Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Kertész Manó: Szállok az Úrnak_EPUB

Kertész Manó: Szállok az Úrnak_EPUB
890 Ft890

A XIX. század első felének neves nyelvésze volt Kertész Manó, kinek e klasszikus művében filológiai alapossággal és szórakoztató leleménnyel követi nyomon az udvarias érintkezés szavainak jelentésváltozásait. Tudóshoz méltó pontossággal és szellemes könnyedséggel ír a magázás történetéről, a szerelmes szó jelentésváltozásairól, és így tovább.
Hogyan fejezték ki tiszteletüket egymás meglátogatásakor vagy levélben eleink? Miként lett az udvarol szó a király udvarában tartózkodásból a nők körül forgolódás, széptevés szava? - és még számos érdekes fejezet az udvariasság, az emberi érintkezés magyar századokbeli történetéből. (K.u.K. Kiadó)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    A NAGYSÁGOD, KEGYELMED ÉRTÉKE.
    ÖN ÉS KEGYED

    Vizsgáljuk meg mármost, mit jelent a nagyságod, uraságod, kegyelmed ni udvariasság szempontjából? Először is azt jelenti, hogy a nagyságos, kegyelmes úr immár nem is személy, hanem valóságos fogalommá emelkedik, a nagyság, kegyelem fogalmává. A nagyság, kegyelem mint a megszólítottnak tulajdonsága elválik a személytől, önálló tárgyi létet kap. A megszólított annyira át van itatva nagysággal és kegyelemmel, hogy a beszélő e tulajdonsággal tökéletesen azonosítja őt, s a húsból és vérből való ‘nagyság, kegyelem’ magaslatára emeli; illik reá az, amit az őrült Lear mond magáról: every inch a king: király minden porcikája .1 Ez az elvont fogalommá nemesítés igen nagy tiszteletet fejez ki, mert hiszen azt jelenti, hogy a beszélő nem , is személyhez szól, hanem maga és a megszólított közé mesterséges választófalat emel, mintha félne szavával közvetlenül megérinteni a megszólítottat. Nem azt mondja: „Kérlek téged kegyelmes uram" - ahogyan kétségtelenül beszéltek nem is nagy idővel az első magyar levél kelte előtt, hanem így szól: „kérem kegyelmedet”. Ha azt mondanám: téged, akkor a szavammal sértő módon hozzád nyúlnék; de nem mondom, nem is mondhatom, mert személyed az elvont fogalomnak a szavam számára is elérhetetlen magasságában,látszik. „Gyere nagyságos uram”-, itt személy szól a személyhez, hozzányúl, megérinti őt; „jöjjön nagyságod”-, a személy a fogalomhoz szól, a személyből szublimált harmadikhoz. Ez a magázás kialakulásának lélektani gyökere, ez magyarázza meg, miért van a harmadik személlyel való megszólításban több tisztelet, vagy legalábbis nagyobb távolságtartás, mint a közvetlen tegezésben. '
    A személy ilyen elvont fogalommá emelésének a társas érintkezés nyelvében már évezredes múltja van; a kései római császárok kezdik magukat ‘nostra majestas, celsitudo, serenitas, mansuetudo’-mk nevezni, ők ajándékozzák meg előkelő tisztviselőiket a ‘tua eminentia, excellentia, magnificentia’ stb. megszólítással. A középkorban az ilyen elvont főneveknek már egész serege szolgál megszólításul: benignitas, paternitas, dominatio, bonitas, dignitas vestra; discretio, sapienta, honestas vestra; sőt, uralkodók leveleiben nemcsak a devotio és Jidelitas, hanem a humilitas vestra is olvasható. Persze ez a latin szokás nemcsak nálunk terjesztette el a nagyságod, kegyelmed, uraságod, atyaságod megszólítást, hanem az olasz Vostra Signoria, a spanyol Usted (Vuestra Merced), a francia Votre Grace, az angol Your Lordship és a német Gnaden, Würden is latin gyökérről fakadt. ,
    Ha mármost az ilyen elvont fogalmat jelentő megszólításoknak a magyar nyelv történetében való életét, értékváltozását vizsgáljuk, a nagyságod-ról mindjárt megállapíthatjuk, hogy tekintélye mindaddig csorbítatlan maradt, amíg a nagyságos cím értéke le nem fokozódott. Sőt még a belőle rövidült nagysád is, amely sokkal régebben született meg, mint ahogy eddig hittük, életének első száz esztendejében semmit sem veszít a nagyságod eredeti rangjából. Sőt erről a nagysád-ről azt is érdemes feljegyezni, hogy éppen úgy, mint ősét, kezdetben férfira, nőre egyformán alkalmazták.
