Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Kosztolányi Dezső: Pacsirta_EPUB

Kosztolányi Dezső: Pacsirta_EPUB
540 Ft540

Kosztolányit ebben a regényben elsősorban az emberi dráma ragadja meg, amit lírai sejtelmességbe von ezeknek az elöregedett, vidéki kismagyaroknak merengő melankóliája, engesztelhetetlen, kijátszott boldogságvágya. A tragédia mögött mindig ott van az eszme, és a Pacsirtában ez most az esztétikai életforma választásának tragikus lehetetlenségét mutatja, a szépért ágaskodó akarat korlátait, melynek vad mozdulatai hol a sorsba, hol a társadalomba ütköznek. (Legeza Ilona)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    A csütörtök pedig, a csütörtök.
    A csütörtök nem közönséges nap. Nincs piros betűvel bejegyezve a kalendáriumba, de azért Sárszegen olyan nevezetes, mint a vasárnap. Csütörtökön van ugyanis a kanzsúr.
    A kanzsúrt a kaszinóban tartják a párducok, kik a hét egyetlen napján igazán egymás közt akarnak lenni, kedélyesen eldiskurálni, távol minden asszonynéptől. Félnek is tőle a sárszegi asszonyok. Uraik hajnalban vetődnek haza, sokszor fényes reggel, másnap véres a szemük, rossz a gyomruk, és morognak.
    Ákos csömörrel emlékezett vissza a csütörtök estékre, mikor tegnap Környey az egész társaság nevében ünnepélyesen meghívta a kaszinóba. Szabódott, hogy nem mehet el. Lárifári. Különben is elígérkezett feleségével valahova. Kopasz mentség. Addig-addig, míg megígérte, hogy kora délután fölnéz pár percre, nem bánja, legalább egy negyedórácskára, de nem többre. Ide a kezet. Ákos gyengeségből odanyújtotta kezét, úri becsületszavát adta. El kellett mennie.
    Délután előrelátásból aludt egy órát, s frissen ébredt. Ezüstfogantyús botjával kezében, galambszín bőrkesztyűben lépett be a kaszinó épületébe, kinyitotta a nagy üvegajtót, fölballagott az emeletre.
    Az előcsarnokban régi ismerősével találkozott, Bástával, a városi hajdúval, ki a könyvtárba épp két rengeteg tálat vitt, melynek ecetes vizében fejessaláták s keménytojás szeletkék áztak. Letette az üres könyvespolcra - mert csütörtökön itt álltak az esti étkek -, majd összeütötte csizmáit, megállt a nagyságos úr előtt, elvette botját, kalauzolta befelé.
    Erre nem volt szükség. Ákos ismerte a járást. Minden úgy volt, mint régen.
    Az olvasóteremben, akár évekkel ezelőtt, csak Sárcsevits görnyedt, valami gazdag magánzó, szófukar agglegény, ki most is a Le Figarot olvasta. Mindig a Le Figarot olvasta. Ezért városszerte európai műveltségű férfiúnak tartották.
    Balra volt a társalgó, nagyobb terem, melyben bőrdíványok terpeszkedtek.
    Már messziről hallani lehetett, hogy társalognak a párducok.
    Ákos ide tartott.
    Mikor benyitott, eleinte semmit sem látott. Hatalmas fellegek tornyosultak szivarok, cigaretták füstjéből, melyet a falakon, a mennyezeten égő lámpáknak sem sikerült szétoszlatni. Ezek a fellegek a közelgő, esti vihart jelezték.
    Vagy harminc-negyven ember rémlett eléje. Ákos pillanatig zavartan állt.
    De aztán észrevették, és diadalordítás fogadta. A párducok, a korhelykedés bajszos fenevadjai fölugráltak ülőhelyükből, eléje szaladtak, jobbra-balra húzták.
    – Ákos - kiabálták összevissza. - Ákoskám, kerülj beljebb, foglalj helyet közöttünk.
    Ismeretlenek mutatkoztak be, fiatalabbak, kik tegezték:
    – Servus humillimus, van szerencsém, hol jártál eddig?
    Voltak, kik megfeddették:
    – Sok van a rovásodon, öreg, ezt ma jóvá kell tenned.
    Környey azonban túlkiáltott minden hangot:
    – Bocsánat a megtérő bűnösnek.
    Gömbölyű hahoták gurultak a párducok barlangjában.
    Környey pedig ott állott két fejjel magasabban mindegyiküknél, aranyzsinóros, búzakék atillájában. Megropogtatta Ákos keskeny kezét a kezével, mely az ezüstforintost szokta széttörni, hivatalos szeretetre méltósággal üdvözölte, mint főpárduc. Szigorúnak, majdnem félelmetesnek látszott.
    Csak rövid ideig beszélhetett vele. Környeynek ezen a napon lótnia-futnia kellett, fogadni mindenkit, tárgyalni a személyzettel borról, vacsoráról. Most is a könyvtárba hívták, hogy megnézze a salátát. Több dolga akadt ilyenkor, mint annak idején, a gőzmalom égésénél.
    Mindenképp páratlan esemény volt, hogy Ákos betoppant.
    Priboczay átölelte őt, arcát arcához tapasztotta, és sokáig nem engedte el. Aztán gyöngéd férficsókkal megcsókolta arcát.
