Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Kemény Zsigmond: Özvegy és leánya_MOBI

Kemény Zsigmond: Özvegy és leánya_MOBI
390 Ft390

Az Özvegy és leánya című regény központi hőse özvegy Tarnóczyné, akiben a vallási fanatizmus párosul a birtokszerző szenvedéllyel. Szívtelensége, kegyetlensége, pusztító indulata valóságos szörnyeteggé növeszti. Gyűlölettől fűtött alakja a legnagyobb tragédiák végzetes hőseit idézi. Az eszközeiben nem válogatós Tarnóczyné ádáz harcot kezd a Mikes család birtokaiért, s emiatt boldogtalanná teszi leányát, Sárát is, aki Mikes János iránt gyulladt szerelemre. A démonivá lett özvegy embertelen szándékai végül önmaga ellen fordulnak. Meggyötört áldozatokon áttipró útja saját pusztulásához, s leánya öngyilkosságához vezet. Az ifjú szerelmesek alakja némileg elnagyoltabb és halványabb Tarnóczyné alakjához képest. A Kemény Zsigmond által végzetszerűnek érzett sors áldozatai mindketten. Mikes János tragikus vétsége, hogy öccse számára elrabolja Tarnóczy Sárát, akiben felismeri rég nem látott szerelmét, mégis lemond róla. Sára tragédiája, hogy úgy hiszi: Mikes János számára rabolják el.

A regény bővelkedik a romantikus történetek váratlan fordulataiban: leányrablás, beteljesületlen szerelem, intrikák, párbaj, öngyilkosság, rendkívüli halál szerepel benne. A romantikus hagyományok azonban realista elemzőkészséggel párosulnak. A szerző kivételes lélekábrázoló készsége, a lelki motíválások erőssége ebben a művében is megmutatkozik. A szorongató végzetfilozófia végkicsengésében komorrá teszi ugyan, de kétségtelen művészi értékei a mai olvasót is fogva tartják. (Legeza Ilona)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    S csakhamar zaj támadt, s kiáltozás hangzott a fegyvertűz közé.
    Az alsó medve tudniillik legelső megsebzőjére bősz dühvel rohanván, puskáját kezéből kitörte, s derékon ragadá, és e durva ölelésre a szegény nemesifjúnak oldalcsontjai ropogtak, lélegzete elállott, s orrán, száján bugyogni kezdett a vér. Társa teli torokkal rivalgott segítségért, s a hangra a medve eldobva karjai közül előbbi martalékját, a lármázó ellen fordult, hosszan feltárva száját, hogy hatalmas ordításával csendet parancsoljon, s véres, lángoló szemeiből leírhatatlan düh és prédavágy szikráit szórva. A fenyegetett ifjú lábai a földbe gyökereztek, s karjai oly gyöngékké lettek, hogy puskáját, melyet felemelten tartott volt, alásüllyedni érzé. A medve ágaskodva tett egypár lépést feléje, de valami fantasztikus eszme vagy félelem által környezve hirtelen félreugrott, s négy lábon kezdett a sűrűbe osonni. De a lármára állásaikból már többen léptek volt ki. Egyik meglátta az eszmélet nélkül heverő ifjat; a másik a sóbálvánnyá változottra veté szemét; a harmadik időt lelt a távozó szörnyre sütni fegyverét. - A sűrűnek tart! - kiáltá egynémelyik. - Álljátok útját! - E nógatás gyakorlati fontossággal nem bírt, miután elébe kerülni és feltartóztatni őt a tömött haraszt és indák közt inkább csak történetből, mint számításból lehetett volna; de növelé a közzavart, s mindenki figyelmét annyira összpontosítá, hogy egyébre gondolni, másfelé nézni vagy éppen hideg nyugalomban maradni teljes lehetetlen volt.
    Míg az alsó medve véletlen közbejötte általános fölbontással fenyegette a vadászati rendet, addig a veszélyben forgó anyamackó, ki éppen a “nemes társaság” lővonalába ért volt, a rája nézve kedvező körülményekre kezdé figyelmét fordítani.
