Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Karinthy Frigyes: Viccelnek velem_EPUB

Karinthy-Frigyes-Viccelnek-velem
540 Ft540

TARTALOM

VICCES HÁZIGAZDA
Barátom a vállalkozó
Hivatal
Heuréka
Egyszerűsíteni a forgalmat
Szeretem az állatot
Előkelő összeköttetések
Az egész város beszéli
Megszólal a telefon
Hónapos szoba
Nyomozás
Viszek egy könyvet
Gőgicse
Schöberl
Vicces házigazda
Kultúr-katonaság
Hősök
Viccelnek velem
Ötórai záróra
Levél a bemenésről
Cipőpertli
Testi szépség
Tanú vagyok
Kivégzésem
Lidércnyomás
ŐRÜLT SIKEREM A TÉBOLYDÁBAN
Tudomány
A rendező
A néninél
Nem ismert meg a saját anyám
Ideges úr elalszik
Ideges úr öngyilkos
Rejtvények
Mahlzeit és Zaturek
Őrült sikerem a tébolydában
Pista, a gyöngykagyló
Szerelmi levelező 1934
A szerelem az élet illatos virága, mely mint egy kifeslett bimbó
Miért nem megyek orvoshoz
Influenza
Miért megyek orvoshoz
Orvost hívatok
Na végre egy egészen könnyű kis futó viszonyt fogok kötni
Férfiideál
A feleségem szigorlatozik
Fő a diszkréció
Nem tudom, de nekem a feleségem gyanús
Az asszony és az igazság
A DRÁMA
A marha férj
Tegezés
A Doktor bácsi
A dráma
A nagybácsi
Hogy tesz a gránát, mikor közel csap le?
Diplomata és katona
Hamlet a mellényzsebben
A detektív
A peches kísértet
Propaganda
ALLEGÓRIA AZ ÍRÓRÓL
Irodalom
Képek egy kezdő író életéből
A négyéves férfi
Lerajzolnak
Hazamegyek dolgozni
Az új Pilvax
Ő ad nekem témát
Új drámaíró jelentkezik
A főpróbától a bemutatóig
A tanulság
Elmélkedések az ágyban, fél tízkor
Mint vélgaban
Halandzsa
A diadalmas halandzsa
Szavak
Bevezetnek a tőzsdén
Beszélgetés-minta
Szabadalmi irodám
Legenda a költőről
A vállalkozó
Lehet megint írni
A bosszús tudomány
Allegória az íróról
Deszka esett le mellettem...
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Vicces házigazda
    Ez a házigazda megadja mindenkinek a tiszteletet, ami megilleti, érti a módját. Nyilván hallotta valakitől, hogy humorista vagyok, tehát úgy fogadott, ahogy az ő elképzelése szerint egy humoristát fogadni kell - arról nem tehet, hogy Pesten - ezt már régebben észrevettem - humorista alatt nem azt az embert értik, aki viccel, hanem inkább azt, akivel lehet, sőt muszáj viccelni.
    Így esett azután, hogy már a vacsora előtti ízelítőnél nagy mulatság kezdődött, ugyanis akárhogy forgattam a likőröspoharat, mindig lecsöpögött belőle a mellényemre, míg ki nem derült, hogy egy pici, láthatatlan lyuk van a pohár széle alá csiszolt díszítésben.
    Utána cigarettával kínáltak, de a cigaretta mindig kicsúszott a kezemből a doboz vicces szerkezete következtében.
    Végre mégis kaptam egy szép egyiptomit, ami rögtön visítani kezdett. A harmadikra rá lehetett gyújtani, csak a közepe felé robbant fel, csillagokat szórva.
    A vacsoránál óvatosabb voltam, nem nyúltam olyan ételhez, amivel kínálnak, magam válogattam a tálból, s így örök rejtély maradt, vajon a számomra külön készített libacomb gumiból volt-e vagy dinamitból, s a túrós rétes nem változott volna-e tűzifecskendővé a kezem közt.
    A feketénél mégse vigyáztam eléggé, s így a finom ezüstkanálnak csak a nyele maradt a kezemben, lapátja leolvadt, és bent maradt a kávéban, kimondhatatlan örömére a vendégeknek.
