Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Krúdy Gyula: Festett király_EPUB

Krúdy Gyula: Festett király_EPUB
540 Ft540
  • Részlet az eKönyvből:

    A pozsonyi ház fülei
    - Talpra, talpra! - hangzott a pozsonyi ház vaskútos udvarán, amely zöld és piros vadszőlővel volt befuttatva valamely régi uraság tiszteletére, aki itt valaha nagy nyugodalomban élt, rozsdás tornácáról karosszékben nézegette a rókafejjel, szarvasaganccsal, lófejjel és ökörfejjel díszített udvari épületeket, amelyeknek mind megvolt a maguk teendőjük. A vadászok rókafejű és szarvasagancsos házaiban most többnyire katonák laktak, akik itt elkényelmesedve elszoktak a tábori élettől, és szinte csodálkozva dugták ki szalmás fejüket a különböző épületekből.
    - Talpra, talpra! - járt a vén őrmester közöttük, és a lustábbakat a csizmája orrával is megérdekelte. Volt itt mindenféle hadfi: a Schlick-kapitányok zsoldosai közül valók, akik jóformán Európa minden országát bejárták, és zubbonyaikon különböző érmeket viseltek, hogy néha azt sem lehetett tudni felőlük, hogy melyik uralkodót szolgálják. Itt voltak a Ferdinánd küldte osztrákok, akik általában mindenről rossz véleménnyel voltak, és gyakran emlegetik vala, hogy náluk odahaza milyen másképpen van minden. Hosszú hajú fickók voltak, és jobban szerettek kézzel verekedni, mint karddal. És csak Salm Miklósnak engedelmeskedtek, akit az alsó-ausztriai osztrák tanács küldött Mária védelmére. Itt voltak sausteini Lamberg János gróf gyalogos vitézei, akiknek zsoldját viszont Ferdinánd fizette, és így nem nagyon engedelmeskedtek a pozsonyi házból jött parancsolatoknak. Itt voltak a királyné mellé kinevezett állandó biztosok, akiket viszont a Habsburg-család küldött: Rauber Kristóf, a laibachi hercegpüspök, Zolking Vilmos, Herberstein György, Dornberg Rézmán, Pempflinger István. Hát a magyar urak tartottak-e valamiféle őrséget a pozsonyi házban? Nemigen hoztak azok magukkal senkit, örvendeztek, hogy a puszta életüket biztonságba helyezték Mária fedele alatt. De hát miből is tartott volna hadakat Brodarics István, Batthyány Ferenc, Tahy János? Mindenük odaveszett Mohácsnál, és ha a kocka fordul: bizony ők mennek át először Zápolyához, mert itt a sok pöffeszkedő, hadak felett rendelkező németek között nem a legjobban érezték magukat.
    - Talpra, talpra! - kiáltozott az udvaron a vén őrmester, aki együtt ébredt a kajcasokkal, együtt feküdt a denevérekkel, mindig talált magának valami dolgot, mert vénsége miatt már régen kifelé állott a szekere rúdja, öreg cókmók volt, akit voltaképpen el kellett volna veszíteni az útban.
    A hívogató szónak leginkább a Brandenburgi emberei engedelmeskedtek, mert ezek a cifra morvák, angyalbőrbe bújtatott csehek az engedelmességükkel és magatartásukkal valamiképpen feledtetni akarták, hogy a nagy csata idején éppen csak keresték az utat Magyarország felé, de a helyes nyomra egyikük sem akart rátalálni. Hát ők nagy ásítozás közben a vaskútnál leöblítették tenyerüket, kimosták a szájukba vett vízzel az álmot a szemükből, fésülni kezdték hosszú hajukat, amire különben sohasem értek rá.
    - Csak nincs a nyakunkon a török? - kérdezték a cifra zsoldosok, mikor a hűvös őszi reggelen máglyatüzet gyújtottak az udvaron.
    - A török, az messzire van - felelt az őrmester a maga nagy fontosságában. - De itt van Zápolya. Tegnap kétszáz lovassal megszállotta Budát.
    Akkor aztán ment tovább az őrmester az uraságokat is felkölteni, mert rájuk is szükség lehet. A zsoldosok az álmos emberek dühösségével néztek utána. Mit tudták ők, hogy ki az a Zápolya? Ők a török császár ellen indultak el verekedni.
    Elég tágas volt Mária pozsonyi kvártélya, de mégsem fért el benne néhány hívénél több. Az urak szerte a városban laktak, a polgári családoknál, amelyek Mátyás király óta jóformán nem is láttak katonát. Egyik itt, másik ott húzta meg magát azok alatt a dunyhák alatt, amelybe még a nagymama fosztotta a tollat. Jó volt az ilyen vitéz a háznál; szünetelnek a házi perpatvarok, mert hiszen amúgy is mindig a nagy háborút jósolgatták.
    - Vajon miért hagyná ki rablóútjában a török császár a gazdag Pozsonyt? - kérdezgették a katonák a lúdbőrző polgárokat.
