Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Krúdy Gyula: Mi, régi magyarok_EPUB

Krúdy Gyula: Mi, régi magyarok_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az eKönyvből:

    Én még azon a Pesten “kezdtem”, amelyben a lóvasúti vágányok keresztezték a Népszínháznál a villamosvasút sínjeit. A Nagykörúton egy útban levő új világ diadalmas ifjúságával veri csengettyűjét a villamoskocsi, míg a köznyelven még Hatvani utcának emlegetett Kossuth Lajos utca felől, mélázó távolságból, mind fátyolozottabban hangzik a lóvonatú kürtje, mint egy olyan muzsika, amely innen, a pesti házak ablakai alól végleg elvonulóban van. Így vonulnak vissza kivénült öreg költők a fiatalok elől, kivénült zenészek az új dalok muzsikusai elől. Mind messzibbről hangzik a lóvonatú trombitája - most már csak olyan helyen lehet hallani őt, ahol senki sem siet, mint például Szent Margit szigetén, itt is talán csak azért, hogy a május szerelmesei megtudják, hogy elment az utolsó kocsi, miután már senki sem zavarja őket ábrándozásaikban.
    Örvendeztem-e a hatkrajcáros villamoskocsinak? Nem mondhatnám, mert a lóvonatún voltak négykrajcáros jegyek is, amelyekkel a Szikszaytól bízvást el lehetett jutni egy másik vendégfogadóig, néha még Budára is, aminthogy akkoriban a bor- és sörkiméréseket ott nyitották, ahol a lóvasút stációt szokott tartani. - A villamos pedig csak úgy bolondjában ment, semmi tekintettel nem volt a korcsmárosok érdekeire, pedig hát nekik is meg kell élni valahogyan. Nem is voltak népszerűek a vörösbarna kocsik, akármilyen cifra egyenruhába bújtatták az egykori lóvonatos alkalmazottakat. Jó darabig csak megbámulták azokat, akik a villamoskocsi meredek lépcsőin felkapaszkodtak. (Különösen a nők hosszú szoknyáival volt baj; ha nem is akadtak meg direkt a felmászásban, nem egyszer kénytelenek voltak harisnyakötőjüket is megmutatni a villamosok körül lebzselőknek, pedig a harisnyakötők divatja akkoriban még nagyon egyszerű volt. Küry Klára se mutogatta őt népszínházi táncai közben, pedig ezt a színésznőt mondják az új operettstílus harcosnőjének.)
    Azért tehát inkább csak gyalogszerrel ballagtunk dolgaink után, hiszen végeredményében nem volt messzi semmi sem Pesten.
    Gyalogszerrel járkálván: kényelmesebben is gyönyörködhettünk városunkban. Megfigyelhettük mindazokat, akik kocsin, hintón, fiákeren, komfortáblison robognak el mellettünk, mintha egy másik, előkelőbb város lakosai volnának, nem pedig e kis szegény Pesté.
