Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Krúdy Gyula: 1848 Nagy idők nagy hősei_EPUB

Krúdy Gyula: 1848 Nagy idők nagy hősei_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az eKönyvből:

    Egyszer aztán az öreg zászlótartónak is jó kedve kerekedett, félrecsapta kopott katonasapkáját és dúdolgatott magában. Ha nem lett volna mankós bot a kezében, bizony táncra perdült volna ő is. Estefelé még vígabb lett a mulatság.
    – Mindjárt jönnek a tüzes rakéták, - kiabálták a várvédők. - Azok majd megvilágítják a sötétséget.
    A honvédek már megszokták, hogy éjjelenkint az ellenséges ágyútelepről tüzes rakétákat bocsátottak a vár fölé. A röppentyűk világosságánál lőtte aztán az ellenség a várfalakat.
    Ezen az estén azonban hiába várták a világító röppentyűket.
    Jött helyettük más.
    Ahogy leszállt a sötétség, egyszerre riadót kezdtek verni a várban.
    Rémesen peregtek a dobok, a trombiták pedig élesen harsogtak. Az ellenség fölhasználva a kínálkozó alkalmat, megrohanta a sáncokat.
    Hej, vége lett a riadóra minden mulatságnak. A honvédek abbahagyták a táncot. Futottak mind a kaszárnyák felé. Még a tábori muzsikusok is letették a szerszámjaikat és igyekeztek fölcserélni a sípot a karddal.
    Fölnyíltak a laktanyák kapui és fáklyák lobogó fényénél sorakoztak a honvédek.
    Sóhaj Pál se sokáig vesztegette az időt.
    – Megyek, apám! - Fegyvert kell fogni, hí a riadó.
    A vén zászlótartó megszorította a fia kezét:
    – Eredj, Pali! Aztán, ha az ellenség előtt vagy, gondolj rám. Vágd helyettem is az ellenséget.
    Pali elszaladt a kaszárnya felé, az öreg pedig csendesen bicegett utána mankós botjával.
    A riadó hangjára megrémült a lakosság. Emberek, asszonyok futkostak az utcán, a gyerekek sírva futottak, anyjuk szoknyájába kapaszkodva.
    Egy hatalmas lovas nyargalt a piacra:
    – Emberek! - kiáltotta harsány hangon. - Klapka tábornok parancsából jelentem nektek, hogy nincs semmi baj. Honvédeink majd elbánnak az ellenséggel. Menjen mindenki nyugodtan haza.
    A kaszárnyában ezalatt sorakoztak a honvédek. Egyik zászlóalj a másik után indult el. Rohamlépésben mentek, a tisztek kivont karddal haladtak századaik élén. Dübörgött a föld a honvédek lépése alatt. A szuronyok villogtak a sötétben. A várkaput kinyitották és a gyalogság kivonult a várból.
    Sóhaj Pál mindjárt a legelső zászlóaljban volt, amely elhagyta a várat.
    Az éjszakai idő hirtelen zivatarosra változott. A nagy meleg után sötét, lomha felhők gyülekeztek az égre. A szemhatáron tüzes fény cikkázott és dördülés hallatszott. Nem lehetett tudni: az ellenség ágyúi tüzelnek-e, vagy pedig az égi háború villámai látszanak, mennydörgései hangzanak.
    A zászlóalj alig tett néhány száz lépést a váron kívül, megbizonyosodtak felőle, hogy az ellenség ágyúi szólnak. Heves puskaropogás hallatszott a távolból. A maroknyi honvédcsapat, amely a sáncokat őrizte, elkeseredetten védte magát, amíg segítség érkezik a várból.
    A segítség nem is késett. A zászlóalj futva haladt előre. A sötétségben, mögöttük ugyancsak lépések rohanása hallatszott. Ott jön a többi zászlóalj.
    Simonyi Sámuelnek hívták a zászlóalj kapitányát.
    – Fiúk, - kiáltotta a honvédek felé, mikor a sáncok közelébe értek, - inkább itt halunk meg valamennyien, de az ellenséget be nem engedjük! Előre!...
    Alig mondta ki ezeket a szavakat, hirtelen megtántorodott, megfordult és arcra bukott. Golyó találta.
    Sóhaj Pálnak nagyot dobbant a szíve.
