Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Kosztolányi Dezső: Boszorkányos esték_EPUB

Kosztolányi Dezső: Boszorkányos esték_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az eKönyvből:

    Andria bátya köveket tör a Karsztban. A kőtörő sovány, vékony emberke; fekete a haja, fekete a szeme, fekete izomtalan lábszára, még az arca is koromfeketének látszik. Mikor negyven éves lett, végképpen elunta a legényéletet, egy este lement a szomszéd határba és igy szólt a fényes szemü Biancához:
    - Te jó leány, te nagy, szelid fekete leány, jőjj hozzám feleségül. Aranyakat hozok neked a hegyekből. Légy az enyém s annyi pénzt adok, amennyit csak akarsz...
    A leány ránézett a szegény horvát szomoruan kalimpáló karjaira s majdnem elnevette volna magát, ha meg nem látja szemében a becsületes tüzet, mely aranyosra gyujtotta körülötte a sötétséget és ugy reátüzött, hogy szinte elállt a lélegzete. Nem is tudott ellentmondani neki; egy hét mulva szépen elbucsuzott az atyafiaitól és Andria felesége lett.
    A kőtörő egy égbenyuló sziklán lakott. A fából és vályogból összerótt házikót meztelen hegyormok párkányozták s a csend állandóan olyan nyomasztó volt azon a vidéken, hogy Andria a tetőre egy szélkereplőt tüzött szórakoztatónak, csiripelő fa-madárnak. Maga is többször félt ebben a kopár csendességben. Ember több napi járóföldre sem akadt. Mikor szürke hajnalban vállára vetette kőzúzó csákányát s a fenyvesek között a vasuti töltés elé ment, sokszor megállt s ijedten hallgatta szive dobogását. Még egy madár se tévedt arra. A kietlen hegykatlanban egyedül a szive dobogott életet akarva, életért kiabálva. Ez elcsüggesztette. Este azonban, mikor hazament, otthon találta az asszonyt és megvigasztalódott.
    Tiz évig éltek igy, szótlanul, szomorúan, egyhangúan. A kőtörő még soványabb és feketébb lett. Megöregedett. Legalább is hatvanöt évesnek látszott. Időközben három gyermeke született s a nyomor most már teljes erővel rázta a törpe hegyi viskót. Az asszony megfőzte az ebédet, a vacsorát, ettek, lefeküdtek és unták az életet, unták a munkát, unták egymást. Bianca örökösen fekete szoknyát, fekete kötőt és fehér bluzt viselt. A hegyi lakók lassanként fakóak, soványok, bizalmatlanok, érdesek és kegyetlenek lesznek, mert a szirtek szintelen egyhangúsága az embert is megkövesiti.
    Esténkint az asszony sandán tekintett az öreg emberre.
    - Hol a pénz, öreg? Elhozta-e a pénzt, amit igért?...
    Andria kétségbeesetten vágta le a csákányát:
    - Nem látod, hogy egész nap töröm a hegyeket? Nincs, nincs.
    Az asszony nevetett:
    - Menjen maga, vén ember. Becsapott. Tudtam, hogy megcsal...
    Ilyenkor a kőtörő leült egy szikla peremére és lelógatta lábait a széditő mélységbe. A gyermekei - éppoly feketék és soványak, mint ő - éhesen visongtak a fehér sziklákon, mint a kövi sasok.
    - Nézze a gyermekeit... Csupa piszok és rongy mindahánya. Mit csináljunk velük? Nem szégyenli magát?
    A kőtörő vállat vont.
    - Miért nem szerez pénzt? - kinozta tovább az asszony.
    - Nem lehet. Nem akarják...
    - Kik?
    Az öreg összeráncolta szemöldökeit és száraz ujjával a messzeségbe mutatott.
    - Ők. A hegyek. A hegyek kegyetlenek. Hiába töröm testüket a fejszémmel, a körmömmel, a homlokommal, visszavágnak, földrecsapnak, összetipornak. Nem akarják...
    - Buta beszéd - mondotta az asszony és otthagyta.
