék. A postamester beszólította Tarit, hogy nézné meg a maga szakértelmével a lakatot, vajon rendesen fog-e. Tari azt felelte, hogy a lakatnak nincs semmi fogyatékossága.
    Körülbelül negyed kilencet mutatott a postahivatal faliórája, valamint a félegyházi toronyóra, amikor a postaszán két lóval kinyargalt a kapun - hogy soha többet ne térjen vissza.
    A félegyházi udvarokat vastagon lepte be az éjjel esett hó, csak a barmok istállójáig volt némi gyalogösvény taposva. Élénkség azokban az udvarokban volt, ahol éppen disznóöléssel foglalkoztak, mert Disznóölő Tamás napjának elmúltával már kés alá kívánkozik az ősszel hízásra befogott ártány.
    A postakocsis és az öreg pandúr jóízűen pislogó szemmel nézegették a kertek fehér szilvafái között felvillanó szalmatüzeket, szagolgatták a széllel kifelé kanyargó füstöt, amelynek ilyenkor más szaga van, mint egyébkor.
    A jól betanult postalovak a legmélyebb hóban is rátaláltak a szokásos útra: egyenletes tempóban, kötelességtudóan, mint akár a hivatali óra, vitték a postaszánt, és vitték azt a két jámbor embert a biztos halál felé, amely ott leselkedett rájuk már nem messzire, ahol a kis akácos erdő fehér ruhába öltözött fácskái kezdődnek. Vajon megcsókolta-e a vén pandúr ma reggel kis unokáját, mennyecske lányát? Vajon álmodott-e holt emberrel istállóbeli vackán az eszelős postakocsis?
    Repült a szán, repült vele két embernek az élete - az órák oly közönyösen jártak szerte a világon, mintha hétköznap volna...
    *

    Mikor a postaszán az erdőcske első fájához ért, odabent az erdőn felbúgott egy vadászkürt, és jó messziről eldörrent egy puska - mire a rudas ló, szinte nyakát szegve felbukott a mély hóban, és oldalából piros patakban rohant ki a vér. Jó puska volt, amely nagy messziségből leterítette a postalovat.
    Az öreg pandúr, aki már jártas volt a hasonló dolgokban, egy pillanat alatt ledobta válláról a juhászbundát, lekapta válláról a puskáját, és káromkodva szegezte a néma erdő felé. A pandúr ült az erdő felől, így hát ő kapta a következő lövést, amely láthatatlan helyről jött. Ámde a lövés csak a pandúr vállát súrolta, nagyobb kárt nem tett a ruhájában sem.
    – Zsiványok! Kutyák! Mit lövöldöztök? - ordított torkaszakadtából a pandúr. - Majd adok én nektek!
    A puskadurrogásra egy csomó varjú és holló rebbent fel a kis erdő fáiról. Leverték a havat a fatetőkről, károgásukkal felriasztották a téli csendességet.
    A pandúr bátor ember volt, leugrott a postaszán bakjáról, és előretartott fegyverrel közeledett az elnémult erdőcske felé. A postakocsis ezalatt a meglőtt lovat próbálta talpra állítani. Lecsendesítette a másik paripát, amely ágaskodott lelőtt társa hullája felett. Aztán leszedte a szerszámot a döglött lóról, és a pandúrra várt.
    – Jöjjön már, Bertók bácsi! A posta nem várhat! - kiáltotta az erdő felé.
    A pandúr, mint afféle régi ember, nagyon jól tudta, hogy veszedelem esetén csak a rettenthetetlen bátorság segít, aki megijed: az elveszett. Sokszor rohant be ő pusztai csárdákba, egymagában is duhajkodó kapcabetyárok közé, és a karikásával csinált rendet. Sokszor nézett ő már szemközt halálmegvető bátorsággal futóbetyárok pisztolyával.
    Azt hitte, hogy most is amolyan közönséges kapcabetyárokkal lesz dolga, akik nyomban megriadnak vérben forgó szemétől, kunkorgós bajszától.
    De mily nagy volt meglepetése, amikor a várt szűrös, szalmás hajú, bojnyikképű szegénylegények helyett úriembereket talált a fák között.
    Az első pillanatra körvadászatot rendező uraknak látszottak. Rövid városi bundákba, tollas vadászkalapokba voltak öltözve az erdei emberek. Ilyenek szoktak lenni a gazdatisztek, falusi jegyzők, körorvosok, ha étvágycsinálás szempontjából egy kis vadászatra indulnak.
    A pandúrnak nem volt ideje észrevenni, hogy az öt vadászon úgy állott az úrias szabású ruha, mintha villával hányták volna rájuk. A parasztzsír, a betyárpenész kiütközött az arcukon, akármilyen álöltözetet vettek fel.
    A pandúr első meglepetésében leeresztette fegyverét, meghátrált, megijedt az “uraktól”, mint afféle szegény vármegye cselédjének szokása.
    Ez a másodpercnyi megdöbbenés volt Bertók bácsi veszte. Az egyik “úriember” előrerántotta pisztolyát, és közvetlen közelből szíven lőtte a pandúrt. A lövés nagyot visszhangzott az erdőn, az öreg pandúr hanyatt esett a havon. Egyet-kettőt rázkódott, a szeme fehére kifordult, aztán olyan mozdulatlan maradt, mint az ősszel lehullott tar gallyak.