    Szapolyai közeledésének hírére még nagyobb lett az ijedelem. Hiszen János vajda elevenen nyúzatta meg rendcsináló korában a parasztokat. Hallottak róla eleget itt a nyugati széleken. Azelőtt minden esztendőben híre terjedt, hogy Szapolyaihoz hasonló formájú lovag ment át a városon a maga csapatával, de még a Szent Márton-templomába se pillantott be, nemhogy egyes polgárokat molesztált volna. Az ilyen Szapolyai-féle ember mindig utazik, mert a maga két szemével szeret meggyőződni arról, hogy mi is történik az országban.
    A vén őrmester sorbajárta azokat a pozsonyi házakat, amelyekről tudta, hogy magyar urakat tartanak vendégségben. Még mindenütt alvó emberekre talált, és a csizmája rugdosásával, a kardtokjának a veregetésével, mélyen dörmögő hangjával kellett valakit értesíteni a házbeliek közül, hogy Thurzó uram, Brodarics uram, Tahy uram vagy éppen az, aki kvártélyt kapott a háznál, már mise előtt jönne el a királyné házához. Persze, szószátyár ember módjára nyomban kifecsegte azt is, hogy Szapolyai uramról érkeztek furcsábbnál furcsább hírek, és a királyné ébren töltötte az éjszakát nyugtalanságában.
    - Úgy látszik, innen is tovább kell futnunk - dörmögték a kvártélyosok, amíg eszeveszetten beugráltak nadrágjaikba, hogy újabb híreket hallhassanak ama Szapolyairól, akivel érzésük szerint mindegyiküknek van valami elszámolója. Csak az a kérdés, hogy vassal vagy pedig mézeskaláccsal közeledik a vajda Pozsony felé.
    A főtéren, bár még a harangozó csak messziről kerülgette a Szent Márton-templomot, mintha voltaképpen semmi köze se volna a harangozáshoz, mert a harangozók a földszinten szégyenítik a mesterségüket - a kántor egy bástya mögött krákogott, mint egy izgatott színész -, a főtéren, a mocsárszínű őszi ködben úgy mozogtak az emberek, mint a hajnali szélben a nádasok. A vén őrmester házról házra kopogott, és a vassal bevont fustély nyomán megint csak felébredtek a káromkodások, amelyeket este látszólag az ugorkásüvegekbe raktak, megint csak hallani lehetett azokat a hosszadalmas ásításokat, amelyek az ilyen folyamparti város mellett leginkább a vontatóhajók tülökhangjaihoz hasonlítanak. A vár felé vezető szerpentinúton iszkol az öreg Bornemissza, a molyos szakállú várnagy is megmutatkozott, mintha csak homlokig növekedett szakállát vitte volna szellőztetni - vén cimborákkal körülvéve nem nagyon mert a főtéren mutatkozni, holott minden gyerek tudta Pozsonyban, hogy a vén bajnok Nádasdy Tamás útján immár régen elküldte a hűségesküjét Ferdinándnak - néhány hajórakományi liszt és szakállas puska ellenében. De hát az ilyen vén huncut nem nyugszik, Szapolyainál is biztosítani akarja magát.
    - Be soká akarnak élni az emberek! - kiáltott fel tréfálkozva Báthory István nádorispán, amint kardját menetközben kötözgeté, és elhaladt az utcasaroknál leskelődő Bornemissza mellett.
    - Hát azt már csak megvárjuk, hogy mi lesz ennek a kutyakomédiának a vége! - felelt a ködből, árnyból Bornemissza.
    - Úgy látom, hogy a királyné házatájának kéményei már javában füstölögnek. Kár volna várkapitány uramnak itt a nyirkos hajnalon tölteni az időt - mondá most a nádorispán, egyenkint megrágicsálva a szavakat, mintha nem szívesen válna meg tőlük.
    - Nagy ára volna annak a kis forgácsról gerjesztett melegnek, amit a királyné konyhájából érezhetnék - dünnyögte a pozsonyi várnagy. - Mi majd csak odafentről a toronyból nézzük a három sánta ember táncát - felelé Bornemissza, és kimustrált vénembereivel megfordult, hogy visszaballagjon a pozsonyi várba, amelynek kulcsait nem adta ki kezéből.
    (A három sánta ember, akikre ilyenforma célzást tett a várnagy, nem volt senki más, mint éppen Báthory nádorispán uram, Thurzó János és Werbőczy István uram.)
    - Majd issza még kend a német döglyös borát! - kiáltotta a nádor a ködbevesző alak után.
    A királyné főtéri házában már reggel óta égtek mindenféle gyertyák, amelyekkel a pozsonyi mézeskalácsosok nem nagyon takarékoskodtak. A földszinti nagy ebédlő telve volt urakkal, mintha mindjárt ütne a lóraszállás ideje. A beködösödött ablaktáblák mögött érett szilvásoknak a szaga érzett. Szürke bajusszal elegyes szájak és evőkést ökölbe szorított kezek főtt marhahúsokat és dércsípte hagymákat falatoztak, mert a disznóhúst általában nem nagyon kedvelték, csak azok, akik odaát voltak Szapolyainál. Talán csak a vaddisznóval csináltak kivételt, mert azt fegyverrel kellett elejteni. Az udvaron már nagy tűz égett, halászok főztek üstökben, és a pince felől olyan gurigálás hallatszott, mintha valami ünnepnapra készülődnének, amikor előveszik azokat a tartalékokat is, amelyeket a jó pozsonyiak nagy ámulatára tartalékoltak a borokból a jó magyar urak.
