Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Rudyard Kipling: Indiai történetek_EPUB

Rudyard Kipling: Indiai történetek_EPUB
340 Ft340

A kötetet Mikes Lajos fordította. (a Kiadó)
eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Simlában vannak egy évig tartó hivatalok és két évig tartó hivatalok és öt évig tartó hivatalok és vannak vagy szoktak lenni tartós hivatalok, a melyekben, ha oda jutsz, földi élted fogytáig elülhetsz, piros orczákat s csinos jövedelmet biztosítva magadnak. Természetesen a hideg napokban kimozdulhatsz, mert Simla ilyenkor nagyon unalmas.
    Tarrion Isten tudja honnan került ide. Valahonnan Közép-India egyik félreeső távoli zugából. Katona volt, de szive mélyéből azt kivánta, hogy megszabaduljon ezredétől s mindörökké Simlában élhessen. Semmi iránt sem viseltetett valami különös előszeretettel, a jó paripán és a kellemes társaságon kivül. Azt hitte, hogy mindenhez ért, s ez szép hiedelem, ha az ember szive mélyéből ragaszkodik hozzá. Sokoldalú ügyessége, jó képe volt s a körülötte lévőket mindig felderítette - főleg Közép-Indiában.
    Szóval Simlába jött s mivel ügyes volt és tudott mulattatni, természetes, hogy Hauksbeené asszony felé vonzódott, a ki mindent meg tudott bocsátani az ostobaságon kivül. Egyszer nagy szolgálatot tett neki az által, hogy egy meghivón megváltoztatta a keletet. A meghivó nagy tánczmulatságra szólt, a melyen Hauksbeené asszony szeretett volna részt venni, de nem vehetett részt, mert összepörölt a főrendezővel s ennek a hitvány lelkü embernek volt gondja arra, hogy Hauksbeené asszony a 26-án levő nagy bál helyett a 6-án levő kis tánczestélyre kapjon meghivót. Remek egy hamisítás volt; a 6-os 26-osra volt kiigazítva. S mikor Hauksbeené asszony odatartotta a főrendező elé meghívóját s szeliden kicsúfolta azért, hogy oly ügyetlen bosszúálló: a főrendező valósággal azt gondolta, hogy iráshibát ejtett s belátta - a mi bölcs dolog volt tőle - hogy semmi értelme nincs annak, hogy az ember Hauksbeené asszonynyal harczba keveredjék.
    Hauksbeené asszony hálára gerjedt Tarrion iránt s megkérdezte, mit tehet érte. Tarrion kereken így válaszolt: „Szabadságon vagyok itt és zsákmányra portyázok. Egész Simlában nincs egy csipetnyi befolyásom. Egy olyan ember sem ismeri a nevemet, a ki hivatalt adhat, pedig nekem hivatalra van szükségem, - jó, zsiros hivatalra. Azt hiszem, kegyed sokat tehet, ha rászánja magát. Akar rajtam segíteni?”
    Hauksbeené asszony gondolkozott egy pillanatig s lovagló ostorának nyelét végig húzta ajkai között, a mint gondolkozás közben mindig szokása volt. Majd felvillant szeme s így szólt: „Akarok”; s biztatóan megrázta kezét. Tarrion, a ki föltétlen bizalommal viseltetett ez iránt a kiváló nő iránt, többé egyáltalán véve nem törődött saját ügyével. Csak azt várta kiváncsian, miféle hivatalt fog nyerni.
    Hauksbeené asszony elkezdte számítgatni, mi lehet az ára mindazoknak a kerületi főnököknek és tanácstagoknak, a kiket ismer s minél többet gondolkozott erről, annál többet nevetett, mert szive mélyéből érdekelte ez a mulattató játék. Majd elővette a polgári tisztviselők jegyzékét s gyorsan végigfutott a hivatalokon. Ebben a jegyzékben van egy pár remek hivatal. Végre elhatározta, hogy jobb lesz, ha megpróbálja bejuttatni Tarriont a politikai ügyosztályba, bár Tarrion túlságosan jó volt ilyesmire. Mi mindent tervezett e végből, nagyon mellékes, mert a jó szerencse vagy a végzet kezére játszott s egyéb tenni valója nem akadt, mint hogy az események folyására figyeljen s a kellő alkalmat megragadja.