    Én először Klobusiczky Antalnál találkoztam vele, aki 1730-ban a „Méltóságos Grófné, Kegyes Asszonya Anyjá”-hoz intézett leveleiben ilyenformán él vele: „Ezzel kegyes Annyai kezeit csókolván élek s halok Nacsádnak.” - „Tudom sok rendbéli Nacsád Mlgos személyéhez való alázatos kötelességemet.” „Nacsád magával született s minden embert magához vonító kivált képen való nagy kegyessége” (MuzTörzs. 1730). Ettől kezdve mind sűrűbben bukkan fel, s mint említettem, férfiakra vonatkoztatva is. Batthyány Franciska klarissza fejedelemasszony gróf Keglevich Zsigmond kanonoknak 1762-ben írt levelében így szólítja a címzettet: „Hozzám
    bocsátott méltóságos levelét Nacsádnak tellyes veneratioval vettem... Értvén Nacsád szándékját... Nacsád kegyes gratiája” (TörtTár 1909- évf. 49). Csak annyi kétségtelen, hogy a XIX. század elejétől fogva már egyre inkább nőket, természetesen még főrangú nőket illet, s Kazinczy, ki Gyulay Karolina grófnőt több ízben nagysád-nak nevezi (KazLev. 13:188, 1815-ből), Wesselényi.Miklósnak eztírja: „Nagyságodnak alázatos szolgálja” (uo. 5:247). Ám Kisfaludy Károly Csalódásokcímű vígjátékában Lombai inspektor uram Elemér grófot és Köröndy Linát egyformán nagysád-nak tiszteli. Sőt még Szigligeti Szökött katoná-}íbd.n (1843) is így beszél Monti grófhoz a titkára: „A nagyságod bálja sem volt dísztelenebb; itt több a fény, nagysádnál több volt az „ízlés” (II, 1). Ugyancsak ebben a népszínműben találom írott nyomát annak a későbbi évtizedekből olyan jól ismert értelmetlenségnek, hogy a nagysád kiszakad a mondatból, és önálló megszólítássá lesz. „Ez ház ő?” - kérdi Camilla a szobalányától. „Igen, nagysád, ez férje volt” (II, 2). Három évvel később, Garay János Tollrajzok című tárcagyűjteményében (1846) pedig már a nagysád-nak kicsinyítő képzővel megtoldott alakjával találkozunk: „A’patvarba! csak nem beszél ön komolyan? ‘s lehet illy embereket látni Pesten?” „Akármennyit, nagysádkám!” (2:135). Czakó Zsigmondnak Kalmár és tengerész című drámájában pedig felbukkan a még a kilencvenes években is divatos szép nagysád megszólítás (I, 3, 8. 1845-ből). Az első nagysád ezredesné, grófnak a felesége; de a nagysádkám már egy meg nem nevezett akárki, Pesten idegen nő, akit az író csak az előadás élénkítésére szerepeltet; a szép nagyfád pedig egy gazdag pesti kereskedőnek a felesége. Íme tehát a negyvenes években kezdődik az a nyelvtani értelmetlenség, amely csak az udvariasság nyelvében lehetséges, hogy úri nőket, majd alacsonyabb társadalmi osztályokbeli asszonyokat is három emberöltőn keresztül Maliid nagysád; Erzsi nagysád-nak szólítanak, s levelekben így tisztelik őket: „Tisztelt Nagysád!” (Toldy István Prielle Kornéliának, IrodKözl. 18:446, 1872-ből).
