Kosztolányi Dezső: Aranyfonál_EPUB

Részlet az eKönyvből:

Az utakon s nagy kettős födelű házakon a sápadt holdfény andalog. Kitekintek az éjszakába, s az én lelkem is megtelik hideg, kékes holdfénnyel. Ó, holdfény!...
Belopódzol a lelkem mélyébe, s szelíden felkelted a kemény kérge alá elbújt, megdermedt álmokat, te felfedező, te újra keltő. Oly ártatlannak látszol, s mégis oly kitanult és ravasz vagy, ó, holdfény!...
Költőknek ablakába nézel, s ők felébrednek, és könnyel telik meg a szemük; szerelmesek szemén villansz meg, kik a nyári lombok alatt egy sötét padon csókolódznak, s közelebb bújnak egymáshoz, mert a te fényednél semmit se veszünk észre, te, szerelmesek tolvajlámpása!
Belevilágítasz fáradt szüzek szobájába, és bőkezű pazarsággal ontod ezüst sugaraidat az ő párnáikra, és elveszed tőlük nyugodt leányálmukat, te kerítő!...
Benézel a szobákba, a zenetermekbe, rásütsz a fekete födelű zongorákra, és azok borzongani, zengeni, zsongani kezdenek, mint a napsugár érintésére a Memnon-szobor. Ottan andalogsz a csillogó érchúrokon, melyek a harmóniák harmóniájára süvöltöznek, mert ütemesen verik a bőrrel bevont és különös fakalapácsok. Most csak simogatják, az egész mindenség halkan sír, zokog, egyszerre azonban a játékpörölyök belemarkolnak a mennydörgő acélhálózatba, és tépik, szaggatják háborogva, zokogva. És mindezt te teszed, te zenekeltő, te költő!
A fáradt tudósokat elhívod a munkától. A tanuló leányok incselkedésedre lassan lecsavarják forró lámpáikat, és fájó fejjel, vágyó sóhajjal kitekintenek az éjszakába, és reád néznek, te szerelmes, te csábító!...
A kék, párázatos nádbozótokon, az őserdőkön te andalogsz, s a szerelmes óráknak és farkasoknak te világítasz, te rémes!...
Az alvajárók krétafehér arccal, nyomott kebellel erőlködve tefeléd küzdenek, és te háztetőkre, iszonyú örvények háborgásába viszed őket, te szörnyű!...
Te keltettél fel ma engemet is nyugalmas álmomból, s most beléd merülök és imádom halvány arcodat, mint magyar, pogány ősöm a kelő nap vörös-tüzes korongját. Ó, mint szeretlek téged, te halovány csodálatos napom, te leheletszerű ezüstvirág, te gyöngyházhajó, te, a levegő kék hullámain csendesen vitorlázó naszád, te sziget, hol a boldogok laknak, te költő-hívó, te hívő-keltő, te hű, te hűtelen, te rémes, te édes!
Az öreg kertész
Ősz volt. A kopasz földön a haldokló violák és utolsó rózsák sóhajai pihegtek, a levegőben búsan lengett az elmúlás fanyar szaga. A kődíszítmények keretében nyíló csenevész virágok között az öreg, nagyon öreg kertész állott, s vékony kaszájával kaszálta a rozsdás füvet. A sárga fényben égő kertre halálos csend borult. A kertész lépteinek nesze, kaszájának csengése messzire elhangzott.
Távolban egy alacsony üvegház guggolt, hol a nagy levelű, kárminkelyhű, drága virágok bágyadtan aludták téli álmukat.
Az öreg kertész fáradt volt. Ő is szeretett volna már aludni. Többször körülnézett. Gyanakodva és sunyin tekintett reám... Valamit akart. Titokzatosan mozgott, s kezével integetett, hogy menjek el. Megijedtem. Elfutottam. A tarlott vörös bokrok csörögtek mögöttem.
Elrejtőztem, és néztem, mit tesz az öreg.
Az utolsó rózsákat dühösen porba tiporta, a dísznövényeket gyökerestül kitépte. Azután lihegve leült a földre, cingár lábáról lassan levette a cipőjét, a harisnyáját és a nadrágját. Csontjai zörögtek. Majd megrázkódott, s mezítelenül, fehéren előttem állt egy csontváz.
Az erdőn ekkor senki sem volt. A hideg szél egyedül bolyongott az üres utakon. A madarak ájultan buktak le az ágról, s nyomban meghaltak. A dér megcsípte a leveleket, a vacogó ágak sziszegve verődtek egymáshoz.
A nap a fekete égről barna fényt lövellt a kongó, siket kietlenségbe.
Az öreg kertész kiterült a holt gyepen.
Esni kezdett a hó.
A vásárban
A zúgó városban, a rohanó életárban elesett egy fáradt, öreg ember. Ősz haját bemocskolta a sár, de ő azért csendesen feküdt lenn, s szemlélte a csillogó batárokat, a töfögő-pöfögő gépkocsikat, a tevés-vevésnek s a fáradhatatlan munkának csillogó változatosságát. Sokáig néztem ezt az aggot, ki - úgy látszott - nagyon kényelmesen érezte magát a sokadalomban. Felkönyökölt a kövön, s mosolyogva körüljártatta szemeit a városon. A körülötte járók csodálkozva tekintettek reá, s egymástól kérdezgették, vajon miért nem kel föl heverőhelyéről.
Végre rászántam magamat, hozzáléptem, és megszólítottam.
- Ó, tiszteletreméltó agg, miért fetrengsz itt a hideg sárban, mondd, miért nem állsz talpadra? Miért nem szaladsz a szaladókkal, és miért nem üvöltesz az üvöltőkkel? Nézz fel a kék égre, milyen azúros és csillámló. Tekints a földre, milyen lázas és forrongó. Mindenütt élet van, kelj fel, majd segítek neked.
Már nyújtottam karomat, hogy belékapaszkodjon. Ő azonban, mintha nem értett volna, mozdulatlanul maradt.
- Kelj fel! - szólottam neki még egyszer.
- Minek? - kérdezte az agg, bölcs ember.

eBook a Digi-Book kiadásában