    Szereplése elején van minden alkirálynak egy rögeszméje: „a diplomatiai titoktartás.” Idővel ez a rögeszme lejárja magát; de eleinte valamennyien görcsösen ragaszkodnak hozzá, mert új emberek az országban. Az az alkirály, a ki épen mesénk idején volt a betege ennek a bajnak, jóval előbb, mint Lord Dufferin idejött Canadából vagy Lord Ripon az angol egyház kebeléből - az akkori alkirály nagyon beleesett ebbe a bajba. Az eredmény az volt, hogy a kikre nézve újság volt a hivatali titoktartás, nagyon boldogtalan képet kezdtek vágni a dologhoz. Az alkirály pedig büszke volt arra, hogy mily ügyesen csepegteti bele törzskarába a hallgatagság bölcseségét.
    Csakhogy a legjobb kormánynak az a gondatlan szokása van, hogy mindazt, a mit tesz, nyomtatott papirlapokra bizza. Ezek a papirlapok mindenfajta dologgal foglalkoznak - egy-egy benszülött valamely titkos szolgálatért járó 200 rupiás fizetésétől kezdve fel az indiai államok vakiljaihoz és motamidjaihoz intézett feddésekig, sőt fel a benszülött fejedelmeknek küldött levelekig, a melyekben egyéb különlegességeken kivül kereken megmondják nekik, hogy házuk tájékát tartsák rendben, akadályozzák meg, hogy az asszonyok gyermekrablással foglalkozzanak, s ne tömjék ki azokat, a kik megsértik őket, törött vörös borssal. Ezeket a dolgokat természetesen sohasem szabad nyilvánosságra hozni, mivel benszülött fejedelmek hivatalosan sohasem tévednek s államaikat hivatalosan ép oly jól kormányozzák, mint a mi területeinket. S azok a titkos engedmények, melyekben különböző fura alakok részesülnek, alapjokban véve szintén nem arra valók, hogy ujságokba kerüljenek, bár olykor pompás olvasmányok.
    Mikor a legfőbb kormány Simlában van, a szóban forgó papirlapok ott készülnek s onnan indulnak körutjokra a hivatali szekrényekben vagy a postán mindazokhoz, a kiket illetnek.
    Az emlitett alkirály előtt a hallgatagság elve ép oly fontos volt, mint gyakorlati megvalósítása s azt tartotta, hogy oly jóindulatu kényuralom, a minő a mienk, sohasem engedheti meg, hogy akár oly apróságok is, a milyen például az alárendelt irnoki állások betöltése, nyilvánosságra jussanak, mielőtt a kellő időpont el nem érkezik. Ez az alkirály mindig nevezetés volt elveiről.
    Ez időtájt egy nagyon fontos papircsomó volt készülőben. Kézről-kézre kellett volna járnia Simla egyik végétől a másikig. Hivatalos boríték helyett nagy négyszögletü halvány vörös borítékba tették, s a közlemény szépen összehajtogatott papirra vetett kéziratban volt még. „Az irnokok főnöké”-re volt czimezve.
    Bizonyos, hogy „az irnokok főnöke” és „Hauksbeené asszony” meg egy kacskaringó között nem nagy a különbség, ha a czim oly olvashatatlanul van írva, mint a hogy ez volt. A chaprassi, a kinek kiadták a borítékot, semmivel sem volt ostobább a legtöbb chaprassinál. Csupán azt feledte el, kinek kell kézbesítenie ezt a hivatalos küldeményhez épen nem hasonlító boritékot, minél fogva megkérdezte az első angoltól, a kivel találkozott, hova vigye. Ez az angol történetesen a legnagyobb sietséggel Annandale felé nyargalt. Futó pillantást vetve a borítékra, így szólt: - „Hauksbeené asszonynak” - s tovább sietett. Hasonlóképen tett a chaprassi is, mert ez a levél volt ma az utolsó s át akart esni dolgán. Kézbesítő könyvre nem volt szükség. Rábizta a levelet Hauksbeené asszony levélhordójára, maga meg elment pipázgatni egyik barátjához.