    A kőtörő maga köré gyüjtötte gyermekeit. Szeme sugárzott a félelemtől és erősen átölelte őket. Azután mesélt nekik a kőzáporokról, a hegyóriásokról, a vöröshasu, rémarcu sziklákról, akik agyonütik az embert, ha közelébe mer férkőzni és maga is megijedt a mesétől. Az alacsony kunyhóban valami ismeretlen vallás babonája kisértett.
    Mikor künn zengett az ég s villámok nyeritettek végig a völgyekben, az öreg sápadtan figyelt:
    - Halljátok? A hegyek haragszanak...
    Fájt neki az asszony kegyetlensége. Nem is ült le a közös vacsorához, hanem vágott magának egy darab kenyeret s csendesen a sarokba kuporodott. Másnap azonban uj kedvvel ment le a kő-pokolba. Ugy érezte, hogy most győzni fog és pénzt, sok pénzt visz haza az asszonynak. Lihegve, izzadva, nekipirosodva csapta csákányát a sziklákba, szemei szikráztak, lendülő karjai majdnem kificamodtak, a gőgös szirt azonban hideg csengéssel kacagta.
    - Csak az asszony ilyen gonosz. Gondolta magában és tovább dolgozott.
    Az ebédjét egyik porontya hozta ki, mert csak késő este ment haza, hogy ágyba dobja véres, öreg testét. Az arcán állandóan verejték ült, mintha könyek lepték volna el, beesett szemei nedves tüzben égtek, jóllehet nem sirt, nem is tudott sirni sohasem. Vágta, verte, tépte, csikarta az irigy köveket és egyhangu hegyi nótákat dudolt hozzá.
    A hónap végén azonban megint kétségbeesetten szólt a feleségéhez:
    - Nincs pénz. Nem birom, nem birom...
    - Istentelen ember kelmed, azért nincs köszönet a munkájában.
    Az öreg figyelt.
    - Mondja mikor volt templomba? Faggatta az asszony.
    - Régen, Bianca, talán talán akkor, mikor veled mentem a paphoz... Igazad van, imádkoznom kellene.
    Azzal kiment. A templomba indult, de tétovázó, kimarjult lábai önkéntelenül is a hegyek közé vitték. A borus, novemberi alkonyat homályosan világitotta meg a völgyet. Andria csak ment, ment előre az alvó csendességben. Olykor kibukkant a szirtekből egy merev-fülü, kő-arcu manó és lopva rásanditott. Azután lenézett a szirtről. Egy feketeruhás öreg asszonyt látott, meggörnyedten, alázatosan, mintha nehéz köveket cipelt volna a hátán. A ruhája, csontos, gyökér-szerü arca sziklaszinünek látszott s lassan, tévedezve mászott előre, mint a hegyek porszinü férge.
    Andria szive elszorult s zavaros szemeiben valami babonás rajongás csillant meg. Szeretett volna megalázkodni, mint még soha s lement a völgybe, a hegyek feneketlen mélységeibe. Körültekintett a szük kő-skatulyában s a csupasz szirtfalak, a csend egészen megbénitották. A völgy legfenekén térdreesett. Azt hitte templomban van. A jeges szelek vihorászva, őrülten fütyültek s a tühegyes, karcsu szirtek ugy sivalkodtak, mint az orgonasipok. Mindenütt a hegyek, a kövek őrülete lebegett...
    Andria imádkozott.
    Egy szikla felé fordult, melynek egyik dudorodása az emberi szemre hasonlitott és nézte, sokáig mereven nézte. Emlékeztetett ez a szirt a sörényes oroszlánra, meg a karthágóiak vicsorgó Dágon-bálványára is, de a kőtörő ebben a pillanatban megértette, hogy az egyedülvaló, vért és életet kivánó kőisten áll előtte és leborult a földre.
    Imádta a követ, az istent.
    Az asszony egész éjjel várta otthon. Hajnali három órakor végre valaki kopogott az ajtón.
    - Te vagy az Pietro? - kérdezte mosolyogva Bianca.
    - Én.
    - Nem láttad az uramat? Még mindig nem jött haza!
    - Nem is jön. A sziklák között holtan találtam meg.
    Az asszony kinyitotta az ajtót, beengedte a daliás olasz legényt és elfujta a lámpát.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155322099
Webáruház készítés