Új jelszó kérése
Termék részletek


Kohut Adolf: Bismarck és Magyarország_MOBI

Kohut Adolf: Bismarck és Magyarország_MOBI
790 Ft
  • Részlet az e-Könyvből:

    Aligha sejtette Bismarck, midőn 1852-ben azt a hírt olvasta, hogy Andrássy Gyula gróf magyar politikus és a magyar szabadságharc őrnagya szeptember 21-én in effigie fölakasztatott, hogy ugyanaz a férfiú évtizedek múlva hű barátja és a német-osztrák-magyar szövetség megalapítója lesz! Bismarck már korán élénk figyelemmel kísérte Andrássy Gyula gróf pályáját, akinek a császári amnesztia már 1858-ban lehetővé tette a hazájába való visszatérést. Belátta, hogy a hevesen erjedő must, jó, nemes borrá higgadt és hogy az egykori forradalmár a kiegyezésnek őszinte híve lett, aki a dualizmusban látja az Ausztria és Magyarország közti viszonynak egyetlen megoldását. A kiegyezés után, mint Magyarország-nak első parlamentáris miniszterelnöke, nem csupán az Ausztria és Magyarország közt teremtett új viszony közjogi kiépítése körül szerzett nagy érdemeket, hanem mély megértést tanúsított a Poroszország és a német törzsek közt megindult egységesítő törekvések iránt is. Jól tudta, hogy Magyarország csak akkor fejlődhetik igazán, ha fiatal alkotmányát abszolutisztikus és föderalisztikus törekvések nem gátolják növekedésében. Józan ítélete okozta, hogy Ausztria 1870-ben semleges maradt és 1871 októberében a föderalisztikus Hohenwart-minisztérium megbukott. Midőn Ferenc József király az említett év november 14-én Beust gróf helyébe, aki nagyon szívesen ment volna III. Napoleonnal Poroszország és Németország ellen, külügyminiszternek kinevezte, Bismarck szilárdan eltökélte, hogy érintkezést fog keresni ezzel a nyilt és becsületes államférfiúval. A habsburgi monarchia élére oly férfiú került, akivel a jóindulatú megértés könnyű volt és akivel a véd- és dacszövetség régi tervét megvalósíthatta. Mégis, majdnem egy évtizedig tartott, míg ideálját némileg megközelíthette.
    Midőn Bismarck 1862-ben a külügyminisztérium vezetését átvette, barátságos hangú levelet intézett szász kollégájához, Beust báróhoz, kérve támogatását a német kérdés megoldásában. A szász miniszterelnökben eleinte hű és megbízható politikust és szövetségest képzelt. Azonban évről-évre mindinkább eltávolodott tőle, midőn bizonyos lett benne, hogy a minden furfangban és cselszövényben jártas Beust kétértelmű és ravasz politikát űz. Az 1862- és 1863-ban kifejezett barátságos érzületet a legélesebb bizalmatlanság és kifejezett lekicsinylés váltotta fel. A nagyzoló, kis pökhendi miniszterrel szemben gyakran éreztette gyilkos szatírája fegyverét. Különösen mulattatta, hogy Beust a kicsiny Szászországban az elsőrangú európai államférfiú szerepét szerette játszani. A szász miniszterelnök mérges tűszúrásokkal viszonozta a támadásokat, amelyek a német kancellárt minden tárgyi nehézségnél és bonyodalomnál inkább nyugtalanították, mert nem egyezett a természetével az ilyen támadások könnyű elfelejtése. Bismarck természetesen nem maradt a válasszal adós. Erőteljes «s drasztikus módján így szólt egyízben: »Ökörből ökörhús kerülhet ki csupán és Beustból csak a szász házipolitikának egy becsvágyó cselszövője «. )
    Mindamellett remélte, hogy a kiegyezés létrejöttével Beust politikai felfogásában gyökeres változás állott be és hogy végül mégis hajlandó lesz Poroszországgal és szövetségeseivel véd- és dacszövetséget kötni.
