Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Klebelsberg Kuno: Utolsó akkordok_EPUB

Klebelsberg Kuno: Utolsó akkordok_EPUB
340 Ft340

Bethlen István 1932-ben írt előszavában ekként méltatja barátját, Klebelsberg Kuno votl kultuszminisztert, és a tárcák-cikkek szerzőjét: A korán elhunyt barát emléke iránti kegyelet érzése adja kezembe a tollat, amikor előszót írok gróf Klebelsberg Kunó ama könyvalakban megjelenő újságcikkeihez, amelyek közoktatásügyi miniszteri állásáról történt lemondása után jelentek meg tollából.
Egy eszmékben gazdag, nagy magyar elme gondolat-szimfóniájának utolsó akkordjai csendülnek meg e cikkekben.
Bennük is ugyanaz a vezérmotívum, mint élete egész művében: a magyar kultúra, a magyar művelődés szeretete és szolgálata. Témájuk látszólag távol fekszik a kultúra ügyétől, de mégis, ha közelebbről nézzük tartalmukat, látjuk, hogy szerzőjük lelkében magasabb harmóniában olvad össze a cikkek tendenciája az egyetemes nemzeti művelődés ügyével.
Gróf Klebelsberg Kunó most közreadott újságcikkeinek egyik részében, mint újságíró is, éppúgy, mint közoktatásügyi miniszter, a hosszú ideig elhanyagolt, a parlagon heverő nagy magyar Alföld kultúrájának és tágabb értelemben vett művelődésének az ügyét szolgálja.

A bevezetőt követően már érthető, hogy miért adták az "Utolsó akkordok" címet ennek a mai aktuális és friss tárcagyűjteménynek. (a Kiadó)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Szolnokon, az életerős tiszaparti városban, ott, ahol a Tisza középső szakasza végződik és alsó szakasza kezdődik, az Alföld gazdasági körei nagyfontosságú konferenciára gyűlnek össze, amelynek napirendjén olyan fontos kérdések állanak, mint a tiszai hajóút és az alföldi terményértékesítés, meg hogy mit jelentene a Duna-Tisza-csatorna a tiszavidéki kereskedelemnek, továbbá Szolnok és a Tiszavidék szerepe a romániai tranzitó forgalomban, végül a Tiszavidék és a márkázási zárt területek. Ezen a közgazdasági tiszai konferencián magam is megjelenek, természetesen nem mint kultuszminiszter, hanem mint szegedi képviselő, amely nagy tiszai metropolis méltán elvárhatja tőlem, hogy a Tiszavidék gazdasági szükségleteiről a legilletékesebb szakemberek nyilatkozatai alapján szerezzek tudomást.
    Abban a beszédemben, amellyel Stockholmban igyekeztem a svéd közönség érdeklődését a magyar kérdés iránt felkelteni, a magyarságot tragikus nemzetnek neveztem, amely állítást azzal lehet leginkább alátámasztani, hogy hatalmas erőfeszítéseinkbe verejték mellett mindig vér és könny is vegyült.
    Kétségtelen, hogy egyik legsúlyosabb magyar ügy a Tisza-probléma. Hiszen hol lennénk ma, amikor a Felvidéket, Erdélyt, a Bánátot és Bácska legnagyobb részét, meg Horvátországot a tengermellékkel együtt elvesztettük, ha nem szabályoztuk volna a Tiszát, ha a Tiszavidék ma is az a pocsolya és mocsárvilág lenne, mint volt a mult század közepéig. És mégis - minő jellemző ez a magyar tragikumra nézve - a Tisza-szabályozás két nagy áldozatot követelt: megölte azt a zseniális magyar mérnököt, akinek lelkében a műszaki terv kiérlelődött, Vásárhelyi Pált és elpusztította az ország második városát, Szegedet.
    A Tisza-szabályozás komolyan akkor indult meg, amikor 1845-ben Széchenyit kinevezték a helytartótanács közlekedési osztályának főnökévé. Ő műszaki munkatársul maga mellé vette Vásárhelyi Pál mérnököt, akivel 1846-ban Tiszadob mellett az urkomi magaslaton hozzá is kezdett az óriási műhöz. Jellemzően magyar módra mind jobban szaporodott azoknak a száma, akik kétségbe vonták Vásárhelyi elgondolásának helyességét és ennek a nyomásnak hatása alatt idehívták Pietro Paleocapát, a lombard-velencei osztrák vízépítési főigazgatót, akinek felfogása Vásárhelyiétől gyökeresen eltért. 1847 márciusában azután a Tiszavölgyi Társulat ülésén megtörtént a tragikus összeütközés, formailag az idegen Paleocapa győzött és Vásárhelyit holtan vitték ki a tanácsteremből, az izgalom és a keserűség megölte.
