Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Krúdy Gyula: Rezeda Kázmér szép élete_EPUB

Krúdy Gyula: Rezeda Kázmér szép élete_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az eKönyvből:

    Akkoriban állítottak ki a Műcsarnokban és más tárlatokon ilyen őszi falevélhajú nőket, akik talán a festők képzeletvilágában éltek addig, de amikor képbe megfestették őket: akadtak eleven másaik is. Nem az óbudai kiskocsma pinceszaga, hanem az előkelő nagyvilág odőrje áramlott erről a hajról. Látszott rajta, hogy nem futkározó fodrásznék kezei turkálnak ebben a hajban, hanem komoly borbélyok, akik értik a mesterségüket. Minden hajszál a megfelelő helyén volt, még az is, amely libegni látszott volna. Tudta, hogy miért libeg… Öntudatos volt ez a „párizsi szőke” hajkorona, mintha egy jó portréfestő festette volna valamely képére.
    – Sokat utazott, nagyságos asszony? – kérdezte Rezeda a francia ősz hangulatát varázsló haj megtekintése után.
    – Régebben… Svájcban… Klímaváltozás végett, mert az orvosok mellbetegségtől féltettek – felel az alt hang, és Rezeda úgy vette észre, hogy valamely könnyes íze van a hangnak, mintha belesírtak volna, mint valami zsebkendőbe.
    De amíg a hang így bogarászott Rezeda füle körül, addig a szemek rá-rátévedtek az úriemberre, és minden vizitjüknél mondtak valamit.
    A színüket itt a lámpa világosságánál nem lehetett határozottan megállapítani. Néha sötétkékeknek látszottak, mint egy templomi énekesnőé, hangja révén általában templomi énekesnőnek szerette volna elképzelni Rezeda a most megismert hölgyet, aki zsidó nő létére is a Bazilika karzatára jár énekelni az ünnepi misékre; kék szemű Szűz Anyánkra függeszti a szemét, amely az áhítattól aztán megkékült. Máskor barnának látszott a szem, mégpedig ama veszedelmes barnának, amely tud csalogatni, csábítani, bolondítani. Általában, ha barna szemét „vette elő” Késő Fáni, akkor kissé kancsalított, és mindenképpen egy rafinírozott, hazug nőnek látszott, akinek minden szava kiszámított és nem őszinte. Barna tekintetével egy polgári ruhába bújt hetérának, romlott nőszemélynek, férfiak démonának tűnt fel Késő Fáni. Szempillái seprői alól úgy tudott nézni, mint egy nő éjszaka az ablakból, aki mindenáron szeretőt keres.
    (Rezeda úr csodálatosan ezt a bűnös, barna tekintetét szerette meg Késő Fáninak. Amikor morfiummámor és mindenre elszánt kacérság barnította a szemét.)
    – Szokott sírni az élet változásaiban? – kérdezte Rezeda az új ismeretségtől, mint ahogy általában a nőkkel szokott beszélgetni, mintha minden apró-cseprő ügyük iránt érdeklődnék.
    – Vajon találkozott olyan nővel, aki nem szokott sírni? Mi, szegény nők, komoly vigasztalást a sírásban találunk. Ha akarja tudni, ordítani szoktam sírás közben – mond Késő Fáni, és kancsalító, barna tekintetét vetette Rezedára, mintha annak különös örömet akart volna okozni a vallomásával. – Két napig van bedagadva a szemem egy kiadós „bőgés” után. De nem bánom.
    Legfeltűnőbb volt a szája a szív alakú arcocskának, amely oly száraznak, szinte kissé hervatagnak látszott, mint a szent életű apácáké, mint az eső után kívánkozó virág, amely bánatában lehajtja a fejét. (Gondolta Rezeda.) Mintha nagyon régen nem ízlelte volna meg senki ezt az aszú édessé válott gyümölcsöt. Amely kicsiny volt és szentimentális, mint egy még mindig leányálmaival elfoglalt nőé.
    – Pedig hogy ég néha! – mond váratlanul Késő Fáni, amikor észrevette Rezeda tekintetét. – Magam sem tudom, mire szomjazom. Valami igen nagy dologra, amiről nincs szó se a színpadon, se a regényekben. Ha egy Isten csókolna meg egyszer: az volna a vágyam.
    – Fiatal görög isten – vetette közbe Rezeda.