    Talán a holdból jöttek ők, akik családi batárjaikba húzódva olyan biztonságosan, komótosan, másvilágiasan gurulnak végig a városon, hogy a boltja ajtajában ácsorgó kereskedő hő fohászt küld az egekhez, bár egy ilyen patríciusi hintó egyszer megállana az ő üzlete előtt is! Gőgös, fehérszakállú öregurak, akik minden esztendőben Karlsbadból hozzák az étvágyukat - még gőgösebb asszonyságok, akik magaviseletükkel akarják feledtetni múlt idejüket, amikor tejeskocsisokkal pörlekedtek hajnalonkint, vagy a zsemlyét olvasgatták egy pékboltban: foglalnak helyet ezekben a hintókban. El sem lehet azt már képzelni, hogy ez a régi, meggazdagodott pesti polgár mily kegyetlen megvetéssel nézett azokra, akik gyalog jártak, mert szegények maradtak. Sváb és germán eredetű famíliák sarjadékai ők, akiknek idejében sikerült megtelepedni Pesten, és hamarosan megvették azokat a házakat, amelyekbe egyszer betették a lábukat. Garast garashoz rakosgató emberek, akik miatt bízvást éhen halhat mindenki, aki utánuk a városban elhelyezkedik. Színészre, íróra, könyvre alig van itt szükség a régi Pest alapítóinál, legfeljebb némi zenét tanulnak meg azok, akik hajlamosak a szépművészetek iránt is; az irodalom és színészet pártolása maradhat a hóbortos mágnásokra vagy a könnyelmű nemesurakra, akik már úgyis meg vannak jelölve, hogy előbb-utóbb tönkremennek. Házakat is csak azért építenek, mert ez jó befektetés; azonkívül a háziuraság talán az egyetlen rang (a hivatalosakon kívül) a városban, amelyet kivétel nélkül mindenki tisztel. Igen, pesti háziúrnak, pesti háziasszonynak lenni: ez volt a céljuk azoknak a gőgös öregeknek, akik hintaikból a gyalogjáróra oly megvetéssel nézegetnek, mint a koldusokra szokás. - Én nem tudom, hogy mit is keresett Pesten az olyan ember, aki még az új Nagykörúton sem tudott házhoz jutni, miután a Belváros házai már lefoglaltattak ama germánok és egyéb svábok által, akik itt magukat “patríciusoknak” nevezik?...
    Ó, ezek a mesebeli batárok, amelyek az állandó jólétet, családi boldogságot és a pénzért megvehető jóegészséget hurcolják Pesten: nem oly változékonyak, mint például a fiákerek, amelyeknek utasai oly gyakran cserélődnek fel. A fiákért általában svindlerkocsinak mondják, ha az meg van számozva. (Más dolog volt a számozatlan fiáker, amire valóban vérbeli urak ülnek, akik még a családi batárok tulajdonosainál is előkelőbbeknek hiszik magukat. Miniszterek és püspökök palotái előtt kapálnak naphosszant a “számozatlan” paripái: az előkelő kaszinók környékén várakoznak; diszkréten ácsorognak divathölgyek lakásai előtt; ó, ezekről az utasokról nem tehető fel, hogy abból a szempontból is vitetik magukat a Párisi utca, a Haris bazár és egyéb átjáróházak elé, hogy ott faképnél hagyjanak kocsist és lovat. (Ismétlem, a számozott fiáker robogásában mindig hallatszott valamely hang a szélhámosok bőbeszédűségéből - kivéve természetesen olyankor nem, ha ismerős urak és hölgyek foglaltak helyet a fiáker párnáin. Az ismert színésznők és még ismertebb kokottok el sem lettek volna képzelhetők fiáker nélkül - ama gumikerekű kocsikat az ő kedvükért találják ki, valamint az ő tiszteletükre készítik a szíjjártok a sárga gyeplőket. A fiákeres az ő csodálatukra alakítja át nevét Edéből Eduárdra, és szerez magának olyan világosbarna, gyöngyházgombos kabátot, amilyent a velszi herceg pesti látogatása idejében a grófok divatba hoztak. F. Flóra piroskerekes fiákerese irigyelt férfiú a szakmában, és a standhoz közel eső korcsmában külön rang illeti meg azt a bérkocsist, aki Carola Cecíliát fuvarozza. - De általában ezen a régi Pesten majdnem mindenki tudja azoknak a fiákereknek számait, amelyek az ismertebb gavallérokat, népszerű urakat szokták végigrepíteni a városon, amely fiákeresek rendszerint foghegyről bánnak el azzal a jámbor pasasérral, aki az ő kocsijukon kívánna a Stefánia útra hajtani. Nem, ezek a kocsik nem vesznek fel akárkit; nem azért állnak a stációra, hogy kuncsaftot fogadjanak, hanem csak azért, hogy megbeszéljék egymás között úrnőik vagy uraik viselt dolgait. Ah, hányszor lehetett hallani a stand borméréseiben a könnyelmű Wahrmannok, a Laza-rovicsok, a Jakabffyak, Ensel Kálmánok nevét, akiket azóta legfeljebb azok neveznek nevükről, akik hangosan silabizálják a temetők elhagyott részeiben lévő sírkövek feliratait! Azt lehetne mondani, hogy ezeknek a káprázatos, szédítő fiákereknek a háta mögött mindig ott lovagolt a Halál is, amely mind unottabban nézi a báva mosolyt a kiszemelt gavallér arculatán.