    Ezekből az adalékokból megállapítható, hogy a nagysád-nak a nőkre való korlátozódása akkor fejeződik be, amikor ezt az udvariassági szót a mondatból kiszakítva kezdik használni. Hogy a szabadságharc után már csupán nőkkel szemben élnek vele, arra egykorú tanút idézhetünk: Mocsáry Lajos, az ismert függetlenségi politikus A magyar társasélet című munkájában (2. kiad. 1856) az az időben szokásos sokféle címről szólva azt szeretné, hogyha a magyar társaságban is a francia monsieur és madame egyszerűségével szólítanánk egymást az emberek. „Nőknél - úgy látszik - az olyan könnyen folyó nagysád akar Madame lenni, sőt még a Mademoisellet is magában foglalja.” (26.1.)
    A nyelvi jelenségeknek egy megfigyelője még 1872-ben is újnak érzi a nőknek ilyen módon való megszólítását, amikor azt mondja, hogy a nagysád és a még értelmetlenebb nagysám „újabban különösen a nők megtisztelő címévé lett: „Drága Nagysám! vagy Drága Nagysád! - mondja a fiatalember a kisasszonynak. Levélben: Igen tisztelt Nagysád!m Ám a nagysám sem újság 1872-ben, mert már Eötvös Magyarország 1514-ben című regényének Ollósi szabója kétszer is nagysám-nak szólítja a vénkisasszony Bebek Katalint (Révai kiadás, II, 33).
    De a nagysága kérem csak a szabadságharc utáni idők termése. Érdekes a történetében az, hogy első felbukkanásakor éppen úgy, mint a nagysád, férfiakra is vonatkozott. A „cs. k. kis terennei csendőrök” a „Nagyságos Ebetzky Ur”-nak írt levelüket így fejezik be: „Maradunk Nagyságának tisztelői” (MuzTörzs. 1854). A következő idézeteket tartalmazó két levél címzettjét nem ismerjük, de a levelek tartalmából nyilvánvaló, hogy mindegyik férfinak szól: „Mélyen tisztelt Nagysága!" (Tauscher, MuzTörzs. 1863);'° „Mélyen tisztelt Nagysága! Bátorkodom felkérni tisztelt Nagyságát” (Rosos Klementin, uo. 1856). A hatvanas évek közepétől kezdve azonban már csak nőkre alkalmazzák; az „Édes Nagyságos Asszonyának szólított Fáy Gusztávnéhoz így beszél a levél folyamán a levél írója: „Köszönöm egész alázatossággal hozzám való szívességit Nagyságának és Istentől minden jót kívánok Nagyságának” (Győry István, MuzTörzs. 1866). Aki a levél elején „Alázatosan tisztelt Nagysád”, attól a levél végén így búcsúznak: „Alázatosan tisztelt Nagyságának tisztelője” (Varjas Krisztina Vizsolyi Eszternek, uo. 1866).
    Ennek a nagyságá-nak a lélektani magyarázata egészen világos már abból, amit az udvariasság nyelvéről eddig megismertünk: alázatos tartózkodás a második személyű megszólítástól; mert a második személyt még tisztán kiérezték nemcsak a nagyságod-ból, hanem a nagysám tanúsága szerint a nagysád-ból is. A hatvanas évek közepe táján annyira megy ez a személytől való irtózás, hogy szórványosan a nagysád minden személyrag nélkül is előkerül megszólításképp: „Tisztelt Nagyság!... Szigethyné t. Nagyság...” (Artner, MuzTörzs. 1865).