    Autogramot is kértek tőlem, s miután a felkínált töltőtollat eldobtam, látván, hogy karmol és nyivákol, egy arra settenkedő angóramacska után nyúltam, ésszerűen, gondolván, talán azzal lehet írni - de aztán inkább ceruzát fogadtam el, aminek a hegye begörbült, és elhajolt a papíron.
    Aztán jött a kolerás ember, a doboló levéldoboz, a körömre ütő zsebóra, a szembespriccelő gukker, a kinyithatatlan zsebkés, a becsukhatatlan pénztárca és egyéb kedves figyelem.
    Igazán nagyon vicces este volt, csak én voltam kissé neveletlen, mert mikor később újszülöttkori kisgyermeküket mutatták be nekem, s még karjaimba is tették, ijedten eldobtam, gyanakodva, hogy gombostű áll ki belőle. A méltóságos asszonynak se csókoltam kezet, attól tartva, hogy szájamban marad a keze, ő pedig nevetve elszalad, mint a gyík, amit farkánál fogtak meg.
    Legközelebb én is meghívom ezt a kedves házigazdát. Miután foglalkozása szerint egy nagy temetkezési vállalat főnöke, ízléses koporsó lesz készítve számára levesestálnak, és könnyezve fogom őt elbúcsúztatni az első falat előtt, amit lenyel. Ha nem tudja lenyelni, két fekete bóbitás gyászvitézt ültetek ház előtt várakozó autójára, és teljes pompájában szállíttatom haza, megnyugodva a Gondviselés bölcs akaratában, mely úgy rendelte, hogy soha többé ne hívjon meg vacsorára.


    Kultúr-katonaság
    - Szervusz, kedves Dobrák, nézd csak, jó, hogy találkozunk. Ugye, te voltál katona?
    - Feldwebel, kadetaspirant, fähnrich, a huszonketteseknél.
    - Hát nézd csak, kérlek, itt kaptam valami írást ma reggel, talán te kiismered magad, mi ez.
    (A barátom megnézi.)
    - Mikor kaptad ezt?
    - Mondom, ma reggel.
    - És most hány óra van?
    - Hát tizenkettő.
    - Hát tizenkettő? És ide az van írva, hogy jelentkezz kilenckor. Tudod, hogy mi lesz ebből?
    - Mi lenne? Majd elmegyek, és megmondom, hogy álmos voltam.
    - Nagyon egyszerű, igazad van. Álmos voltál. Hát csak menj el, azok ott várnak rád.
    - Ugye?
    - Képzelheted. Reggel kilenc óta együtt ül a tisztikar és borozgatnak. Néha megszólal az egyik: “Ejnye, ejnye, ez a Spacsek, akit idehíttunk, még mindig nem jön. Biztosan elcsúszikált a szegényke.”
    - Igaz is.
    - Mondd csak, kérlek, hová vagy te besorozva?
    - A tiroli vadászokhoz.
    - Nem tudod véletlenül, milyen dolguk van azoknak?
    - Na hallod, tiroli vadászok! Hát, hát, azok vadásznak. Reggel kiküldik őket a hegyekbe, ott aztán vadászgatnak, összelövöldöznek egypár gazellát, délben aztán találkoznak valahol, megsütik, megeszik - aztán hajrá! Megint ki a hegyekbe.
    - Úgy veszem észre, kedves Dobrák, te kicsúfolsz engem. Pedig látod, nekem mégiscsak igazam van. A katonaság jelenlegi alakjában, régi szokásaival és intézményeivel nem felel meg a mi differenciált korunk igényeinek. Múltkor végignéztem egy gyakorlatot, és mondhatom, elszomorodtam azon a durvaságon, ahogy a vezényszavakat alkalmazzák.
    - Durvaság?
    - Na persze! Hiszen jól van, az ember megcsinálja azokat a dolgokat, amiket ott kell - de mi szükség van arra, hogy úgy kiabáljanak, és olyan hetyke hangon beszéljenek egy fővárosi emberrel, akit gyerekkorától arra neveltek, hogy mindenkivel udvariasan beszéljen, és ne tűrje, hogy vele udvariatlankodjanak.