    – Nem. Egy magam korú. Én harmincöt esztendős vagyok, megelégednék egy harmincöt esztendős istennel – mond váratlan őszinteséggel Késő Fáni, és ajkait összeszorította, mintha csakugyan tartogatná valakinek azt a csókot, amelyet még nem adott senkinek. (Rezeda úr titkon kiszámította magában, hogy ő sem több harmincöt évesnél, igaz, hogy néha olyan öregnek érzi magát, mint egy aggastyán, de talán ez még megváltozhat.)
    – Tehát azt mondja, hogy még nem csókolózott életében?
    Késő Fáni némi szemrehányással felelt:
    – Hogy lehet kérdezni ilyesmit egy asszonytól, akinek két eleven férje van, mert természetesen az első uram is életben van, és sokszor kocsikázik a ház előtt, ahol lakunk… Szegény Józsi! Nem szeretem a Józsikat. Hogyan is hívhatnak egy férfit ilyen nőies néven? A Jánosokat, a Mihályokat, az Andrásokat gondolom férfiaknak. No, és a Kázmérokról az a véleményem, hogy mindig van bennük némi kis szélhámosság. Egy Kázmér véleményem szerint csak a tenyerén hordozhat egy nőt, még ha néha megcsalja is.
    Most Kázméron (Rezedán) lett volna a sor, hogy a Kázmérok nevében tiltakozást jelentsen be az asszonyság felfogása ellen, de még ekkor elég higgadt volt ahhoz, hogy hallgasson.
    Bizonyos nőies babonákat úgysem lehet eloszlatni puszta szóval.
    Késő Fáni most az orrát fordította szimatolva Rezeda úr felé, mintha csak arra lett volna kíváncsi, hogy mi a véleménye az orráról az úriembernek. Kicsit húsos, tehát érzéki orr volt, itt-ott valami gyenge szeplők nyomai látszottak rajta a púder alatt, mint leányságának emlékei, holott Késő Fáni saját bevallása szerint harmincöt esztendős volt. (Vagy talán lódított ebben is ez a kacér asszony? – kérdezte magában Rezeda úr, aki bár alig tudta levenni szemét Késő Fáni arcáról, pontosan látta a különböző női cselfogásokat, amelyeket az asszony felállítgatott. Tetszeni akart, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy Rezeda figyelmét lekösse.)
    Az orra formásabb is lehetett volna: lehetett volna olyan, mint például Viktória császárnőé, akinek aranytallérjai leginkább tetszenek az összes európai pénznemek közül Rezeda úrnak: – a császárnőnek hosszú és egyenes orra volt. Lehetett volna olyan, mint a pisze Pálmay Ilkáé, akiért még mindig rajongtak néhányan. De Késő Fáni orra egy finom úriasszony diszkrét orra volt, amely nem csinált se színésznőies fintorgásokat, se pedig nem állott előre hegyesen, mint egy nevelőnőé. Jól táplált, egészséges, kissé keleti orr volt, amely jó ételek szagaira, kellemes illatokra volt teremtve.
    – Milyen parfőmöt szeret? – kérdezte konvencionálisan Rezeda úr, mert a hölgy nyiladozása, kezdődő bizalmaskodása ellenére is tovább a mindennapos szürke udvarló pozíciójában akart megmaradni. (Meg aztán Rezeda úr félig-meddig életművésznek akart felcsapni életének ebben a korszakában, mikor bizonyos okból kissé aggodalom nélkül, igazi gondtalansággal élhetett, mint majd később kiderül, hogy miért. Élvezni akarta az élet apró örömeit, így azt is, hogyan történik az, amikor egy úriasszony akar elcsábítani egy férfit. Ezt még sohasem próbálta.)
    – Milyen parfőmöt szeret? – ismételte a hétköznapi udvarlók hangján.
    – Én a magam, a saját testem illatát szeretem legjobban. Néha felemelem a karom vagy a lábom, és megszagolom. Annál jobb illatot nem tudok – felelte váratlanul Késő Fáni. És orrcimpája kissé megremegett, asszonyos, de igen arányos kebleire buktatta állát, mintha a kivágott ruhán át egy szippantást akarna élvezni az öntestéből származó illatból.
    …Az asztalnál bizonyos lárma kerekedett, mert Spektátor a maga sziszegő nyelvén az irodalomról szavaztatta meg a hölgyeket: a Képviselőnét, a Tejigazgatónét és a Kereskedőnét. „– Ki a kedvenc írójuk?” – volt a kérdés, amiből a pesti Heine következtetni akart a hölgyek műveltségére.