    *
    Azonban másképpen van a kegyelmed sorsa. Hogy nagy tisztelet, nagy távolság kifejezője volt hajdan, azt a kegyelmes-sel való egy tőről eredése is mutatja; de már a XVI. században, amióta sorsát figyelemmel kísérhetjük, csak nyomaival találkozunk egykori nagyságának. Erre a hajdan való nagyságra mutat az, hogy a XVI. század első felében közrenden valóknak, sőt, szolgáknak főrangúakkal való érintkezésben a kegyelmed sokszor a nagyságod-dal váltakozik. „Ez lewel adassek az en nagssagoss vramnak Botthani Ferencznek” - írja Akácz Pál, „kegyelmes vram”-nak szólítja B.-t, de már a levél szokásos bevezető mondata így hangzik: „Solgalathomat koroskenth ayannlom kegyelmednek mynth vramnak” (LevTár 1:6, 1530-ból). Fáncsy János, Szalay János pozsonyi főispán familiárisa Nádasdy Tamást természetesen nagyságos uram-mk szólítja, de a levelek szövegében hol te nagyságod-nak, hol te kegyelmed-nek tiszteli (LevtKözl. 3:81, 82, 1545-ből). Éppen így hol te nagyságod, hol te kegyelmed Thurzó Ferenc nyitrai püspök a csábrági porkolábnak, pedig a levél elején ugyancsak megnagyságolja, mondván: „My nekewnk kegyelmes nagyssagos wronk erewke walo zolgalathonkoth ayanlywk mynth kegyelmes wronknak” (LevTár 1:106, 1553-ból). Gál deák galgóci udvarbíró úrnőjét, Thurzó Erzsébetet „Tekentetes es nagsagos nekem mindencoron kegielmes azzonyom”-nak címezi, de aztán így szól hozzá: „Akaram megielenteni keg.-nek, hogy az ewdö alat, myg mi kegielmednel otffen woltunk, azzoniom, az kegielmed zerelmes attiaffia igen beteg volt”; majd meg újra nagyságolásra fordítja a szót: „egiebet is amit welem tezen nagsagod, az Isten fizeti meg nag.-n&k” (uo. 1:292, 1558-ból).
    Ám ez a kegyelmed régi nagy tekintélyére mutató jelenség a XV. század második felében egyre ritkább lesz, s ettől fogva egyenrangúnak tisztelik így egymást, vagy alacsonyabb rendűeket szólítanak kegyelmed-nek; de míg a XVI.-XVII. században főrangúak is így beszélnek egymással, addig a XVIII. század közepe táján, amint láttuk, már csak a középnemesség egy részének ajkán él, mígnem a lassanként túlsúlyra vergődő az Úr, az Asszony egészen kiszorítja, úgyhogy a század végén már bocsánatot kell kérnie Rát Mátyásnak Kazinczytól a kegyelmed-del való magyaros megszólításért.
    Ilyenformán a kegyelmed legalábbis a levélbeli érintkezésből eltűnik a XIX. század beköszöntével; de azért a vidéki nemesházak beszélgetésében még a század második felében is él. Viszont ennek a megszólításnak a rövidülései még ma is használatosak, igaz, hogy csak a falusi nép között, de ma már ott sem valami nagy tisztelet kifejezői. „Kend csak kend, az angyalát!” - mondják tréfásan a Zala mentén. Erre a kend alakra és a kegyelmed többi, változatára: a kelmed és ked-re csak a XVIII. század elejétől fogva vannak kétségtelen hitelű adataink. Magának II. Rákóczi Ferencnek egy Bercsényi Miklóshoz intézett levelében olvassuk: „Az mint kiend mondja: kevés szóval sokat hazud a török” (Lev. 3:7, 1710-ből); aztán a levél további folyamán kegyelmed-nek szóltja hadvezérét; abból, hogy ilyen előkelő embert illetnek vele, nyilvánvaló, hogy a kiend születésekor semmivel sem volt alábbvaló szülőanyjánál, a kegyelmed-nél. Ugyancsak csorbítatlan értéke volt e rövidítés többes személyragos alakjának még negyven esztendővel később is. Nem tudjuk ugyan, kinek írja Balassa Teréz ezt a mondatot: „[Isten] vigasztallya a kjentek szomorú szivét” (MuzTörzs. 