Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő_EPUB

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő_EPUB
540 Ft540

Néro a regény elején ártatlan, a világról mit sem tudó ifjú. Mostohaapjával, Claudiussal beszélget, csodálja a férfiban a tudóst, és nem veszi észre benne a császárt. Ekkor megjelenik Agrippina, vizet hoz Claudiusnak. A császár pár perc múlva halott. És Nérot új néven szólítják: császár. Föl kellene lázadnia, valahogy szembe kellene szegülnie, de körötte minden és mindenki megőrzi nyugalmát. Mire föleszmél a kábulatból, már bűntárs és bűnös volt. Néro iszonyatosan szenved. És ekkor egy éjszaka meghallja a dalt. Írni kezd. Mámorosan, megrészegült lendülettel, hiszen a dal a szakadéktól mentette meg. Néro szeretne megbizonyosodni, sóvárogja a bíráló szavakat és ösztönösen fél tőle; mert ha alulmarad, örökre elveszett. Néro tudja, hogy nem szabad veszítenie, mit tesz majd, ha mégis veszít. És ettől a pillanattól az, aminek a történelem is ismeri: zsarnok. Mert mindenképpen győznie kell. Lassan meggyilkoltat mindenkit, akit magánál kiválóbbnak érez. Senecát, Lucanust nemcsak gúnyos bírálatukért gyűlöli, hanem kiválóságukért, tehetségükért is. Agrippinának azért kell meghalnia, mert uralkodónak, imperátornak tekintélyesebb és méltóbb, mint fia.

Néro titokban leszámol az álommal. Lelke rejtekében tudja, hogy nem lesz sohasem művész. Ezután nem marad semmi számára a világban; az üresség, a céltalanság nihilljébe zuhan. Féktelen, örvénylő, pusztító dráma ez. A szépség vágya és meghódításának képtelensége torz ösztönöket szabadít föl; így lesz a szépség cézára helyett Néroból, a vágyakozó dilettánsból véres, földi imperátor.

