Krúdy Gyula: Purgatórium_MOBI

Részlet a könyvből:

Ezek az estéim általában a legelviselhetőbbek voltak, amikor Zöldné elmélyedt a mátyásföldi házikók dicséretébe, aktivitását másfelé értékesítette, mint szegény személyemen.
De valahol a folyosón az óramutató fáradhatatlanul haladt, Pista bácsinak fogyatékán volt a dohánya és ásítozva (ahogy csak az ápolók tudnak ásítni a beteg körül) be-benyitott a szobába.
A “Madám”, ez a fehér, drágalátos tündér, aki házvételi szándékával kegyes-kedvesen eltérítette rólam Zöldné figyelmét, indulóban volt. Jaj, gondoltam, mint egy elkárhozott...
(Valóban, egy éjszakán Zöldné egy ki nem elégült beszélgetés után a fogaimat akarta kinyomni az ujjaival, mert Pista bácsinak korábban elfogyott a dohánya... Ki tehessen erről más, mint a nyomorult beteg?)
De a hófehér “Madám”-nak szerelmesen sóhajtó hangja (igaz, hogy távoli kis házikókról beszélt állandóan) még jó ideig ott lengedezett a levegőben...
Vannak bizonyos hangok, amelyek a beteg idegekre jobban hatnak mindenféle narkotikumnál. Tudják ezt azok, akik életükben valaha súlyos betegségen estek át: tudják ezt a jó orvosok is, akik szívbéli gondolattal foglalkoznak a beteggel...
- Talán éppen “A veres” rendeletéből, közbenjárására jön be esténként a szobámba a tüneményes “Madám”? - jutott egy napon hirtelen az eszembe - minden átmenet nélkül, valamely titkos úton, amelyet sohase lehet tudni...
“A veres” csak a renoméja miatt adja a rossz embert többi orvostársai előtt, de voltaképpen mégiscsak szeret és valahogyan így is meg akar menteni, amikor a jóságos “Madám”-ot esténként a szobámba küldi...
A “Madám” az ő kémje, bizalmasa, megfigyelője, hogy Zöldné mégse éljen vissza a látszólagosan beléje helyezett bizalommal - gondoltam váratlanul egy napon, amikor kizökkentem a gyógyulás útjáról, és ismét nem tudtam másban bizakodni, mint “A veres” emberfeletti tudományában és jóságában, amely utóbbinak semmi tanújelét nyíltan nem adta. De hitem és meggyőződésem volt, hogy egy ilyen nagy tudós, nagyon okos ember nem lehet más, mint jó, aki titokban jót tesz azokkal is, akiket szemmel láthatóan kínozna.
Ha ez a kifejezés, hogy “vakbizalom az orvosomban”, vagy az, hogy “egy kétségbeesett utolsó reménye” fedné azt az érzést, amely a “Madám” tulajdonképpeni hivatásáról bennem keletkezett; meg lehetnék elégedve az eddigiekkel, amelyet a “Madám”-ra magamban gondoltam.
De a Betegember fantáziája kiszámíthatatlan... Egy napon az is eszembe jutott, hogy a “Madám” tulajdonképpen azért jár esténként szobámba, mert a “Madám” szerelmes belém...
Most már belátom, hogy nagyfokú elbizakodottság kellett az utóbbi megállapításhoz, de megint csak nem védekezhetek mással, mint a betegek másvilágias állapotával, akik éppen úgy hisznek a jó és rossz orvosokban, mint gyógyszerekben és mindazokban a babonákban, ápolónők csodatételében, a körülöttük eljáró hangok rendkívüliségében, a jobbulás titokzatos útjában vagy a rosszabbodást jelentő álmatlan éjszakákban, mint például a házőrző kutya vonításában vagy a kuvikmadár megszólaltatásában, amely közeli halálukat jelentené. Ezeknek a babonáknak a legmélyéről jött az a különös érzés, amely napról napra erősödött bennem, hogy a “Madám” hosszadalmas esti beszélgetései csak Zöldné félrevezetésére szolgálnak, a “Madám” szeret, és a kritikus percben a brutális Zöldné ellen is megvédelmezne... A házvétel és a többi dolgok csak ürügyes beszélgetések arra nézve, hogy a közelemben maradhasson.
(Valószínűleg valamely regénykönyvben olvastam vagy még regényesebb vérbeli élettörténetben hallottam az ápolónő és betege között kifejlődő életkapcsolódásról. Ha már ennyit szenvedtem, nem akartam kisebb lenni egy regényhősnél. A “szerelmes Madám” azonban fáradhatatlanul beszélt esténként Zöldnével a külvárosi házak tehermentességéről, a beléjük fektetett tőke gyümölcsözéséről és a jó és rossz bérlőkről. Amíg a pipái kiszívása után Pista bácsi beásított az ajtón, mint a körülöttünk levő valóságos élet, aki nem törődik regényességekkel.)