1750), de a levél hangjából kétségtelen, hogy baráthoz vagy rokonhoz szól, akit nyilván nem sértegetni akar a kjentek-kel. De ha kjend van, akkor már előbb ked-nek is kellett lenni; ezt a ked-et, mint gyermekkora székely nyelvkincsének elemét vitte magával a számkivetésbe az 1690-ben született Mikes Kelemen kéd alakban, s ezzel szólítgatja leveleiben az édes nénjét. Bár mindkét alakot meg kellett előznie a kelmed-nek, mégis csak 1730-ból tudom az erre vonatkozó első adatot idézni; ekkor írja Széntiványi Krisztina Rozsnyón kelt levelében: „Ajánlom becsülettel való atyafisságos szolgálattomat kjelmednek, az kjelmed leveleit tegnap vettem” (MuzTörzs. 1730); még többször is él ezzel a megszólítással a levélíró, aki nyilván nem akar sértegetni vele, mert hiszen atyafiságos szolgálatát ajánlja a címzettnek. Ezekből a hangtörténetileg is érdekes adalékokból nyilvánvaló, hogy a XVIII. század első felében a kelmed, ked, kend még semmivel sem kisebb értékű a kegyelmed-nél, Ugyanezt tudjuk megállapítani még két évtizeddel későbbi időkből is. A Bourgeois gentilhomm-mk már említett 1769-ből való magyar fordításában az úrhatnám Jordán urat szólítja így az inasa: „Én uram mindenütt ked után járok... Biz uram ked üz magábul bolondot, nem én, én tsak tsudálom az urat” (IrodKözl. 19:336). De viszont Jordán űr is így beszél a szolgálatára álló muzsikusokhoz: „Már el is felehettem, mint híják a kentek dudolásait” (uo. 329); de már néhány évvel előbb, 1760-ban egy német nyelvű magyar nyelvtan szabályként állapítja meg, hogy közembereket illet a kend: „Kend ist ein ehrenwort bei und zu den gemeinen leuten; mán bedient sich dessen, wenn mán jemanden per herr oder frau tractiren will; als: höret dér herr? hallja kend; frau nachbarin, wie geht es der frau? szomszéd asszony, mint van kend?” (Adami: Spr. 165). De azért még ez a kend is sokkal több a XVIII. századinál; hogy több, azt a megfelelő német mondatok kétségtelenül bizonyítják, mert hiszen a XVII. század végén van a németnek ennél kevesebb tiszteletet kifejező magázá- sa is. De hogy az író a hallja kend német fordításául nem azt mondja: höret Er - abból nyilvánvaló, hogy a kend ekkor még nem szállt le jelentésének legmélyebb szintjére. Ám a XIX. század elején már csak paraszti sorban levőknek mondják ilyenformán: „Draut! Ked pedig mihelyt levelemet kapja, mindjárt egy szekeret fogadván, menyen Ajtára” (Gróf Mikó, MuzTörzs. 1802). „Isten áldja meg Kendet, Csatári Imre” (KazLev. 21:170,1829-ből). íme, a kend már nem úr!“
    Ezeknek az eredetileg nagy tisztességet jelentő megszólításoknak a múlt század negyvenes éveiben való értékét jól szemlélteti Eötvösnek már említett vígjátéka. Ebben az alispán bocskoros nemes korteseit kelmed-nek, kelmetek-nek szólítja (II, 4), az alispán huszárja pedig sértődve vágja szemébe a gróf inasának: „Kend s mindig kend! Csak úgy szól, mintha cselédje volna az ember... Hin kend engem kendez mért ne kendezném én is kendet?” (III, 1). „Az Úr” pedig egy rossz hírű tyúkprókátor, akire így förmed az alispánná: „Hé Gáborszky! Az Úr szüntelen leskelődve, kémkedve jár gyermekeim körül” (II, 6). A század nyolcvanas éveiben pedig az úr már valóságos sértés lesz a kabátos emberek társaságában. Csiky Gergely színművében, a Cifra nyomorúság-ban Zenóbia, az uzsorás vénkisasszony, akinek vaskos gorombaságokat kellett hallania, pattog ilyen szavakkal: „Hallja az úr, személyesen akartam beszélni a gazdájával, de az ilyen népséggel nem lehet egy szobában maradni” (II, 5).