    - Nem egészen értelek.
    - Majd mindjárt megmagyarázom. Ugyebár, minden háború célja a béke, amit általa elérünk. Márpedig kik a béke hivatásos őrei? A diplomaták, ugyebár, ők hivatottak arra, hogy megvédelmezzék a békét. Mármost figyeld meg, hogy beszélnek a diplomaták. A diplomaták, ugyebár, csupa simaság és udvariasság. A következtetés egészen világos: a háborút udvariassággal és simasággal kell elintézni, és a katonákat is erre kell edzeni és kiképezni. Gorombaságra nem kell képezni azokat a parasztokat, akiket a katonaság felhasznál, ahhoz értenek maguk is.
    - Nagyon érdekes. És hogy képzeled ezt?
    - Nagyon egyszerűen. A vezényszavakat reformálni kell, ez az első. “Vigyázz!”, “Jobbra át!”, “Térdre!”, “Feküdj!” - micsoda hang ez kérlek? Hogy lehet így beszélni az emberrel? És hogy jön ahhoz a katonai nevelés, hogy engem tegezzen!
    - Csupa fül vagyok. Hát hogy kellene legyen ez a dolog?
    - Hát udvariasan. Úri hangon. Mi az, hogy a földre? Ezt a jövő káplárja úgy fogja mondani: “Nagyon kérem az urakat, ha nem esik nehezükre, méltóztassanak lehetőleg sebesen elterülni fejjel előre a földön, kérem alássan!” Vagy: “Mily szemet üdítő látványt képezne, ha minden második katona egyet előrelépne, a visszamaradó sor pedig elhatározná magát, hogy beletérdel, fejjel lefelé, az előttünk elterülő pocsolyába!”
    - Bravó! Bravó! Hurrá! Nagyszerű! És képzeld csak, milyen hatása volna ennek a vezényleti nyelvnek egy háborúban: “Nagyon kérjük a nagyra becsült ellenséget, gondolja meg, hogy Schopenhauer szerint a nemlét többet ér a létnél, és vonja le a konzekvenciákat.”
    - Na, látod! Mire az ellenség így felel: “Ó, csak ön után!”
    - Barátom, meg vagyok győzve. Hát csak szaladj most már a jelentkezőhivatalba, ahol nyilván meg fogják kérdezni, nem hatna-e jól elfinomult kedélyedre huszonegy napi magány. Szervusz.


    Hősök
    Fuksz, harmadéves egyetemi hallgató, magyar-görög szakos bölcsész, hajnali fél öt órakor fölfelé pislogott és észrevette, hogy pirkad - az ég peremén rozsdavörösen derengett a világosság. Fuksz, harmadéves egyetemi hallgató, magyar-görög szakos bölcsész, négy centiméterrel kijjebb dugta fejét a megfigyelő dekungból, ahol mint inspekciós töltötte az éjszakáit; visszafelé nézett, az árokban nem messze tőle hortyogtak még a katonák. Szemben, néhány száz méternyire, változatlanul húzódott az ismert, ellenséges sánc.
    - Még jó fél óra eltelik addig, míg azok rákezdik - mondta magában Fuksz -, és én biz’ isten elalszom. Legokosabb, ha előszedem a könyvet, már elég világos van, azt a fél órát átolvassuk.
    És Fuksz, harmadéves egyetemi hallgató, magyar-görög szakos bölcsész, kiráncigálta bródzakkjából a könyvet, megnyálazta az ujját, és felütötte ott, ahol tegnap este abbahagyta: a thermopylei ütközet leírása következett, eredeti görög nyelven, úgy, ahogy a klasszikus történetíró, már én nem tudom, hogy melyik, pergamenre vetette.
    Eleinte dörzsölgette a szemét, pár perc múlva azonban belemelegedett, és a könyvhöz szokott emberek láttató képzelete odavarázsolta elé az egész jelenetet, a szorost, amin keresztülözönlik Xerxes hada, és Leonidászt. Fél óra múlva úgy érezte, mintha az egyetemi könyvtár csendes boltívei alatt ülne a kényelmes bőrszéken, előtte az asztal, tele könyvekkel, és ő megint elábrándozva mondaná magában: igen, ezek nagy idők voltak, az emberi test, az emberi bátorság, az egyén nagyszerű kultuszának fénykora - igen, a hősök.