    A patikus könnyezett, gyenge volt a szíve, gyenge volt a szeme is, és valahányszor egy régi, kedves emberét látta, mint lángnál a háj, olvadozott attól a melegségtől, mely egész mivoltát áthevítette.
    Zsebkendőjét kereste.
    Mikor fölitatta könnyeit, Ákost mind a két kezénél fogva a csillár alá állította, hogy jobban szemügyre vehesse.
    – Öreg - mondta csodálkozva -, te egészen megfiatalodtál.
    – Dehogy.
    – De bizony Úristen - ismételte határozottan. - Nagyszerű színben vagy.
    A csoport, mely köröttük állt, megerősítette ezt.
    Ákos arca a délutáni szunyókálástól csakugyan kigömbölyödött, bőre paposan rózsállott. Pír színezte homlokát, s a két leffentyűs bőrzacskót is a szeme alatt.
    – Teringettét - mondta Priboczay -, valóságos gavallér lettél - és ránézett a kesztyűre.
    Ákos máris húzta kesztyűjét.
    – És - folytatta Priboczay - milyen egyenes vagy. Nem olyan görnyedt, mint azelőtt. Canis mater. Mivel élsz te? Mit csináltál?
    – Megnyiratkoztam - hebegte Ákos -, talán azért.
    – Nem, nem, fiatalabb vagy. Tíz évvel. Öt évvel fiatalabb. A nyugalmas élet.
    Ákos bajszán, melyen még mindig a borbély tiszaújlaki pedrője keményedett, kis ravasz mosolyka bujdosott, sunyin. Elszégyellte magát.
    – Öreg vagyok, pajtás - mondta végül -, véncsont, akár te, akár ti - és hamis önszánalommal lehorgasztotta fejét.
    Priboczay belékarolt, körülvezette, hogy megismerkedjék azokkal is, kik kis kompániákba oszladozva, távolabb kvaterkáztak, vagy az ablakmélyedésben pletykáltak.
    Bizony, bizony megöregedtek a cimborák. Néhány párducnak már aranyfoga volt, legtöbb műfogakat viselt elöl, kaucsuk-ínyt. Eltűntek a kondor, fekete fürtök, melyeket csütörtök-estéken látott, zúzmara lepte be, pusztán a bajszokon kísértett pár szál barna szőr. Sokan egészen megkopaszodtak. Meztelen koponyájuk gömbölyű lett és fényes, mint a tekeasztalon guruló elefántcsontgolyó, vagy kihegyesedett, mint a tojás.
    Csak az asztalok maradtak a régiek, a fekete márványasztalok, melyeken nyurga borospalackok, büdösvizes üvegek ütegei meredeztek, s a zöld posztóval bevont kártyaasztalok, a beléjük mélyesztett sárgaréz-hamutartóval.
    Meg a nagy kép a falon, Széchenyi István gróf.
    Ő nem öregedett meg.
    Bal kezét csípőjére téve a kardkötő felé, mentéjét félretolva állt ott, mint valamikor, boltozatos homlokával, melyet zilált kis fürtök libegtek körül, nyugtalan szemével, melyben az egyéniség ideges tettereje égett, s nézte, mi lett nemes gondolatából, az eszmeváltó körből, a kaszinóból, melyet az úri társaságok pallérozására, a társas érintkezés tüzetesbé tételére honosított meg. De a vágni való füstben nyilván ő sem látott jól.
    Básta, a városi hajdú, kék-fehér díszruhájában megállt Ákos előtt, kipödrött bajusszal, mely egy szinte láthatatlan, cérnaszál-vékony vonalban végződött, valahol a levegőben, messze túl a két arcon. Nagy borostálca volt kezében, asztalkendővel leterítve. Az urakat kínálta, haptákban.
    Priboczay felemelt egy poharat.
    – Isten hozott nálunk.
    Ákos körömcseppig itta a poharat, úgy, amint dukál.
    – Isten éltessen - mondta aztán.
    – Isten éltessen.
    Kezet fogtak, leültek egy díványra.
    Negyedóra múlva Ákos cihelődött.
    – Most pedig idestova mennem kell.
    – Dehogy mégysz, édes öregem.
    Környey, mint jó házigazda, a veszedelem közeledtére, mikor valaki szökni akart, mindig ott termett. Most is résen volt.
    – Szó sincs róla - tiltakozott. - Itt maradsz - és acélkarjai közé szorította az öreget.
    Vitte is már a terem egyik sarkába, hol a legvastagabb füstben, lógó lámpa alatt tarokkozók ültek. Épp osztani akartak.
    – Szállj be ötödiknek - indítványozta Környey, a társaság felé mutatva.
    Ez volt Ákos gyöngéje, ez volt Ákos erőssége: a tarokk.
    Senki sem játszotta mesteribben, ötletesebben, nagyobb passzióval. Ezenkívül oly tudással rendelkezett, hogy, szaktekintélynek tartották, és a kaszinói urak vitás esetekben hozzá fordultak, hogy mint fellebbezhetetlen ítélőszék, döntsön.
    – Paskievics? - szólt oda félvállról Ákos.
    – Az - mondta az asztalnál Galló, a rokonszenves ügyész, maga is híres tarokkjátékos, kiemelve okos fejét szivarja füstjéből.
    Máris fölkelt.
    – Én majd osztok - szólt.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155301957
Webáruház készítés