    Ezért is 1867 április havában felküldte Bécsbe Tauffkirchen gróf miniszteri tanácsost azzal a megbízással, hogy az osztrák külügyminiszterrel oly szerződést hozzon létre, mely a német államférfiúnak a königgrátzi csatatéren tett nyilatkozatának megfeleljen: »A vitás kérdés el van döntve, most arról van szó, hogy Ausztriával a régi barátságot ismét helyreállítsuk. Tauffkirchen gróf annyira bízott küldetése sikerében, hogy Münchenből elküldette a szükséges fölhatalmazásokat és II. Lajos bajor királynak erre vonatkozó levelét I. Ferenc Józsefhez. Annál nagyobb volt a csalódása, midőn Beustnál semmi hajlandóságot nem talált a szövetség rögtöni megkötésére. Ez ugyan gondosan kerülte az elutasító szó kiejtését, de minden nyilatkozatából, egész viselkedéséből kihangzott az ellenszenv aziránt, hogy valamiképen Poroszországhoz kösse magát. Ezt megerősítette az a rövid kihallgatás is, amelyet Tauffkirchen gróf elutazása előtt I. Ferenc Józseftől nyert. Ausztriát - így szólt az uralkodó - a német kormányok cserben hagyták és ebben a pillanatban csupán érdek-politikát űzhet. A Németországhoz való közeledés a jövőben csak úgy lesz lehetséges, ha az jelentékeny ellenszolgálatokra hajlandó. Midőn később egy magyar újság azt állította, hogy a porosz kormány 1866 után sohasem gondolt az Ausztria-Magyarországhoz való közeledésre, Bismarck ezt Werther porosz követhez 1868 január 20-án intézett levelében megcáfolja. Nyomatékosan kiemeli, hogy Tauffkirchen grófot a leghatározottabban a közeledés céljából küldték Bécsbe, ezt a kísérletet azonban ott visszautasították. Egyúttal hivatkozott az akkori bajor miniszterelnökre és később harmadik német birodalmi kancellárra, Hohenlohe Klodvig hercegre, mint leghitelesebb tan ura, akire egyébként rábízza, hogy ezt a tényt aktaszerűen bizonyítsa.
    Csodálatos az az éleslátás, amellyel Bismarck a Beust szőtte finom hálókat és cselszövényeket, melyeket az Párisban és némely délnémet udvarban Poroszország és az északnémet szövetség ellen szőtt, idejében fölismerte és ellene védekező intézkedéseit megtette. Megtudta, hogy a francia császár és az osztrák kancellár terveket kovácsoltak Poroszország és Németország megsemmisítésére és hogy a francia és a bécsi kabinetnek egy jövendő német-francia háborúban való együttműködése sem volt kizárva. Ebben megerősítette őt Gramont hercegnek, az akkori bécsi francia követnek a szava. Gramont u. i. egy alkalommal így szólt Stackelberg grófnak, orosz kollégájának: »Az osztrák rezignációról nem szabad illúziókban ringatni magunkat. Ausztria a revanche gondolatában él.« Minden oka meg volt tehát arra, hogy az osztrák birodalmi kancellár lépéseit a legéberebb figyelemmel kísérje.
    Ily körülmények között az északnémet szövetség kancellárjának tekintete mindinkább Andrássy Gyula gróf felé fordult. Ez utóbbi nagyon jól tudta, hogy az 1867-ben oly nagy fáradtsággal megalkotott kiegyezés rögtön megsemmisülne, mihelyt Ausztria ismét meghódítaná Königgrátz előtt elfoglalt, szinte döntő befolyását. Andrássy ezt nem tartotta Ausztria -Magyarország élet érdekének. Már száműzetése idejéből, Párisbó! írta volt barátjának, a többször említett Seherr-Thosz grófnak: »A józan ész azt mondja, hogy miután Poroszország Németország függetlenségére törekszik, ezt azzal kell elkezdenie, hogy megalapítja Németországban fönhatóságát és ez nehezen történhetik meg osztrák segítséggel«. És az 1866-iki háború után, midőn Ausztria Németországból tényleg kirekesztetett, távol volt tőle Andrássy, hogy Ausztriának a német birodalomban elfoglalt előbbi helyét fegyveres erővel visszahódítani segítsen. Inkább az volt a véleménye, hogy ha Poroszországnak sikerülne Németországot egyesítenie, ezt nem kellene megakadályozandó eseménynek tekinteni. Különösen mint Magyarország miniszterelnöke, őszinte híve és tisztelője volt az északnémet szövetségnek és lángelméjű kancellárjának. Ez természetesen nem jelentette egyúttal azt, hogy Bismarckot tüskön-bokron kövesse, vagy hogy Ausztria Magyarország legcsekélyebb érdekét is feláldozta volna a kancellár új állami alkotásának.
