Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Kosztolányi Dezső: Esti Kornél kalandjai_EPUB

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél kalandjai_EPUB
340 Ft340

Ebben a műfajban, a novellában valósult meg a legteljesebben Kosztolányi Dezső, a költő és prózaíró jelenlétének remek egyensúlya, amelyben - hol álarcok mögé bújva, hol pedig meztelenül - nyilatkozik meg a "homo aestheticus" humanizmusa, végtelen érzékenysége és részvéte minden emberi jelenség iránt, amellyel oly mélyen belelátott boldogtalan testvérei, a szenvedők, a hajótöröttek, az életből száműzöttek szívébe, s amely "egy idegen életet is éppoly végzetesen szükségesnek érez, mint az önmagáét." (Legeza Ilona)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    - Amikor fölkerültem Pestre, s beiratkoztam a bölcsészeti karra - beszélte Esti Kornél -, egy földimmel vettem ki hónapos szobát, egy jogásszal, akihez semmi egyéb kapocs nem fűzött, mint hogy történetesen abban a városban született, amelyikben én, meg az, hogy szintén elsőéves volt, éppoly gyámoltalan, esetlen gólya, mint magam.
    Mi vidékiek akkor lehetőleg egy városnegyedben, egy háztömbben, egy bérkaszárnyában laktunk. Itt holmi sötét, barbár szövetséget kötöttünk a “pestiek” ellen, akikről minden gazságot eleve föltételeztünk.
    Különösen a házmesterekre haragudtunk, akik este tíz óra után kapupénzt szedtek, s a lakásadónőkre, akik a hó elsején a rendelkezésünkre bocsátott szobák használata ellenében - nyilván aljas haszonlesésből - pontosan megkövetelték, hogy az értük kialkudott koronákat megfizessük. Általában meg voltunk győződve, hogy a pestiek, ahol csak tehetik, becsapnak, “lépre csalnak”, kiszipolyoznak bennünket. Szóval: “összetartottunk”.
    Künn az utcán, ahol annyi félelmetesen vágtató egyfogatú volt, társzekér, kerékpár és ismeretlen irányba haladó villamos, szintén együtt jártunk-keltünk. Az egyetemen, előadások után szintén megvártuk egymást. Együtt mentünk ebédelni abba a diákvendéglőbe, hol negyven fillérért három fogást kaptunk, roppant keveset, viszont “szabad” kenyér volt, puha, szalmaízű, savanyú fehér kenyér, abból bevághattunk hét-nyolc darabot is, három-négy pohár vizet ittunk rá, s attól az élesztős anyag úgy megdagadt gyomrunkban, hogy többé semmiféle éhséget nem éreztünk, s másnap délig nyugodtan tekinthettünk az események elé.
    Ebben az első időben vagy a lakótársam várt meg az egyetemen, vagy én őt. Vele ballagtam a ferencvárosi utcákon abba a vendéglőbe, melynek ételbűze ma is visszakísért álmaimban.
    Csakhamar felötlött nekem, hogy a jogász a vendéglőbe jövet megáll az utca közepén, s beugrik egy kis divatáruboltba.
    - Csak egy pillanatra - mondta ilyenkor, és eltűnt. De nem egy pillanatig kellett rá várakoznom, hanem gyakran öt-tíz percig is.
    Minthogy ez ismétlődött, s - amint később megállapítottam - cimborám minden áldott nap megállt ezen az utcán és beosont ebbe a divatárusboltba, vallatóra fogtam:
    - Mondd, mi a fenét csinálsz te itt?
    - Semmit - vetette oda. - Azaz vettem valamit.
    - Mit?
    - Egy inggombot.
    - Egyet?
    - Egyet.
    - Mindennap egy inggombot veszel?
    - Igen.
    - Te marha - szóltam barátilag. - Hát miért nem vásárolsz mindjárt egy tucatot? Vagy azt hiszed, hogy az inggomb olyan, mint a vaj, s csak úgy jó, ha friss? Nem romlik az meg. Próbáld meg. Eláll.
    - Néha egyebet is veszek - mondta alamuszian. - Egy gallért. Egy nyakkendőcsíptetőt is. Mindennap valamit.
    - Nem értem.
    - Nézd - szólt rejtélyes mosollyal. - Megmagyarázom neked. Gyere ide.
    Odavont a kirakat elé. Rámutatott egy fehér kartonlapra. Azon tussal ez volt kirajzolva: Ici on parle francais.
    - Ezért járok ide - tette hozzá.
    - Ezért? - ámuldoztam.
    - Még mindig nem érted, te ló?
    - Nem én.
    - Franciául beszélgetek.
    - Kivel?
    - A segéddel.
    - A segéddel?
    - Azzal hát. Van itt egy segéd. Az tud franciául. Vele parlírozok.
    - Miért?
    - Hogy gyakoroljam magam. Amikor feljöttem, az öregem szívemre kötötte, hogy ne hanyagoljam el a franciát. A reálból még tudok valamit. Nem akarom, hogy ezt a keveset is elfelejtsem.
    - És nem röstellsz ezért idejárni?
    - Kérlek, venni úgyis kell ezt-azt. Én beosztom. Apródonként vásárolok. Így legalább ingyen van a francialecke.
    - Na hallod - csodálkoztam, s közben arra gondoltam, hogy ilyen az egész pereputtya, az apja is, az anyja is, aki kétszer főzi ki a levesbe való köménymagot.