    Merengve eresztette ki kezéből a könyvet, és tétován nézett maga elé. Ekkor egy kicsit összerezzent: a pirkadó hajnal most már sárga hátteréből éles körvonalakban vált el egy magas, különös férfi alakja, ott ült pár lépésnyire a lövészárok szélén, és kifelé nézett. Nehéz páncél lógott a nyakáról, és a fején kacskaringós, kürtős sisak.
    Fuksz nem lett volna görög-magyar szakos bölcsész, ha rögtön meg nem ismerte volna Leonidászt. Rögtön megismerte, és rögtön tudta azt a szép görög mondatot, amivel ilyen magas rangú katonát és félisteni hőst az ókorban megszólítani illett; már kezdte volna mondani, de különös, a mondat egészen másképp fordult, mint ahogy befejezni akarta.
    - Zeusz fia, perzsaölő Leonidász - kezdte el Fuksz görögül, olyan hangon, mintha a kollokviumon felelne - üdv neked! Mely istenség vezérelte lépteidet e tájra, és nem tudod-e... (itt vette csak észre Fuksz a sisakot), és nem tudod-e, hogy a sisakot nem szabad kismirglizni, ha Feldbe van az ember, mert az jó Zielt mutat?
    A hős lassan fordította fejét Fuksz felé.
    - Üdv, ifjú harcos! - mondta ércesen, görögül. - Látom, megismertél engem, éles a szemed, mint Odüsszeuszé. S Hellászom nyelvén szólítasz, ami jólesik nekem, de mégis azt hiszem, nem vagy görög: mert mit jelentsen a smirglizni szó, ha ugyan jól értettem, hogy sisakomról szólasz?
    - Az azt jelenti - magyarázta Fuksz görögül -, hogy nem szabad a sisaknak fényesnek lenni, mert az ellenség rögtön észreveszi. Vegye le gyorsan a fejéről, vagy bújjon be a dekungba, ide mellém.
    - Hát itt csata van, ifjú? - kérdezte a görög félisten fellángoló szemmel, görögül.
    - Hát persze - magyarázta Fuksz görögül -, nem látja, hogy svarmléniába fekszünk?
    - És így... így harcoltok? Hol az ellenség?
    - Az meg ott fekszik. A másik árokban.
    - Hát így elbújtok egymás elől? - kiáltott a görög hős, és nemes tűzben égő szemekkel emelkedett fel.
    - Tyű, az istenit... akarom mondani, a félistenit kegyednek - ijedezett Fuksz -, hát ne dugja ki magát, hisz rögtön észrevesznek bennünket. Bújjon be gyorsan: decken!
    - Hallgass, gyáva Efialtesz - dörögte a görög hős. - Leonidásznak mered mondani, hogy bújjon el az ellenség előtt? Ti csak remegjetek, nyúlszívűek, az árok fenekén, Leonidász majd megmutatja nektek, hogy kell elbánni a perzsa gazokkal.
    Fuksz egy kicsit elszégyellte magát, hogy így rendre utasították, és egy szép görög mondaton törte a fejét, amivel kiengesztelje a haragvót, amikor sivítva fúrta fejét az égbe valami, és fejük felett szétpukkant az első srapnel, és fehér felhő villogott.
    - Na, tessék - mondta Fuksz. - Észrevettek. Most kezdődik a munka, nem lesz idő reggelizni se.
    És Fuksz nagyot ásítva nyúlt a puskája után. A szomszédos fedezékekben is mozgolódni kezdtek a fiúk. Fuksz oldalt fordult, hogy tölténytáskájához férjen, és csodálkozva vette észre, hogy Leonidász ott guggol mellette a földön. A félisten eszelősen nézett Fukszra, és alig tudott elhebegni néhány szót.
    - Mi... mi volt ez? - kérdezte.