    Andrássy eleinte, miként ezt Seherr-Thosz grófnak berlini küldetéséből az 1868-iki évből tudjuk, némi bizalmatlansággal viseltetett Bismarck iránt. Úgy vélte, hogy Bismarck a dunai fejedelemségek törekvéseit Magyarország érdekének kárára különös kedvezésben részesíti. Hogy magyar kollégáját kiengesztelje és aggodalmait eloszlassa, illetve, hogy őt Poroszország és az északnémet szövetség ügyének megnyerje, Bismarck energikus lépéseket tett. Megbízta Keyserling grófot, a bukaresti porosz főkonzult, hogy Románia fejedelmének sürgősen tanácsolja, hogy szüntesse be a magyarországi románok közt folytatott izgatást. Keyserling grófnak az volt a parancsa, hogy ne hallgassa el Károly fejedelem előtt, miszerint Poroszországnak Románia iránt eddig tanúsított barátságos viszonya csak úgy tartható fenn, hogyha a fejedelemnek sikerül miniszterei tevékenységét, melyek az európai békét és különösen Magyarországhoz való viszonyát fenyegetik, helyes irányba terelnie. Arra az esetre, ha ezt a kívánságát nem teljesíti, azzal fenyegette meg, hogy a román izgatásokat nyilvánosan rosszallani fogja, sőt azt is kilátásba helyezte, hogy elutasítás esetén a porosz követet visszahívja Bukarestből. Ennek legközelebbi következménye volt az eddigi román minisztériumnak, a Golescu-Bratianu kormánynak, mely a Magyarország ellen irányuló ellenségeskedésnek a lelke volt, elbocsátása. Más esetekben is egész melegséggel és őszinteséggel lépett Bismarck Magyarország jogos érdekei mellé.
    Bismarck Beust magatartása mellett is, még a német-francia háború előtt is remélte, hogy az annyira áhított szövetséget Ausztria-Magyarországgal megkötheti. Abban bizonyos volt, hogy Andrássy az ő terveivel rokonszenvez. Ezért 1869-ben a Szuez-csatornának közel álló megnyitását arra használta fel, hogy Frigyes porosz trónörökösnek, a későbbi II. Frigyes császárnak látogatását Bécsben lehetővé tegye és hogy ehhez Vilmos király beleegyezését megnyerje. I. Ferenc József nagy elégtétellel fogadta a trónörökös küldetését, amelyet Károly Lajos főherceg, fivére viszonzott Berlinben. A béke további jelének volt tekinthető a királyunknak 1869. év nyarán tett keleti utazása, amelyen Beust és Andrássy is résztvettek. A porosz trónörökös kifejezte a magyar miniszter előtt, hogy mennyire örül bécsi küldetésének és hogy a császár éppen oly barátságos érzülettel viseltetik iránta, mint az előző években. Ez annál örvendetesebb, mert elvégre is a két monarchiának, amelynek sürgős szüksége van a békére, jó lábon kell élnie egymással. Andrássy azt felelte, hogy ez az ő véleménye is, ő is óhajtja Poroszország és a monarchia közeledését, mert a két államnak sok tekintetben közös az érdeke.
    Teljesen megnyerte Andrássy Bismarck szívét, midőn a német-francia háború kitörése előtt, azosztrák kancellár minden kisértésének, amelylyel ez utóbbi a francia császárnak Poroszország és Németország ellen akart támogatást nyújtani, a leghatározottabban ellentállott. Hiábavalók voltak Beust furfangos érvei, hogy egy jövő francia-német háborúban Poroszország veresége biztos, hogy az északi szomszéddal az elkerülhetetlen összeütközés most a siker legkedvezőbb kilátásával biztat.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364732K
Webáruház készítés