    Két honvéd fölemelte a parancsnokot és elvitte az útról. A hadnagy lépett a kapitány helyébe:
    – Előre, fiúk! Ha meghal is valaki, az egyenesen a mennyországba jut, mert a hazáért halt meg.
    A zászlóalj tovább vonult. Elérték a sáncokat.
    Az ottlévő honvédek harsogó éljen kiáltásokkal fogadták a segítséget.
    Hej, itt már kemény puskatűzbe jutottak.
    A tüzes rakéták röpködtek a magasban és tűzesőt ontottak a földre. A tűzeső fényénél, mikor Sóhaj Pál a szomszédjára nézett, annak olyan fehér volt az arca, mint a halotté.
    – Bajod van, bajtárs? - kérdezte.
    – Nem, még eddig nincs semmi bajom, - felelt a honvéd, bizonyos Tápió Miska, - csak úgy elszomorult a szívem!
    Sóhaj Pál vidáman kiáltott föl:
    – A bátor katonát kerüli a halál. Ne félj Miska, amíg engem látsz!
    A sáncok mentén sorakoztak a honvédek.
    Végigheveredtek a sáncon és készen tartották a fegyverüket. A sötétségben nem láttak tíz lépésnyire se. Csak a puskadörgést hallották, meg a golyókat hallották fütyülni a fejük fölött.
    – A puskagolyók csak kis legyek, - mondta Sóhaj Pál. - De mindjárt jönnek a nagy dongók. Ne félj, Miska!
    Csakugyan jöttek is a dongók: az ágyúgolyók. Zúgva csapkodtak le a sáncokba, nagy lyukat ástak a földbe ott, ahol leestek, ott forogtak egy darabig, aztán nagyot pukkanva szétrobbantak.
    – Te, Miska, - szólt Pali. - Mikor én Pesten jártam, ott hallottam egy mesét. Az ellenség bombázta a várost. Úgy ropogott a sok bomba a háztetőkön, mint a jégeső. De akadtak bátor emberek, akik nem ijedtek meg a bombáktól. Ha valami térre, vagy utcára esett a bomba, hamar nedves bivalybőrt terítettek rá, mielőtt szétrobbanhatott volna. Négyen-öten szorították le a bivalybőrt a földre. Ha szétrobbant is a bomba, nem tett kárt senkiben, mert a bivalybőrt nem tudta keresztül szakítani.
    Meglátta ezt egy becsületes csizmadia.
    – No, - mondta magában, - én is így csinálok.
    Ahogy hazament, éppen akkor esett az udvarába egy nagy bomba. Lyukat ásott a földbe, amint leesett. Ott süstörgött, forgott, a csizmadiának nem volt bivalybőre, lekapta hát hamar a válláról a százgalléros köpönyegét, aztán uccu, ráborította a bombára. Bezzeg megjárta szegény. Darabokra szakította a százgallért a bomba, megölte őt is... Ejnye, mi bajod van Miska?
    Tápió Miska nem hallgatta már a Sóhaj Pál elbeszélését. Kiejtette kezéből a fegyvert. Kiterjesztette a két karját.
    – Megsebesültem Pali, - mormogta.
    A sötétben eltalálta valami bolond puskagolyó.
    Sóhaj Pál féltérdre ereszkedett. Fölemelte Miska fejét. Sápadt, halálra vált az arca.
    – Ejnye, Miska, ne bolondozz...
    – Katonadolog, - rebegte Miska. - A hazáért halok meg. Egész hadsereg vár már rám a túlvilágon. Tudom, örülni fognak a bajtársak, ha berukkolok a túlvilági zászlóaljba. A kapitány már úgy is előre ment...
    – Talán nincs is olyan nagy baj, Miska bajtárs, - vígasztalta Sóhaj Pál.
    A haldokló honvéd fölnyitotta megtört szemét:
    – Itt van egy gyűrű a balkezemen. Az édesanyám gyűrűje. Vidd el neki, bajtárs. Balassagyarmaton lakik. Özvegy Tápióné a neve. Mondd meg neki, hogy bátran haltam meg. Ő rá gondoltam, meg a hazára!
    Nagy erőfeszítéssel fölemelte a balkarját és megcsókolta a kezén a gyűrűt.
    – Húzd le, Pali, az ujjamról.