    Az ezután következő harminc év alatt serényen folyt a munka, de nem mindenben átgondoltan, elannyira, hogy lent az alsó szakaszon, Szegednél már 1877-ben és 1878-ban is veszedelmesen duzzadt a víz, amire vétkes könnyelműséggel nem figyeltek fel eléggé s így 1879-ben Szegedet is majdnem az a sors érte, mint Vásárhelyit és csak népe bámulatos városszeretetének volt köszönhető, hogy nem széledt el, hanem Pultz altábornagy és Tisza Lajos hatalmas egyénisége körül tömörülve új, szebb várost alkotott.
    Vásárhelyi és Szeged katasztrófáján kívül igen nagy áldozatokat követelt a Tisza-szabályozás még pénzben is, elsősorban az érdekeltségektől, az ártérbe eső birtokosoktól. És amikor ennyi áldozat után végre elkészült és konszolidálódott a szabályozás műve, - s ez megint oly jellemző a magyar tragikumra nézve - elveszítettük a Tisza alsó folyását, úgyhogy a Tiszán hajóval a magyar Dunába csak jugoszláv terület érintésével lehet átjutni, ami a tiszai hajózást a legnagyobb fokban bénítja. Csak természetes tehát, hogy a tiszai érdekeltség magyar földön keresi a csatlakozást a Duna és a Tisza között és így nem véletlenség az, hogy a szolnoki Tisza-konferencia programmjában benne van a Duna-Tisza-csatorna kiépítésének ügye is.
    A tiszai probléma hidrotechnikai szempontból három részre oszlik: az első maga a szabályozás volt, ami kanyargó ágak átvágásából és a folyónak töltések közé foglalásából állott. Ez már befejezést nyert. A másik rész a belvízlevezetés, amely téren a legújabb időben is igen sok történt. De mindez csak vízelvezetés, ami mind szárazabbá váló éghajlatunk mellett komoly bajoknak lehet a forrása akkor, ha nagy eltökéltséggel és szakértelemmel nem látunk hozzá a feladat harmadik és utolsó részének megoldásához, a Tiszavidék öntözésének a megszervezéséhez. E részben ma megint olyan helyzetben vagyunk, mint 1845-ben, amikor Széchenyi a feladat első részének, a Tisza-szabályozásnak keresztülviteléhez hozzákezdett; akkor is hatalmas nehézségek és kiadások előtt állottak, amelyek a kortársak jelentékeny részének szemében szinte leküzdhetetlennek látszottak, akárcsak mi ma, amikor a tiszai kérdés utolsó fejezetének megoldásához, az öntözés problémájához kell hozzányúlnunk. Szerencsére a kérdés felkeltette Bethlen István grófnak az érdeklődését, akiben megvan az a szívós energia, mint ami annak idején a Tisza-szabályozás vezetőit éltette és képessé tette őket az akkor mutatkozott legnagyobb műszaki és pénzügyi nehézségek leküzdésére.
    A Tisza-szabályozással legszorosabban összefügg a tiszai hajózás kérdése, ahol előbb-utóbb bajt fog okozni az, hogy a világháború végével kotróinkat elveszítettük, azokat tőlünk elvették s úgy tudom még ma sincsenek pótolva. De egyébként is a belvizek tökéletes levezetése és különösen az öntözés még rengeteg munkát igényel s így a magyar vízi és kultúrmérnök s a magyar kubikus okszerű beruházási politika mellett még nem vált felesleges emberré ebben az országban. És nem tagadom, hogy mindannyiszor mélységes szomorúság és hazafias fájdalom járta át lelkemet, amikor a foglalkozásnélküli kubikusok kivándorlásának előmozdítását emlegették éppen Magyarországon, amely részben még ma is mocsarak és pocsolyák országa s ahol földünk jövedelmezőségének fokozása céljából oly fontos a vízimunka, amelynek túl¬nyomó része éppen földmunka.