    De hát nem kellett mindenkinek fiákerre ülni, aki pláne nem is akarta igénybe venni azokat a hiteleket, amelyeket könnyelmű emberek adnak ezeknek a még könnyelműbbeknek... Ott volt az úgynevezett demokratikus komfortáblis, amely egy ezüstforintocskáért a város legmesszibb pontjaira eldöcögött az emberrel. Ezen a komfortáblison ment az orvos a betegéhez, és ezen a járművön foglaltak helyet azok a különc uraságok, akik vagyoni viszonyaik révén akár négylovas hintón is roboghattak volna. (Név szerint ismerték őket a városban, egyik nevezetesség volt közöttük az öreg Kléh István, az Első Hazai Takarékpénztár igazgatója, aki konflisba is ünnepnap ült. De a hagyomány szerint Deák Ferenc is konflison járt fel a Várba, ha Ferenc József hívatta.) A konflis általában éjszakai közlekedési eszköze volt Pestnek, amikor a leghiúbb uraságok sem szégyellték magukat a sötétben. És mily boldogok voltak azok az ifjú szerelmesek, akik fedetlen fővel, egymáshoz simulva mehettek végig nyári éjszakán a Stefánia úton. A konflis éjjel virágzott a régi Pesten, mint bizonyos növények. Míg nappal tán azok ülnek az egyfogatúba, akik az első demokratáknak számítanak ebben a városban... Nem, az igazi demokrata még nappal sem ült kocsiba.

    Mit csinál hát az igazi demokrata a régi Pesten, ha gyalogos sétáiban néha meg-megáll?
    Bemegy a kávéházba ama bizonyos pikoló kávé mellé, amely kávéscsészének a mindenkori asztalon való megjelenése: mutatta a pesti polgár életét, sorsát, politikai pártállását. Egy feketekávé jobb információ volt a pesti polgárról, mint azoknak az öregembereknek a szaglászódásai, akik valamely információs iroda megbízásából a szövetkezeti kölcsön ügyében őgyelegtek az emberek lakásai környékén. Ez a pikoló kávé hírt adott a polgár vérmérsékletéről, aszerint, hogy mely kávéházban és mikor fogyasztotta el őt: az ebéd utáni, Abbázia kávéházban lehörpintett feketekávé azt mutatja, hogy a polgárnak városfelforgatási tervei vannak, hajlamos a szabadabb gondolatok felé, nyugtalankodik valamely okból, pedig a városban látszólag semmi baj sincs. Szerfölött gyanús volt az a feketekávé, amely Vázsonyi Vilmos asztalánál került elfogyasztásra, de a Sümegi Vilmos szomszédságát is feljegyezhetik a politikai kémek, ha ugyan ilyenek járkálnak a városban. Mindennel elégedetlen fiatalemberek törik itt a fejüket a kilencvenes években mindenféle demokratikus eszméken. Ügyvédek, orvosok, tudósok és áltudósok verdesik az asztalt a lapok hírei felett. Ha az akkori Abbázia kávéháznak volna már valami hatalom a kezében: nyilván a Duna-parti Redout kávéházat csukatná be legelőször, ahová a vezető városatyák, a hatalmon lévő befolyásosak járnak sütkérezni a polgármesterek és tanácsosok karosszékei mellé.
    Megint csak más jelentősége van annak a pikoló kávénak, amelyet a polgár a Schön kávéházban (az egykori Váci körúton) fogyaszt el, ahol női zenekar nemzetiszínű szalagos művésznői dobolnak, zongoráznak és a nagybőgőt durrogtatják. (Ez a pikáns zenekar volt a jazzband őse Pesten, és Schön bácsi kávéházából a zenekari hölgyek csak akkor maradtak el, ha oltár elé vezette őket valamely zenekedvelő vendég.) A női zenekaros polgárról már kevésbé hízelkedő információt mondott az öreg zsidó. Még akkor is, ha a polgár a tízórai kapuzárást megelőző induló befejezése után nyomban hazaballagott.