    Folytattam:
    - Aztán legalább jól beszél franciául a segéd?
    - Jól - mondta. - Kitűnően.
    - És miről társalogtok?
    - Miről? - vállat vont. - Ami előfordul. “Jó napot, uram.” “Ma nagyon meleg van, uram.” “Ma nagyon hideg van, uram.” “Egy inggombot kérek.” “Egy nyakkendőcsíptetőt kérek.” Vagyis mindenről, ami szükséges a társadalmi érintkezésben.
    - Érdekes - dünnyögtem. - Csak az a baj, hogy rövid ideig tart. Meddig? Öt percig, tíz percig. Nekem ugyan elég hosszú, aki itt künn várlak, különösen, hogyha ilyen kutyául fúj a szél, mint ma, de módszeres kiképzésnek mégis rövid. Nem gondolod?
    - Vedd azonban figyelembe, hogy én, mióta fönn vagyok, három hete - ünnep- és vasárnapokat kivéve - egyetlen napot se mulasztottam el. Mindennap öt vagy tíz perc. Sok kicsi sokra megy.
    - Ez igaz.
    - És máris szép haladást tettem, pajtás. Kiszámítottam, hogyha négy évig, amíg az egyetemre járok, követem ezt a módszert, ez fölér egy párizsi tanulmányúttal. Tökéletes francia leszek, pajtás. Egy krajcár külön kiadás nélkül, pajtás.
    E vallomás alatt sikerült megőriznem komolyságom, annyival is inkább, mert most már hüledeztem, hogy micsoda csodabogarak élnek ezen a földön, s mennyire nem ismerem ezt az alakot, akit eddig, ha nem is lángelmének, de egészséges tökfilkónak tartottam.
    Bevallom, ettől fogva engem is izgatott a divatárusbolt. Valahányszor elhaladtam mellette, be-bepislantottam. Fúrta az oldalam, hogy ki lehet az a csodálatos segéd, aki mestere a lakótársamnak.
    Egy napon, mikor nélküle mentem a diákvendéglőbe, benyitottam.
    Öreg, fanyar kereskedő állt a boltasztalnál, fekete házisapkában.
    - Mi tetszik? - mordult rám ridegen, mint afféle tizenkilenc éves lurkóra szokás.
    - Egy inggombot - hebegtem.
    Elém lökött néhány olcsó rézgombot. Amíg turkáltam közöttük, megkockáztattam a kérdést:
    - Beszél itt valaki franciául?
    - Franciául? - szólt az öreg, s szeme fölcsillant. - Hogyne, kérem, hogyne. Béla - kiáltott, s a tenyerébe csapott. Gyere csak ide. Az úr franciául akar beszélni.
    Sovány, szőke fiatalember sompolygott elő a mellékhelyiségből. Nem idősebb, mint mi. Úgy tizenkilenc-húszéves.
    - Ön francia? - kérdezte tőlem magyarul.
    - Nem - válaszoltam szintén magyarul. - Én nem vagyok, kérném, francia. Csak érdeklődni bátorkodom. Ön beszél franciául?
    - Oui - mondta halkan, a fejét kissé elfordítva. - Je parle un peu - de oly bizonytalanul és alázatosan, hogy ez körülbelül csak ennyit jelentett: “Irgalom”.
    - Külföldön tetszett tanulni?
    - Ó, dehogy - rebegte -, csak itt a reálban. Tavaly érettségiztem. Néhány szó rám ragadt az iskolában. A papa - mondta, s a fekete sipkás öregúrra pillantott - jövőre ki akar küldeni. Addig is azt szeretné, hogy itt az üzletben gyakoroljam. Ezért akasztottuk ki a táblát. Ha esetleg elvetődik ide egy-egy francia...
    - Persze, errefelé nemigen járnak.
    - Azt nem mondhatnám. A nyáron is - ugye, papa? - bejött két párizsi. Kesztyűt vettek. Természetesen az igazi franciákat nemigen lehet megérteni. Azoknak olyan furcsa, hanyag kiejtésük van. Nem olyan, mint Bokross tanár úrnak a reálban. Mindig hadarnak. De azért mások is bejönnek, s franciául beszélnek. Például egy fiatalember.
    - Kicsoda?
    - Egy vevőnk. Az naponta bejár, s csak franciául érintkezik. Ha jön, a papa mindig engem hív.
    - Talán ez is párizsi?
    - Lehet. Nincs kizárva. De inkább azt gondolom, hogy svájci. Vagy belga. Másféle kiejtése van. Eleinte őt is nehezen értettem meg. Amikor inggombot kért, cipőhúzót mutattam neki. Ő tudniillik többnyire inggombot vesz. De most már folyékonyan beszélgetünk. Tőle tanulok. Úgyszólván mindent tőle tanultam. Csak gyakorolni kell. “Gyakorlat teszi a mestert.”
    - Hát - szóltam tűnődve -, fizetek.
    - Mit szabad számítanom?
    - Egy inggombom volt.
    - Csak egy darab? - kérdezte, s gyanakodva sandított felém.
    - Csak egy darab.
    Átvette a pénzt. Kikísért az ajtóig.
    Ott bizalmasan a fülembe súgta:
    - Au revoir, Monsieur.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155322150
Webáruház készítés