    Ha beruházásainkból kijut az a rész a Tiszavidéknek, amire joggal igényt tarthat, akkor majd nem lesz passzív az Alföldnek fizetési és kereskedelmi mérlege. A közgazdák csodálatos módon csak az egyes államok fizetési és kereskedelmi mérlegéről beszélnek, ami nyilván abban leli magyarázatát, hogy az államokat szegélyezi vámhatár, amelynek átlépését könnyű ellenőrizni és így statisztikai pontossággal csak az országok külkereskedelmi forgalma mutatható ki. Ennek a technikai nehézségnek nem szabad azonban akadályul szolgálni, hogy ne foglalkozzunk az egyes országrészek pénzügyi és kereskedelmi mérlegével, mert nekem mély meggyőződésem az, hogy az Alföld gazdasági bajainak nem csekély részben abban van a magyarázata, hogy nemcsak népesedésünket, de gazdasági életünket is túlságosan központosítottuk és ennek következtében népesedési és gazdasági téren vér- és pénzszegénységet idéztünk elő a vidéken és most ráadásul még csodálkozunk is azon, hogy komoly bajok mutatkoznak.
    És éppen ebben látom a szolnoki Tisza-konferenciának nagy jelentőségét. A vidék öntudatra kel és nem engedi át többé egyoldalúan a pesti miniszteriális büróknak azt, hogy ott lássák meg, ott eszeljék ki, mire van a Tisza-mentén szükség. Szegedi képviselői mivoltom rávezetett arra, hogy az utóbbi időben mind gyakrabban érintkezzem olyan szakemberekkel és érdekeltekkel, akik az alföldi ügyekkel foglalkoznak. E közben nagy örömmel vettem észre, hogy megvan már a probléma-meglátás; az emberek alföldi szívvel és szemmel nézik a Tiszavidék sajátos kérdéseit és meg is látják a főproblémákat s azok jelentőségét. S ez már fél siker, mert ahol éppen maguknak az érdekelteknek körében saját problémameglátás nincs, ott nem sok jót lehet várni.
    Sokat várok az alföldi városok megmozdulásától is, amelyek képviselőiktől mind parancsolóbban követelik az alföldi városok, a környék, végelemzésben az egyetemes alföldi problémák öntudatos felkarolását és ennek kapcsán állásfoglalást minden olyan politikai iránnyal szemben, amely az állami beruházásoknál és általában az állami tevékenységben egyoldalú előnyben részesítené a fővárosban centralizált gazdasági tényezőket.
    Ma már a gyakorlati emberek is egészen tisztán látják, hogy megszűnt az ellentét az elmélet és gyakorlat között. Ma már mindenki tudja, hogy az elméleti munka a nagy alapvetés, amelyen a gyakorlati megoldásokat fájdalmas csalódások kockázata nélkül meg lehet kísérelni. A mult év őszén abban a beszédemben, amellyel az újonnan épült természettudományi intézeteket átadtam a szegedi egyetemnek, kiemeltem, hogy az egyetemi szemináriumok, laboratóriumok és klinikák munkateréül, a doktori értekezések és a magántanári dolgozatok tárgyául ne keressünk mi mindig az egyetemes tudományosság köréből vett olyan problémákat, amelyeknek megoldására a nálunk jobban felszerelt és jobban differenciált nyugati egyetemek a sikerre való nagyobb kilátással vállalkozhatnak és maradjunk saját magyar problémáinknál. Úgy a szegedi, mint a debreceni egyetem, ez a két tiszai egyetem meg is alakította már Alföld-kutató bizottságát, amelyhez most mint egyetlen technikai főiskolánk, a műegyetem is csatlakozott és így hatalmas szervezetet építünk az Alföld tudományos problémáinak tervszerű átkutatására és meg vagyok róla győződve, hogy ez az a becsületes magyar módszer, amellyel tiszai egyetemeink biztosíthatják maguknak a Tiszavidék népének szeretetét és áldozatkészségét.
    Ezt a tudományos szervezkedést szépen egészíti ki gyakorlati téren a mai Tisza-konferencia. Köszönet érte a gazdasági érdekeltségeknek, de köszönet az OMKE-nak is, amely létrejöttén sikerrel fáradozott. Ha a konferencián komolyan dolgozunk és ez nem marad egyszerű kezdeményezés, a Tiszavidék gazdasági szervezkedésének csak mintegy bevezetése, akkor magyar tudás karöltve a magyar gazdasággal meg is oldhatja az Alföld problémáit, mert eggyel tisztában kell lennünk s ez az, hogyha a munkát magunk elvégezni nem fogjuk, azt helyettünk és értünk mások kezdeményezni és kifejteni nem fogják.
    Legyen a Tisza-konferencia kezdet, kezdete annak, hogy az Alföld gazdasági, szociális és kultúrális téren öntudatosan és tervszerűen fellép a maga érdekében, ami ma, amikor az Alföld az egész országnak a legfontosabb vidéke, egyúttal magyar nemzeti érdek is.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9789633642313
Webáruház készítés