    Elölről, amerre rohanni akart, gyorsan pattogván a puska, háta mögül pedig, hová visszahúzódni szintén kedve lett volna, a golyósivítás alig elhalt nesze még fülébe csengvén, ugyan mit tegyen, hogy bundáját jobban őrizhesse?
    Leült az út közepére, csendesen, komolyan, mintha gondolkozásba merült volna, s az élet külső jelenetei többé nem érdekelnék. Aki így látná őt, vagy a medvefajról lenne magasabb véleménnyel, vagy a sztoikusokról, kiknek közönyét bámulta, csekélyebbel. Csak fejét nógatá a lövésekre, majd jobbra, majd balra, hűn kísérve a hangokat, s a visszhangot is, melyet a hegyek tisztán és élesen küldöztek hozzá, hogy komor bókjaival üdvözölhesse.
    Percek teltek el e hideg közönye alatt.
    De midőn később kiabálni, mozgani és előszaladni látta a vadászokat, kik egyébiránt rája nem ügyeltek, lassan kezdett az út oldalához kullogni, s ha kődarabra talált, mely mellé húzódhassék, vagy agyag-öbélyekre, melyeknek sáros, nedves ürege testét félig-meddig elrejtheté, legkevésbé sem aggódva szép, vörösbarna prémjének bemocskolásán, megpihent. Mihelyt pedig a zaj szűnt vagy távozott, óvatosan továbbment. S már közel volt azon ponthoz, hol egy vadász, ki közönyből vagy félelemből nem hagyta el állását, puskáját kezében tartva nézegeté az alsó medve elleni tódulást. E tény merész, de pontosan végrehajtott rögtönzésre csábítá a mi mackónkat. Észrevevén tudniillik, hogy a vadásztól alig tízölnyire az út martja nemigen meredek; oda sompolygott tehát, és szép lassan fölmászván, a vadász háta mögött a haraszt alá rejtőzött, s vizsgálá annak minden mozdulatát. Egy szoba hosszánál távolabb alig lehetett a két fél egymástól. Az ember hihetőleg arra gondolt, hogy a szarvasnak és őznek jó pecsenyéje van; de a medvekocsonyáról ő legalább keveset tart. Mi az állatot illeti, annak sem lehettek vérengző eszméi, sőt előrehajlott, s az áglevelek közül félig kilátszó arca komolysággal párosult békehajlamot tanúsíta. Az ember fütyülni kezdett, vagy unatkozásból vagy hogy elméjéből kivesse a medveölelést, mely az imént egyik barátjának oldalcsontokba került; a harasztnál kuporgó szomszédja pedig, fajának a dallamok iránti rokonszenvét egészen osztá ugyan, s a kellemes füttytől elbájolva lehetett; de lelkesedését annyira mégis tudta mérsékelni, hogy a szép nótát semmi mormolással ne kísérje. Az ember megkopogtatá ujjaival a vállán lógó kulacsot, s kedvetlenül hallgatá üres kongását; az állta pedig, noha szájpadlását a szomj égeté, nem tudta elhatározni magát, néhány puha vadkörtének, mely közel tőle a füvön hevert, fölfalására. Így töltötték jó darabig idejöket.
    De egyszerre gyorsan megtérő lépések hangzottak.
    Úgy látszik állásába jött vissza néhány vadász.
    A döbbent medve most nem minden nesz nélkül hátrált a harasztból.
    Szomszédja, az üres kulacsú ember, egy kevéssé figyelmessé lett ugyan a zajra. Azonban éppen akkor a “nemes társaság” alkapitánya, ki a szerencsétlenségről, mely a vadászaton történt, értesült, parancsul adá, hogy fonjanak zöld ágakat össze, s vigyék a vadásztanyára azt a szerencsétlen ifjút, kinek élete a medveölelés miatt majdnem kiszakadt rongált testéből.
    E parancs az üres kulacsos szívét sokkal inkább meghatotta, mintsem arra többé csak gondolni is tudjon, hogy vajon miért zörgött körüle a haraszt és bokor.