    Az 1844-i Pesti Divatlap cikkírója így évelődik a kend-nek akkori értékéről: „Semmivel sem bánthatod úgy meg (a kisvárosi embert), mint ha kend-nek mondod; ha hibázott, nevezd gazembernek, zsiványnak, csak kend-nek ne csúfold, mert ezzel megölöd, oh csak ez egy szót törülhetné ki örökre beszédmódjából (199, 0-
    A kegyelmed és származékainak meg az Úr-nak ilyen lefokozódása következtében a múlt század második negyedében mindjobban kibontakozó társasélet híjával volt az olyan megszólításnak, amellyel az úri társaság tagjai egymást tisztelhették volna. Gondoskodni kellett tehát a súlyosnak érzett hiány pótlásáról; íróink gondoskodtak is, és szinte egy időben két megszólítást hoznak forgalomba: a kegyed-et és az ön-t. Szerencsés lelemény szülte, ezért a közhasználat csakhamar szentesítette is mindkettőt. Az a nagy érdeklődés, mellyel íróink ez új szavakat fogadták, s azok a viták, amelyeket e szók felidéztek, élénk bizonyságai irodalmi és társas életünk erőteljes fejlődésének és a napkirály Franciaországának a monsigneur és monsieur meg egyéb udvariassági szavak használatához fűződő, nemegyszer állami üggyé dagadt harcait juttatják eszünkbe.
    A kegyed-et Szemere Pál alkotta 1820-ban; születése körülményeiről Döbrentei a következőket írja: „A magyar kénytelen a társalkodásban mindég a sok különféle hosszú titulusok említésére, mikor valakivel beszél, s ez nálunk az emberi osztályokat távolabb tartja egymástól, mint a többi európai nemzeteknél, s a titulus örök említése bizonyos hidegen elválasztó falat von közbe, s az idegent nem szólíthatjuk meg oly bizodalommal, mint a német, francia s olasz...” „Szerencsém lévén együtt lenni novemberben 1820, Pesten Vitkovicsnál gróf Majláth Jánossal, Szemerével és Thaiszszal, ez előjött, s minthogy a szükségét nyelvünkben, éreztük, gondolkoztunk kipótlásán. Szemere a kegy-et vélte, mert a régi idő úgyis ebből vette az egykor tiszteletben volt Kegyelmed-et, a mi utóbb Kelmed, Kend lett s elaljasodott. E szerint a Sie, Vous, Ella, Lei megszólítás nyelvünkön így esnék: Honnan jő Kegy vagy Kegyed, s ezzel meg lehetne szólítani minden ismeretlent, minden rangút a sok titulus említése nélkül. Tréfás megegyezésünknél fogva, én kész lettem jegyzésben ezt a Publicum eleibe hozni” (KülfSzínj. 1:142,1821-ből). Döbrenteinek ezt az előadását maga Szemere is megerősíti (Münk. 2:257). Azonban az írók egy része még egy évtized múlva sem tudott a kegyed-del megbarátkozni. Guzmics inkább a tegezést ajánlja Kazinczyhoz írott levelében: „Én azt szeretném, ha mindnyájan ehez szoknának Magyaraink, annál inkább, hogy ha a sok hideg urazással nem akarunk élni, nyelvünkön ide illő harmadik személyt nem találunk. Döbrentei Kegyed-ét nehezen kapjuk fel. S volna-e a 7fe-ben valami tisztelettel meg nem férhető?” (KazLev. 21:43,1829-ből). Kazinczynak sem kell „a Döbrentei által folyamatba hozni akart, de Kend-hez közel járó Kegyed” (KazLev. 21:479, 1831-ből). Vörösmarty^ nincs ugyan a kegyed használata ellen, de nem szereti, hogy ezzel „a társalkodást egyenlőségi lábra” akarják állítani. A kegyed megmaradhat, mikor valakit címezni akarunk, de egyenlő conversatióban az ön hasonlíthatatlanul jobb” (Ath. 1837. szept. 7). A fátyol titkai-bm Vörösmarty egyik szereplőjének az ajkára adja a két megszólításról való véleményét: „Városi úr, valami finomúl kellene megszólítani. Kegyed-e vagy Ön? mert mívelt magyarnak így illik szólnia; vagy épen önkegyed? de ez már felette sok volna. Igaz, hogy most kegyére igen nagy szükségem volna; de az ön függetlenebb, szabad emberhez illő s férfiasabb” (ÖM. 7:205,1834-ből).