    Hauksbeené asszony épen szabásmintákat várt egyik barátnéjától. A mint megkapta a négyszögletes nagy borítékot, igy kiáltott fel: „Óh, az aranyos teremtés!”, s felbontotta papirvágó késével a borítékot, melyből szanaszét hullottak a padlóra a teleirt papirlapok.
    Hauksbeené asszony belefogott az olvasásba. Említettem már, hogy az iratcsomó roppant fontos volt. Ennyivel teljesen beérheted, nyájas olvasó. Nehány izenetváltásról, két szabályzatról, egy benszülött főnökhöz intézett határozott parancsról s két tuczat egyéb dologról volt benne szó. Hauksbeené asszonynak olvasás közben elszorult a lélekzete, mert ha az ember először pillantja meg a nagy indiai kormánygépezet minden csillogó máztól és lepeltől megfosztott kerekeinek működését, még ha nagyon ostoba is, akkor is megrendül. S Hauksbeené asszony eszes némber volt. Eleinte kissé ijedezett, s úgy érezte, mintha valami villámsugár végét tartaná a kezében s nem tudná, mit csináljon vele. A papirlapok tele voltak széljegyzetekkel s bevezetésekkel; s a jegyzetek közül nem egy még rettenetesebb volt, mint maga az egész tartalom. A bevezetések oly embereket illettek, a kik ma már halottak vagy távol élnek, akkortájt azonban nagy befolyásuk volt. Hauksbeené asszony végigolvasott mindent s nyugodtan gondolkozni kezdett olvasás közben. Majd felvillant agyában a lelet értéke s meghányta-vetette, mikép lehetne legjobban felhasználni.
    Épen belépett hozzá Tarrion. Elolvasták együtt az iratcsomót s Tarrion, a ki nem tudta, hogy’ jutott hozzá Hauksbeené asszony, kijelentette, hogy Hauksbeené a legdicsőbb nő az egész világon. Magam is azt hiszem, hogy ebben igaza volt, vagy legalább is nagyon közel járt az igazsághoz.
    „Legjobb az egyenes út” - szólt Tarrion másfél órai tanulmányozás és tárgyalás után. „Mindent tekintetbe véve, azt hiszem, a hirszolgálati hivatal nekem való. Vagy ez vagy a külügyi hivatal. Megyek s megostromlom a fő istenségeket saját szentélyeikben.”
    Nem valami kis embert vagy valami apró nagy embert keresett fel. Nem érte be valamelyik erős osztály gyönge főnökével sem. Egyenesen a kormány egyik legnagyobb és legerősebb oszlopához fordult s kijelentette neki, hogy zsiros hivatalra volna szüksége Simlában. Ez a furcsa szemtelenség mulattatta a hatalmas oszlopot s mivel abban a perczben más dolga nem volt, végighallgatta a bőbeszédű Tarrion ajánlatait.
    „Remélem, hogy a mi előterjesztett igényeit illeti, az önbizalom adományán kivül egyéb kellékekkel is rendelkezik?” - szólt a hatalmas oszlop.
    „Ezt, uram, legyen szives önmaga megítélni” - felelt Tarrion. S jó emlékező tehetsége lévén, belekezdett a széljegyzetek elmondásába, lassan, egymásután mondta el őket, mint mikor az ember chlorodint csepegtet egy pohárba. Mikor a határozott parancshoz ért - volt ilyen is közte - a hatalmas oszlop nyugtalankodni kezdett.
    Tarrion így végezte beszédét: „S azt hiszem, hogy efféle ismeretek legalább is annyit érnek egy hivatalban, mondjuk a külügyi osztályban, mint az, hogy valaki egy magasrangu tiszt nejének az unokaöcscse.”
    Ez a csipés a hatalmas oszlopnak szólt, mert a legutóbbi üresedést a külügyi osztályban ép ilyen protekczió következtében töltötték be s ő maga is belejátszott a kinevezésbe.
    „Majd meglátom, mit tehetek önért,” szólt a hatalmas oszlop.
    „Fogadja leghálásabb köszönetemet,” - felelt Tarrion és eltávozott. A hatalmas oszlop pedig neki látott, hogy hivatalt találjon számára.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155306778
Webáruház készítés