    Anyamedvénk tehát üldöztetés nélkül vonult a sűrű fenyvesbe.
    A magány és csend - melyet a vaddarázsok zsibongásán és a harkálypittegésen kívül csupán igen távolról jövő hangok s a malomzúgásra emlékeztető moraj és egy-egy vadászeb lassú vonításai háborítanak - majdnem egészen visszahozták az öreg állat természeti ösztöneit.
    Az éhség gabonamagokra, különböző bogyókra s mellékesen a fiatal tulkokra is emlékezteté, melyeket a székely gyermekek a rengeteg fenyvesein őriznek; de az anyai szeretet még többször juttatá a kedves bocsot eszébe, melyet tőle az átalúton elszakítottak.
    Medve létére nem adhatott volna szándékairól számot, mert nem bírt, mint mi, sem értelemmel, sem szabad akarattal; azonban, Isten tudná, hogy s mint, arra intézte ballagását, amerre magzatát vélte legkönnyebben föltalálhatni, egyszersmind ügyelvén: nehogy valamiként oly pontokra vetődjék, melyekről a golyó feléje fütyült vala.
    Ily ösztönök és benyomások szerint a vadállat éppen azon helyre érkezett, ahová a józan értelem vezérfonala mellett is, jóserő nélkül, alig lehetett volna.
    A kedves bocs hullájától tudniillik alig húsz öl távolságra csúszott le az agyagos és kövecses martról a szoros útra.
    Kassai erdőmestere meglátá a fejedelem állásához közel lezökkenő vadállatot, s figyelmeztetésül puskát sütött el. Az erdőmester vendége is, szemfüles férfiú lévén, hasonlót tett, s a két golyó majdnem egyszerre süvöltött a cél felé. Melyik ólom volt a szerencsés, melyik nem? E kérdést a mai napig nem világosíthatták föl a történetbúvárok, de annyi bizonyos, hogy a medve vékonya táján egy igen terhes sebet kapott, mely embergyűlöletét és bosszúvágyát a testéből omló vérrel vetekvő mennyiségre emelé.
    Ekkor futott Csulai mellől a szakadás párkányához Rákóczi, hogy a vélt törvénytelen lövés helyét a szigorú nyomozás végett megjegyezhesse.
    Fegyver nem volt kezében.
    A medve pedig bősz dühében őt s nem a távol lévő s láthatlan lövőket jelölte bosszútárgyul.
    Tajtékzott szája, s iszonyút ordítván, vérbe borultak szemei.
    - A fegyveremet, Csulai! - kiáltotta Rákóczi, míg maga a cserefához rohant, melynek derekához volt egyik puskája támasztva.
    A káplán, mintha forgószél kergetné, mozgott s kapott ide s tova; de a nagy iparkodás miatt saját karabélyán kívül más lőszer nem botlott szemébe. Lehajlott tehát e kétséges hasznú s eléggé rozsdás csőhöz is, de midőn emelni akarná, a medve már fölugrott a martra, s oly közel hozzá, hogy a szegény káplánnak torkába akadt a “Seregek ura!” fölkiáltásból jó harmadrész, s ő maga is ledöntött cölöpként borult a földre.
    Még az emberi szenvedélyek filozófiáját sem meríthettük ki, pedig az első bűn és az első nagylelkűség óta annyi évezred alatt vala tanulmányozásaink tárgya. Hogyan adhatnánk tehát számot a medveszenvedélyek törvényeiről, melyeket, mentől inkább polgáriasodunk, annál kevésbé van szükségünk vizsgálni; mert a kiirtott rengetegekkel együtt vesz el érdekességök?