    Dessewffy József Vörösmartyval szemben védelmébe veszi a kegyed-ti,hangulati értékét vizsgálja, s arra az eredményre jut, hogy sokkal több melegség van benne, mint az ÖM-ben. Sőt, ha a kegyed hosszúnak tetszik, szívesen látná a ked-et vagy kéd-ti is, „ha feledni tudnók, hogy őseinknél a kend vagy ked vagy valakit kevésbe vevő megszólításnak tartatott.” A mindenkivel szemben való egyforma megszólítás híve s szerinte „a társalkodási egyenlőség elébb-utóbb a társaságit is húzza maga után” (Helmeczyhez 1837 szept. 27).
    Ez egykorú nyilatkozatokból látni való, hogy íróink a nagyon hideg és körülményes „az úr, tekintetes táblabíró úr”, „tekintetes consiliarius úr”-féle megszólítást akarták valahogy elkerülni. Abban, hogy egyetlen rövid szóval akarták a címeket helyettesíteni, s hogy mindenkit egyforma megszólítással akartak illetni, a kornak a fenti nyilatkozatokban kifejezetten is hangsúlyozott demokratikus törekvése nyilvánul meg.
    Bármennyire nem tetszett Kazinczynak ez az új társasági szó, már őt is kezdik így szólítani. Kovacsóczy Mihály hozzá írt leveléből valók ezek a mondatok: Januarius 1-től fogva Kassa lakosa vagyok, és így valahára közelebb óhajtásaim tárgyához, az-én fiúi tisztelettel szeretett tanító Barátomhoz, Kegyedhez. ” „Örvendve hallottam Szemere Pétertől Kegyednek ép voltát” (KazLev. 21:463, 1831-ből); igaz, hogy ugyancsak Kovacsóczy két hónappal később Kazinczyt „Tekintetes Uraságod”-nak szólítja (uo. 528).
    Vörösmartynak és Dessewffynek a kegyed-ről való nyilatkozatában szó esik az ön-ről is. Ezt a megszólítási formát az eddig uralkodó vélemény szerint Széchenyi alkotta és terjesztette el. A társalgásban való meghonosodás kétségtelenül Széchenyi hatásának tulajdonítható, de a szó nem az ő alkotása. Az ön-t mint egyes számú harmadik személyű névmást ‘is, ipse, ille’ jelentésben már Révai (1806) és Sándor István kikövetkezteti az önként, önkényén, önmaga alakokból. Sőt, mint udvariassági szót is ‘Sie, vous’ jelentésben Kazinczy már 1815-ben alkalmazza Rumy Györgynek írt levelében: „Az ön augusztus 18-án írt levele a július 24-ről keltezett levelét még válaszolatlanul találta. Ne kérdezze hallgatásom okát, azt talán ön is fogja tudni” (KazLev. 13:125). Kazinczynak azonban nyilván nem tetszett az ön, csak próbálkozott vele, de ez egy levelén kívül másutt többé nem használja.
    Széchenyinek tehát e szó használata tekintetében vannak már elődei; mégis meglehet, hogy a ‘Sie’ jelentésű ön, amely nyomtatásban először a Stádiumban lát napvilágot, Széchenyinek mindenkitől, Kazinczytól is független leleménye. Az új szóhoz ezt a jegyzetet fűzi Széchenyi: „Ezen szót Ön, míg jobbra nem taníttatom, magyarban úgy használom, mint a német Sie-t” (105, 1.)