    A Képviselőné, aki barackszínű arcával, jércebegyével, el nem rontható idealizmussal ma is olyan volt, mint vidéki lány korában, elsőnek ugrott be Spektátor társasjátékának.
    – Természetesen Herczeg Ferencet olvasom legszívesebben. Udvarias író, összes művei az uram könyvtárában vannak.
    – Hát Flaubert, Balzac, Dosztojevszkij? – kérdezte a pesti Heine, idealizálva a külföldi írók neveit, akikért ez idő tájt rajongott. De aztán választ sem várva fordult a Kereskedőnéhez, egy kis termetű, szőkésbarna, igen dús hajú és igen ábrándos tekintetű asszonykához, akinek apró, vöröses bajuszkája volt, lelkes hangja, mintha gondolatban mindig egy másik világban lett volna.
    – Én a zenét szeretem. Egy Bach-szonátáért odaadnám a világ minden regénykönyvét. Úgy, látásból, az ősz fejű Bródy Sándor* tetszik nekem, mert van a megjelenésében valami a Carmen torreádorából. Néha el is olvasom műveit az újságokban. Kár, hogy nem lett muzsikus.
    – Akármilyen ősz ember, kiforratlan tehetség. Meglátszik rajta, hogy valamikor ügyvédi írnok volt – mond Spektátor azon a fölényes hangon, ahogy ebben az időben az irodalomról beszélgettek. – Az ő hősnői a nyolcvanas években éltek, amikor a gavallérok panyókára vetett kabátban, mint valami szűrben, egy csárdással hódították meg őket.
    Most a Tejigazgatóné került volna sorra, akinek feltűnően nagy keblei voltak, mintha kebel lett volna az egész asszonyka. (Igaz, hogy nyolc gyermeke volt, akit maga szoptatott.) De nem voltak ártalmára keblei, mert még javában élnek férfiak, akik rajongói a nagy keblű nőknek. Mindig akadtak szemek, amelyek sóváran nézegettek a Tejigazgatóné keblei felé, amelyek olyanok voltak, mint valami ősasszonyé, aki a földet benépesítette. És a keblek felett aranykereszt függött, arcán a polgárasszonyok hideg vize érzett, kicsit pöszén beszélt:
    – Kedvenc íróm Hock János főtisztelendő úr, aki imakönyveket írt mond „Rézi” (mert ez volt a barátnők között a neve). – Ezenkívül csak azokat a könyveket szeretem, amelyekben sok szerelem van. Én nő vagyok, csak szerelemről szeretek olvasni – folytatta Rézi természetes egyszerűséggel, mire Spektátor fanyaran, bizonyos életunalommal mosolygott, de a szakállas, igen férfias külsejű úriember, akinek olyan dohos szaga volt, mint valami régi törvényszéki irattárnak, nem tartóztathatta többé magát, és táncra kérte Rézit.
    Ez az úriember volt az a bizonyos Ügyész, aki nevezetes volt arról, hogy mindig ő kezdeményezte a táncot, mint valami vidéki gavallér. Ha éjfél elmúlt, az Ügyész már nem fért a bőrében.
    – Ha már virrasztunk, legyen valami értelme! – mondta most is, amikor a félig-meddig kiürült étteremben derékon kapta nagy tenyereivel a galamb formájú, de fürge lábú Tejigazgatónét, aki az első csárdáslépések után oly mereven nézett az Ügyész szeme közé, mint valami regénybeli bácskai kisasszony. Hinni se lehetett volna a nagy keblű asszonyról, hogy így tudja a módját!
    – Ez a legjobb válasz az irodalmi kérdésekre! – mond most Muki úr, mintha valamely örök igazságot hirdetne ki a felhevült szilveszteri éjszakában, ahol éjfél után mindennel inkább lehetett törődni, mint irodalommal. – Ezek az igazi regényfejezetek, nem pedig azok, amelyeket Flaubert összefirkált.
    A teli szakállú, nagy bajuszú Ügyész tánc közben helyeslően bólintott Muki úr felé.
    – Sose halunk meg! – kiáltotta, míg az aranykeblű asszonykát amúgy vidékiesen megpörgette. És mingyárt énekelte is a dalt, amelyet a huncutszemű Balog Károly cigányprímás játszott:

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155322174
Webáruház készítés