    A postakocsis hallotta az erdei lövést, várta vissza Bertók bácsit, de miután az nem jött, hirtelen rettenetes félelem fogta el. Leugrott a postaszánról, és vaktában futni kezdett.
    Futott a mély hóban, mint egy komondor, de az erdőbe nem merészelt betérni, csak rémüldözve tekintett a fehér fák közé.
    Futamodásában egy feszülethez ért, amelyet az erdő szélén emeltek egy régi haramjagyilkosság emlékére. Ezen a helyen öltek meg három vásáros csizmadiát a húszas években. Az özvegyen maradt asszonyok emelték a feszületet férjeik emlékére. A haramják a bitófára kerültek.
    A postakocsis eszelős ember volt, de egyébként is olyan rettentő félelem uralkodott rajta, hogy nem tudta már azt sem, hogy mit cselekszik. Hirtelen elhatározással a feszülethez rohant, és felmászott annak öles magasságú gerendáján. Fel addig, ahol a bádogból alkotott Megváltó volt kiszegezve. A kereszten lekuporodott a kocsis, és vacogó foggal imádkozott ahhoz a mellette levő Emberhez, akit a latrok és istentagadók felfeszítettek.
    Egy varjú, amelynek rendes üldögélőhelye volt a kereszt, rémülten csapott fel a levegőbe.
    Az “úriemberek” pedig ezalatt kijöttek az erdőből, és keresni kezdték a postakocsist, hogy vele is végezzenek. Könnyen osztogatják a halált ott, ahol már van vezér a holtak élére.
    Az “úriemberek” vezetője, egy köpcös, rövid nyakú, húsvágóképű férfiú, akinek arcát nem annyira a téli hideg marta fel, hanem a gonosz szenvedély, röviden parancsolt:
    – Meg kell találni a föld alól is! A gazember mindnyájunkat elárul!
    Két “úriember” balra fordult az országúton, kettő meg jobbra, a vezér maga ott maradt a pénzes zsákot rejtő postaszán mellett, rákönyökölt egyik karjával a sárga-fekete ládára, a másik kezébe az elárvult ló gyeplőjét fogta.
    Egymagában állott a havas pusztaságon, mintha ő volna az egyetlen utolsó ember, aki a tél birodalmában megmaradt. A kemény hidegnek, a csontig ható szélnek oda sem figyelt. Csak állott komolyan, megfontoltan a pusztán a zsákmány felett, mint aki jogos tulajdonát őrzi. A postakocsis keresésére indult “úriemberek” közül a Veszelka testvéreknek volt “szerencséjük”. Ők vettek észre a feszületen kucorgó, nyomorult embert.
    – Szállj le onnan! - kiáltotta mogorván az egyik testvér.
    A postakocsis suhanc korában gyalogpostás volt a szegedi tanyák között. Vesztére felismerte az úri gúnyában is Veszelka Imrét.
    – Imre bácsi! - jajgatott tovább a szerencsétlen kocsis. - Ismertem kendnek az édesanyját is meg a Juliska húgát. Én vittem magukhoz a levelet egy karácsonyi napon, hogy Veszelka bácsi az illavai intézetben meghalt. Miért haragszik rám, Imre bácsi?
    – Gyere le! - zördült fel újra az előbbi komor hang. - Ne járasd a szádat!
    Aztán mintha megkönnyebbült volna, vagy ravaszkodna, csendesebben mondta:
    – Énhozzám hiába beszélsz. Nem én parancsolok itt, hanem a Sándor.
    – A Sándor! - libbent fel valami láthatatlan szárny a feszület reménykedőjében. - Ismerem én jól a Sándort is. Szegedi gyerek vagyok én.
    – No, gyere le! - szólt azután a betyár, és elfordult.
    – A Sándor! - libegett még egy darabig a postakocsis földi szárnya, mint valami kis verébé, aki azt kiáltozza a vércsének, hogy ne bántsák egymást, mert földiek.
    A betyár megfordult, miután elegendő düh és elszántság gyűlt volna benne.
    – Hát nem jössz le?! - ordította.
    Lekapta a fegyverét, és szinte célzás nélkül a feszületre lőtt. Az ólom a megfeszített Krisztus testébe vágódott. A postakocsis most már nem szólt többet. Halálra váltan, szótlanul, mintegy kibékülve végzetével ereszkedett alá a feszület lábán. Odalenn katonásan megállott.
    – Inkább engem lőjenek agyon kendtek, min Krisztus urunk őfelségét.
    A Veszelka fiúknak nem volt kenyerük a vérontás. Az egykori pásztorok szívesen vertek agyon valakit dulakodás közben, de védtelen, megadó embert nem sújtottak le.
    A lehajtott fejű, végzetében csodálatosan megnyugodó postakocsist Rózsa Sándor elébe kísérték.
    – Itt a kocsis - dörmögte Veszelka Imre lesütött szemmel.
    Hát jó is volt, hogy a betyár lesütötte a szemét, mert Rózsa Sándor olyan pillantást vetett rá, mint egy ölésre rohanó oroszlán. A nyugodtnak látszó széles ember megremegett, mintha belső felindulás rázta volna meg a tagjait. Az arca úgy elváltozott, hogy a szülő édesanyja sem ismerte volna meg ebben a pillanatban. A két szeme kidagadt, csaknem kiugrott, mint két fejsze, amely nyomban agyoncsapja az előtte állót. A foga oly vadul mélyedt ajkába, hogy kiharapott onnan egy darab húst.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155295812
Webáruház készítés