    A királyné szobájában annyian voltak, hogy a lélegzetvételére kényes domina kinyitotta az ólmos ablakszárnyat, és minden ajtónyitásnál megremegtek a fáklyák. Ekkor mindenki az ajtó felé nézett a hideg levegő jöttével, és volt dörmögés, amikor csak olyan ember nyitott be, akinek amúgy is a kályha mellett volt a helye.
    A királyné karosszékében ült, éjjeli fehérkendővel borítván el haja fésületlenségét, valamint halálosan megnyúlt arcvonásait. Az egyik kezét a homlokán tartotta, mintha nem bírná az onnan hangzó kajabálást, a másik kezével hosszú éjjeli köntösének a redőit fogta.
    - Báthory! - mondta hálás mosollyal, amikor a nádorispán ködöt fújva maga körül, vöröskarikás szemeivel, bicegve a szobába lépett. - Adjatok széket a nagyságos és tekintetes úrnak.
    A nádor, amíg a székre várakozva, előredöntött térdére támaszkodott, bozontos szemöldöke alól öklelve nézett végig a társaságon. Sehogy sem tetszett neki ez a nagy gyülekezet. Görbe meggyfabotját térdei között hintázva, néma aprehenzióval lódított egyet-egyet bajszán. Aztán nagy, tarka zsebkendőt vett elő, amilyent azoknál az öreg külföldi embereknél látott, akik mielőtt választ adtak volna valamely kérdésre, előbb hosszadalmasan kifújták az orrukat. Azt mondják, hogy ez a divat Spanyolországból került ide, a többi ceremóniákkal együtt.
    Báthory kétszer is, háromszor is nekiment nagy, duzzadt orrának. Persze, közben jobbra-balra tekintgetett meggypiros, karikás szemével, valamint festett bajszával.
    Jóformán csupa németeket látott itt a királyné körül - a magyarok tán odakint lesték a híreket a szabad dunaparton. Ott sétált fel és alá spanyolosan szűk nadrágjában, a trónus háta mögött ama Lamberg János, akit a királyné bizalmas emberének mondanak. Minden lépésével biccentett fejével, mintha valamit helyeselne. Itt ült a fiatal Nádasdy Tamás, akit egyik nagy cinkosának mondanak ama rablóknak, akik Mária királyné Budáról hozott kincsét útközben megdézsmálták, másrészről Ferdinánd király bizalmasának neveznek, akinek teljes hatalma leend az új Magyarország felépítésében. Máris csak azok nyerhetnek püspökségeket, akiket Nádasdy uram pártfogol, pedig jócskán megürültek a püspöki állások. Itt volt Zelking Vilmos és Dornberg Rézmán, akik még tegnap Ferdinánd mellett hajtogatták vala a kobakjukat. Aussberg és Dietrichstein, Schlick Albert és Peremártoni Mihály, ama bécsi orvos, aki talán már magyarul is elfelejtett.
    - Hát Frangepán Kristóf gróf, a legutóbbi idők nagy reménysége, akit már tótországi kormányzónak emlegettünk, aki egyedül tudna megbirkózni Szapolyaival, merre van? - kérdezte most nem minden gúny nélkül a nádorispán, mert hiszen őkelme minden bölcsessége mellett is irigy ember volt, már csak azért is, mert elvesztette a vagyonát.
    - Frangepán gróf hadak végett már éjfélkor útrakelt - felelt a királyné. - Azt gondolom, Pozsonyba kell gyűjtenünk minden hadunkat, nehogy ama trónkövetelőnek eszébe jusson Pozsonyt megtámadni.
    - Hm, van eszébe - felelt Báthory uram. - Nem kell annak más, mint a korona.
    - Hogy mi kell neki, azt én már jobban tudom nádorispán uramnál, mert asszony vagyok.
    A nádor megállott; mindig megállt, ha asszonyokról volt szó.
    - Hiszen hallottam én is valamit, hogy Szapolyainak ezt a váratlan megmozdulását asszonyi kezek irányították. Akkor bolondul meg igazán egy férfi, ha csípős, mustáros, tormás asszonygondolatot is küldenek rá. Hát csak táncolja el azt a kis meglévő eszét János vajda, majd könnyebben elbánunk vele.
    - Nem táncolja el, mert mindennap újból bizonyságot tesz arról, hogy most kezdi csak magát igazában felkészíteni arra a nagy háborúra, amelynek a küszöbén vagyunk.
    - Ugyan mit főzne ki őkegyelme nyavalyatörésében? - kérdezte a nádorispán kedélyesen, hátratartván a fejét, mintha erről a dologról nem is volna olyan nagyon érdemes beszélni.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155322198
Webáruház készítés