    Sóhaj Pál könnyező szemmel engedelmeskedett.
    Miska honvéd fölemelte a fejét és a sötétség felé fordult, amerre az ellenség volt. Harsány hangon kiáltotta bele az éjszakába:
    – Azért mégis... Éljen a haza!
    Véres hab ömlött ki a száján. Lehajtotta a fejét és meghalt. Ebben a percben éles trombitaszó hangzott a sötétben. Az ellenség rohamra indult a sáncok ellen. Palinak nem volt ideje a halottal foglalkozni. Kabátjába rejtette a gyűrűt.
    – Ki tudja, - gondolta bánatosan, - vajjon teljesíthetem-e Miska megbízását? Nem vonulok-e be én is a túlvilági hadseregbe?
    Ropogó puskatűz hangzott. Parancsszavak röpködtek a levegőben... Egyszerre megmozdult a sötétség. Fehérköpönyeges sorkatonaság jött rohamra. Villogtak a kardok. A sáncokról ebben a pillanatban puskadörgés hangzott. A honvédek fogadták ezzel az üdvözlettel az ellenséget.
    A puskatűzre megbomlott az ellenség sorfala, de nem hátrált. Elszánt katonák voltak azok is. Tovább rohantak a sáncok felé és mielőtt a honvédeknek idejük lett volna újra tölteni a fegyverüket, az ellenség kapaszkodott fölfelé a sáncokon.
    Hát bizony most már nem volt mit tenni egyebet, mint fogadni az ellenséget. Erre a fogadásra legjobb volt a szurony. Szuronyt szegeztek a honvédek. Véres harc kezdődött a sáncokon. Az elszánt ellenség nekiment a honvédek szuronyainak, de a honvédek sem hagyták ám magukat. Úgy védték a sáncot, mint az oroszlánok. Dobogott a föld, a levegő reszketett a harci lármától. Nem szóltak már a puskák. Férfi küzdött, férfi ellen. Eltört a kard a szörnyű tusában. Elgörbült a szurony, megfordították a puskát és a vastagabb végével hadakoztak. Akit a nehéz puskaagy megütött, annak elég volt már a háborúból arra a napra.
    Sóhaj Pál se restelkedett. Mikor kilőtte a puskáját, elgörbült a szuronya, két kézre kapta a fegyvert. No most gyere ellenség. Úgy járt a kezében a fegyver, mint a cséphadaró. Hárman is jöttek ellene. No, Sóhaj Pál, most mutasd meg, hogy mit tudsz. Hát meg is mutatta. Nem hátrált volna egy tapodtat sem. Megfeszítette a lábát. Inkább itt hal meg, de nem mozdul.
    Egyszerre aztán iszonyú ütést érez a fején. Valamelyik ellenség a háta mögé került és a kardjával fejbe ütötte. Sóhaj Pál megtántorodott és odarogyott a halott Miska bajtárs mellé. Elveszítette az eszméletét.
    Arra tért magához, hogy csurom víz a teste, mint az ürgéé. A zivatar tombolt körülötte. Villámok hasították keresztül az éjszakát. Az égi háború véget vetett a földi háborúnak. Csend volt a csatamezőn, csak az ég dörgött és a szél fütyült.
    Pálnak iszonyúan fájt a feje. De az első gondolata az volt, vajjon győzött-e a magyar?
    Lassan föltápászkodott a földről. Körülnézett. Messze a sáncárokban lobogó tábori tüzet pillantott meg. Tántorogva, meg-megcsúszva a nedves talajon, elindult a tábortűz felé. Közelebb, mindíg közelebb ért a tűzhöz. Dobogott a szíve: vajjon honvédek ülnek-e a tábortűz körül, vagy pedig a győzelmes ellenség?
    Mikor a tűz közelébe ért, ijedten meghátrált. Fehérköpönyeges ellenséges katonák ülték körül a tüzet... Meghátrált, de már későn volt, észrevették.
    – Hohó, gyere csak te akasztófára való honvéd! - kiáltotta az egyik katona.
    Fölugrott és megragadta Pált. Hogy pedig el ne menekülhessen, hamarosan összekötözte. Sóhaj Pál a földre bukott. Elvesztette másodszor is az eszméletét.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155295836
Webáruház készítés