    Más szimbóluma van a pikolónak a tőzsde környékén, és más az éjszakai New York kávéházban. Amott üzleteik lebonyolítása végett jelennek meg a tőzsdetagok, innen viszik el az újságpapirosba göngyölt bankókat, valamint ide hozzák is őket a görnyedezők; míg a New York éjszakájában a pikoló kávé biztos jegye annak, hogy a kávézó titkos viszonyt folytat a színészettel vagy az irodalommal.
    Végeredményében azt lehetne mondani, hogy a régi pesti polgártól csak azt kellett megkérdezni, hogy melyik kávéházba címezteti a leveleit, hogy az ember percek alatt tisztában legyen a polgár társaságával, eszmekörével, világfelfogásával.
    Annak a pikoló kávénak jelentősége már szinte nagyobb volt a pesti polgár életében, mint akár az asztaltársasági rang. Az ebéd utáni időre helyeződik át a történelemcsinálás, nem pedig a déli serhez vagy pedig az esti borhoz. Ezek az új emberek, ezek a napról napra szaporodó demokraták jóformán nem is látják egymást egyébkor, mint a kávéházi találkozásoknál. Napközben szalad mindegyik a maga kenyérgondja után. Ez a demokrácia olyan természetű valami, hogy nem lehet belőle megélni. (Majd, ha megnövekedik valamikor a szárnya - elbújnak még a fekete kiskacsák is a kotlós védelme alá.)

    A régi demokrata egyelőre csak a szavakat hangsúlyozza otthonában vagy egyéb olyan helyeken, ahol meri és szabad kinyitni a száját, amelyet aznap Vázsonyi Vilmostól hallott, vagy V. V. cikkéből olvasott. Még csak tervezgetik az Új Század című demokrata hetilapot, mert közlöny nélkül mégse élhet meg a párt. (Bár a terézvárosi választáson, amelynél zajosabb követválasztás nem lesz egyhamar Pesten: szinte Szent Teréz harangjait is túlszárnyalja a választási dal refrénje: “éljen Vázsonyi - hazafias, demokrata, függetlenségi”.) Közlöny kellett, amelyben mindaz megörökíttessék, ami a kávéházi asztalnál füstkarika módjára ellebben... No, hiszen jó szerkesztőt választottak a Közlöny megalapításához: a tudós, öreg Báttaszéki Lajost, aki legfeljebb azért járt kávéházba, hogy az újságokat ott csendes nyugalomban elolvassa, vitatkozási kedv sohasem buzdult fel benne, mert ama finom, régiveretű úriemberek közé tartozott, aki mindenkinek meggyőződését tiszteletben tartotta. Mégis ez az udvarias, flegmatikus, íróasztal mellé gyökerezett, a világtól elvonulva élő úriember szerkesztette az Új Századot, hogy az bátor, meg nem alkuvó hangjával már az első számától kezdve feltűnést keltett. Volt már mit olvasni a régi demokratának akkor is, ha Vázsonyit nem találta ott a kávéházban. Volt eszme bőven, még ha nem tartanak éppen gyűlést a demokraták, amely gyűléseknek körülbelül olyanforma volt a lefolyásuk, mint a mai futballmeccseké. Ott volt kéznél az Új Század, amelyből a vérbeli demokrata többet is megtudhatott, ha erre hajlandósága volt, mint a Martinovics apát kátéjából, pedig ennek az írónak valamikor pallossal fizettek irodalmi működéséért, a legnagyobb honoráriumot kapván, amely a toll munkája révén megszerezhető. Nem, az öreg Báttaszékit nem fejezték le, akármilyen bátran ment volna eszméiért meghalni ez a ritka hű, ritka meggyőződéses redaktor.

    De hát hol is termett végeredményében ez a demokrata pesti polgár, aki nem járt se batáron, de fiákeren, még csak komfortáblison sem?

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9789633640838
Webáruház készítés