    Széchenyit 1827 óta foglalkoztatja egy új megszólítási forma gondolata; „mert a Maga és Kegyed helyett kell valamit találni, ha törik is, szakad is” (Liebenbergnek, 1828-ból). Először azonban a harmadik személyű o névmásra gondol: „Par parenthesim írjunk mi magunknak próbatétel miatt a harmadik személyben” - írja Döbrenteinek (1827. júl. 6); aztán így is ír ebben az esztendőben, s a következőben: „Ezt legyen őoly jó Károlyinak megmondani.” „Őneki küldöttem a Munkám legelső példányát... a bőrben kötött példány az övé” (Liebenbergnek, 1828). Kétségtelen, hogy Széchenyi az ön-nek udvariassági szó gyanánt való lefoglalásában nem arra a már ismertetett dunántúli nyelvszokásra támaszkodik, hanem a német er-nek ilyen használatára gondol; ezzel azonban nem lehetett megelégedve, tudva azt, hogy ez az er semmivel sem több a kend-nél; azért veti fel az ön-t abban a Liebenberghez intézett levelében, amelyből fenti második idézetünk való, de csak óvatosan, mintha másnak a gondolata volna: „Többek között egy valaki Sie, Vous,You, Lei helyett Ön-t proponálja. Önmaga, Önbélátása, Önnön akaratja etc. - Quid ad hoc?” Liebenberg javallja, Széchenyi pedig ettől fogva leveleiben él vele; a nyomtatott ön aztán olyan gyorsan elterjed, hogy 1835-ben már a szótárakba is bejut.
    Amit Dessewffy József a kegyed mellett és az ön-nel szemben felhoz, ugyanazt mondja Czuczor-Fogarasi szótára a hatvanas években: „Az ön, önök inkább férfias, komoly s gyöngéd részvét nélküli, a kegyed pedig némi vonzalmat és tiszteletet tanúsító megszólítás.” Ilyenféle különbségtevést ma is hallani olyan idősebbektől, akiknek szókincséből még nem kopott ki ez a két szó; de ennek a hangulati különbségnek az érzése nyilván csak egyéni és nem volt általános, legalább a negyvenes-hatvanas évek levélirodalma ezt mutatja. Kossuthot például Wesselényi kegyed-nek (MuzTörzs. 1835), viszont Szenvey (uo. 1836) és Lovassy István (uo. 1840) ön-nek szólítja. Bár az ön „inkább férfias, komoly”, mégis szerelmesek is kölcsönösen önözik egymást (Éljen az egyenlőség I, 1). Egyeseknek a szókincsében meg mindkettő egy értékkel van otthon. Ugyanaz a levélíró ugyanahhoz a címzetthez szól egyszer ilyenformán: „Szabad legyen Önt, mint mindennemű haladás... pártfogóját... egész bizodalommal felszólítani” - máskor meg eképpen: „Bátorkodom... kegyedet, tisztelt barátom/ egész bizodalommal felszólítani” (Tarczy Beöthy Zs.-nak, MuzTörzs. 1840). Ezt a váltakozást a szabadságharc utáni évtizedekben is megfigyelhetjük; a hetvenes-nyolcvanas évekre nézve Csiky színművei azt mutatják, hogy a kegyed inkább nőknek, az ön inkább a férfiaknak járó megszólítás.
    A kegyed-e.t is elérte az a sors, mely a nagysád-ot kiemelte a mondatból, és önálló megszólítássá tette. 1856-ból való az a levél, amelyben először olvastam ilyeneket: „Igen tisztelt Kegyed!... Tisztelt Kegyednek alázatos szolgája” (Rudnyánszky Kálmán, MuzTörzs. 1856).
    A kegyed, bár minden rangúaknak volt szánva, a társadalom középrétegén túl soha sem emelkedett; a hivatalos érintkezésben meg ugyancsak szerény rangja volt. Egy 1845-ből való levelezőkönyv17 szerint a tekintetes alispánt a levél folyamán Tekintetes Alispán Úr-nak vagy Tekintetes Uraságod-nak kell szólítani, viszont a szintén tekintetes kir. ügyészt, táblai ügyvédet, uradalmi ügyészt, egyetemi tanítót, a csak ‘nemzetes’ városbírót és tiszttartót, sőt a még csak nem is ‘nemzetes’ polgárt kegyed-nek kell tisztelni. Ugyanez az író a kegyelmed-et jobbágyok megszólításául könyveli el (71-73.1.)
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633647523
Webáruház készítés