    A földön heverő Csulainak hátat fordított a fenevad, s korlátlan dühvel rohant a fejedelemre, úgyhogy ennek alig volt ideje puskáját elsütni. A golyó a koponyának volt irányozva, de erősebb rándítása miatt csak a szügybe fúródott be, s a mellcsontban állott meg. A sebzett állat hátratántorgott, mély, szaggatott, sípoló lélegzetet vett, s aztán egy ugrással a cserfa előtt termett. Forró lehét orcáján érezte Rákóczi, s körmei, melyek a kérgét szakíták le, hozzá oly közel szorultak össze, hogy köntösét és arcát a széthányt mohák és fecskendő vércseppek érinték.
    A fejedelem a cser széles derekát kezdé kerülni, időt keresvén puskája megtöltésére, de a medve mindig nyomában volt, omló vérével áztatva a földből kiálló és csögös fagyökereket, melyek a pázsittal együtt folyvást nedvesebbé és sikamlósabbá váltak. Egy botlás, s Rákóczi nem él többé.
    - A fegyvert, a fegyvert! - kiáltá ez, látván, hogy puskájában a golyót leszorítani sincs többé ideje.
    Természetesen a nógatás Csulai uramhoz volt intézve.
    De a tisztelt férfiú tudta, hogy a medve a földön heverőt, ha lélekzetét visszatartja, hullának képzelvén, nem tépi szét; legfölebb hengergeti, szagolgatja, rázza, és fülét szájához, orrához tartván, igyekszik kimúlása felől alapos meggyőződést szerezni.
    Csulai gyermekkora óta száz meg száz adomát hallott a székely pásztorokról, kik ily ámításokkal rászedik az őszinte mackóbátyát.
    Eltökélé tehát hasonló cselhez nyúlni.
    Hasra feküdt, arcát a fűbe dugta, s tagjait kimereszté.
    Eleinte hangos szívverése s idegrángásai akadályozák szerepének - a halálnak - élethű eljátszásában, de már a fejedelem kiabálásakor kezdett még a lehelet elfojtásában is haladni.
    Ki kívánhatta tehát tőle, hogy tanulmányozását félbehagyja, holott minden percben próbatételre szoríthatják, s jaj neki, ha megvizsgáltatván, könnyűnek találtatnék!
    - A puskát ide! - hangzék ismét.
    - Avagy Dániel próféta vagyok-e én, kit nem szabad a fenevadaknak bántani? - gondolá Csulai, és szorongásoktól megkörnyékezvén reszketett, mi szerepének tetemes kárával történt.
    Vér áztatá a cser egész körét.
    A medvében a bosszúvággyal növekvék a ravaszság is.
    Elő- és visszafordult, hogy a fejedelmet körmébe keríthesse, kinek élete mindig késhegyen állott.
    A sikamlós gyep és gyökér is inkább akadályozta őt, mint üldözőjét.
    Már eldobta fegyverét, melyet úgysem használhatott, hogy az övéből kivont rövid késsel oltalmazhassa végszükség esetében magát, s azzal néha hátra is csapkodott, bár jól érzé, hogy amely közelségben nagyobb sebet ejthetne a medvén, az elég leend arra, hogy ez is őt tüstént hátban vagy nyakszirton ragadhassa.
    - Csulai, fegyveremet!
    A káplánnak nem kellett többé a tetszhalottat színleni, mert a tettetés már valósággá változott, s a lélegzet visszatartóztatása - bár most öntudatos működés nélkül - a legnagyobb tökélyre volt fokozva.
    S hogyne?
    Hisz Csulai éppen akkor emelte föl fejét legelőször a zajra, midőn a medve a fejedelem kiáltásának célját mintegy sejtvén, a fűben heverő felé szögzé véres, dühös arcát, s rövid, de mély mormogással jelentette ki, hogy csak moccanjon meg a pap, majd emberére fog benne találni.
    Rákóczi eltökélé végre fegyveréhez rohanni, noha valószínű volt, hogy mielőtt azt a bokorról lekaphatná, már utol fog éretni.
    A medve egy ugrással a szaladó elébe is vágott, s már egyenlő volt a veszély a továbbhaladás- vagy visszatérésben.
    Sűrűn omlott a veríték a fejedelem arcára.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364_Kemeny_OzvegyPDF
Webáruház készítés