Nem véletlen, hogy Thomas Mannak annyira tetszett a Néro. Szinte az övé is lehetne, de mégis Kosztolányié marad, ezért remekmű. (Legeza Ilona)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Nero megparancsolta, hogy nőt semmi esetre se bocsássanak a villába, mert attól tartott, hogy Agrippina maga jön ide. Aztán eszébe jutott, hátha álruhában lopódzik be, mint férfi. Talán Anicetus maszkjában.
    - Akkor leszúrom - szólt, hadonászva a kardjával.
    Védekező állásba helyezkedett, vívni próbált, búvóhelyet keresett magának, arra az esetre, hogyha anyja fegyveres katonákkal együtt megtámadná.
    Poppaea kifelé figyelt. Semmi nesz se kelt.
    - Ki jár az éjszakában?
    - Senki - mondta Poppaea.
    - Mintha lépéseket hallanék - szólt a császár. - Ezek az ő lépései.
    - Dehogy, az őr.
    Örök jöttek-mentek, halkan.
    Nyugalmas éjszaka volt. A tenger alig pihegett a távolban. Nagy csillagok ragyogtak az ég boltozatán.
    Anicetus lovon jött, egyedül. A villa előtt megállították, igazoltatták, kikérdezték, csak akkor jöhetett be.
    Nero ijedtében, nehogy felismerje, akárki jön, fölkapta az asztalon levő maszkot és arcára tapasztotta.
    - Megtörtént? - kérdezte Poppaea. Anicetus nyugtatóan intett.
    Majd bort kért. Egy hajtásra megivott egész kancsóval. Nagyon szomjas volt.
    - Meghalt? - vallatta Poppaea. Anicetus megint bólintott.
    - Az nem lehet - kiáltott Nero az álarc alól. - Nem halt meg. Ti nem ismeritek. Tovább játszik most is. Ő tudja tettetni az álmot, hosszú pilláival. Csak lehunyja szemét, elhalványul és nem lélegzik. Hányszor láttam. Aztán fölkacag, iszonyú nevetéssel. Hiszen a víz alatt se fulladt meg, órákig a tenger fenekén mászott, nem kell neki levegő, úgy jött ki. Még az óceán se bír vele. Mutasd a kardot.
    A kardon semmi nyom.
    - Él - mondta Nero -, él és idejön, azóta itt is lehet, megszökött.
    - Katonák őrzik a villát - szólt Anicetus -, meg a tájékát is. Több, mint fűszál a mezőn.
    - De ki van mellette?
    - Oloaritus és Herkules.
    - Csak kettő? Elbír velük.
    - Azonnal vége volt - ismételte Anicetus -, én szúrtam át.
    - Nem hiszem - mondta a császár. - Látni akarom.
    Anicetus és Poppaea egyszerre kérdezte:
    - Te?
    - Én - szólt Nero. - Most. Megnézem - tette hozzá borzongva és mosolyogva az iszonyattól.
    Poppaea lefeküdt, hogy a hosszú virrasztás után nyugodtan és elégedetten kialudja magát.
    Nero és Anicetus pedig indult. Kocsi röpítette őket az éjszakában.
    A lucrinumi villát csapatok állták körül. Nero bement.
    Agrippinát közben ágyra emelték, fejénél fáklyák égtek-sercegtek a csöndben.
    Nero a hallgatástól elfogódott.
    - Anyám - suttogta - szegény -, és odaborult az ágyra. A halott nagy volt. Olyan óriási, mint egy hegy. Mindenen uralkodott most is, erőszakosan.
    - Milyen szép - mondta Nero -, nem is tudtam, hogy ilyen szép. A keze - és fölemelte hűlő kezét - finom és bársonyos. És karja is friss, majdnem fiatalos. De válla az férfias. És horpadt. Itt beroskasztotta az evező. Kár érte. A szeme - beletekintett - az gonosz. Anicetus, mért nem beszélsz?
    - Mit beszéljek?
    - Igaz, te föl se foghatod, mi történt itt. Az Atrens-család minden tragédiája semmi ehhez. Én pedig itt vagyok és látom.
    Fölkelt az ágy mellől, kiegyenesedett, és figyelte hideg szemmel, élesen, a fekvőt.
    - Énekeljünk - mondotta, és énekelni kezdett, - Ó, anyám és apám Klytaimnestra-Agrippina és Agamemnon-Domitius, fiatok, az árva Orestes, az őrjöngő színész és vad költő mit is áldozhat tinéktek? Íme, csak dalt és könnyet. Meg szenvedést, mely végtelen. Az anya életet ad fiának és fia halált ad az anyának. Most kifizették egymást. Mert az anya, így mondja a pásztorének, az élettel együtt átnyújtja a halált is. Kiabáljunk kissé, fiacskáim, hogy a halott süket füle is meghallja és lásson a vak szem, melyen sötétség ül. Menj a Hades ölébe, ki ellenem törtél, gyilkos, ki fölvirágoztattál és meggyilkoltál. Hiszen én már nem is élek. Csak kísértet vagyok, vérrel táplálkozó és holdfényen sunyító. Nem félek tőled. Te szörnyű vagy. De én még szörnyűbb. Áldásom reád, édes kígyó. Most pedig megyek. Jajgató sziklák, síró folyamok, lázongó tüzek, felétek megyek.
    Indulni akart, de visszatorpant.
    - Itt vannak ezek is? - mondta ámulva.
    Minden úgy, ahogy ottan. Szóról szóra. Az ajtónál fogatlan fúriák, vénasszony szájjal. És az erinnysek. Ősz, véres fürtökkel. Lekuksolnak a küszöbre. Csakhogy ezek nem sivalkodnak, hanem kacagnak.
    - Ezt megtiltom. Ne nevessetek többet. Engedjetek innen, nőstényfarkasok. Tragédia - szólt rekedten -, tragédia, tragédia.
    Künn a csapatok a távozó császár tiszteletére trombitáltak.
    - Ne trombitáljanak - mondta ingerülten.
    Hogy a villába érkezett, még sötét volt. Egyedül ment be.
    Megállt a szoba közepén. A trombiták még mindig fújtak.
    - Mit trombitálnak? - kérdezte nyöszörögve önmagától. Aztán kiszólt, igénytelenül, könyörögve:
    - Ne trombitáljanak.
    Poppaeához akart jutni, ki valamelyik hátsó szobában aludt, de az ismeretlen villában nem tudta a járást, és egyik teremben megbotlott, leesett a földre. Ott maradt. Nem akart fölkelni. Letépte maszkját. Most arca meztelen volt. Azt tapogatta sokáig a sötétben.
    Amikor szürkült, hajnal felé, Poppaea megtalálta: a földön kuporgott, fejét előreszegte, bámult maga elé. Mellette álarc. Két keze ütemes mozdulattal simogatta a földet.
    - Mit csinálsz itt? - kérdezte Poppaea riadtan.
    A császár beszélni akart, de erőlködő nyelve nem tudott hangot adni. Keresett valamit, hogy eszébe jusson minden, amit régen elfelejtett. Keze pedig tovább mozgott, kaparászott, mintha betűket írna a földre.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155322037
Webáruház készítés