    - Ez egy srapnel volt - magyarázta Fuksz, és megint nagyot ásított. - Öt órakor szokták kezdeni, rendesen hat srapnellel. Még öt jön mindjárt.
    - De... engem... megütött valaki... és nem látom, hogy ki... - vacogott a görög hős, egész testében remegve.
    - Ja - mondta Fuksz -, hiszen maga kapott egy golyót a könyökébe. Várjon, majd bekötöm, semmi az egész.
    - De nem láttam senkit - nyöszörgött Leonidász.
    - Persze, hogy nem látott - mondta Fuksz -, mert azok is fedezékben vannak. Na, emelje fel egy kicsit a vállát, hogy a könyökét beköthessem.
    - Nem, csak hagyja - nyöszörgött a görög hős.
    - Miért hagyjam? Csak emelje.
    - Dehogy emelem - kiáltott dühösen Leonidász -, nem látja, hogy akkor kikerül a fejem a fedezékből? És gyorsan visszakapta a könyökét.


    Viccelnek velem
    Írói pályámat nagy koncepciókkal kezdtem: Homérosz álnév alatt megírtam “Odüsszeia” című eposzomat, melyet az Akadémia dicséretre ajánlott. Ezután prózában írt eposzt terveztem: az eposz hősét Jézus Krisztusnak neveztem el, és a róla írott könyvet Új Testamentomnak. A könyvnek igen nagy sikere volt, de nekem abszolúte semmi: az a furcsa dolog történt meg, hogy az eposzt valamelyik magyarázóm, egy történetíró, egyszerűen ellopta, és felhasználta Világtörténelem című művében egy helyen, ahol nem volt írnivalója - hősömet pedig, akit, úgy látszik, túl jól jellemeztem, készpénznek vette a közönség, s máig is azt hiszik róla, hogy valósággal létezett; rólam a kutya se beszélt.
    Más műfajokkal próbálkoztam, hogy megéljek. Dante álnév alatt megírtam az Isteni színjátékot, amit Messiás címen lefordítottak németre, ahonnan lefordítottak magyarra: “A tyúkom vett egy új ruhát!” címen, és a szerző neve nélkül énekelte az orfeumban Bellák Nusi kisasszony.
    Később Shakespeare álnév alatt írtam néhány drámát, Schopenhauer és Kant álnevek alatt filozófiai értekezéseket is firkáltam, és Goethe álnév alatt néhány drámai költeményt. Kaptam egy levelet egy bogárgyűjtőtől, aki igen udvariasan megkért, küldjem be neki a birtokomban levő “Életbölcsesség” nevű ízeltlábút, mivel valaki figyelmeztette rá, hogy én is foglalkozom ilyesmivel, cserébe szívesen rendelkezésemre bocsát egy szép afrikai bársonycincért, amiből nálunk, Európában csak két példány van.
    Ezek után felmentem a szerkesztőségbe, és ott hagytam egy cikket “Az akarat sokfélesége” címen. A szedő álmos volt, és a cikk ilyen címen jelent meg: “Vakaródzik a feleségem”, azonkívül belül is volt néhány sajtóhiba.
    A cikk nagy feltűnést keltett, az emberek nevettek, és hamarosan kiderült, hogy egy egészen újszerű és hallatlanul mulatságos új humorista tűnt fel, aki mindent egészen furcsán és másképpen mond: tótágast állítja a dolgokat, és mindent megfordít és eltorzít.
    Az utcán kezdtek mutogatni az emberek, meglökték egymást: Ni, mondták, ez a Kovácsik - megfordultak, és vigyorogva néztek utánam.
    Sikerem határozottan tüneményes volt. Később már nemcsak vigyorogtak, hanem hangosan nevettek az emberek, mikor megláttak. Ni, mondták hahotázva egymásnak, itt megy a Kovácsik, jaj de jó marhaságot írt az, barátom, a hasamat fogtam, hogy gondolhat ki valaki ilyen egy hülyeséget, hahaha, hát nagyszerű fiú ez a Kovácsik, az már igaz.
    Ni, itt megy a Kovácsik, mondta egy másik, hahaha... alászolgája, Kovácsik bácsi. - Melyik az - kérdezte a barátja -, hát nem látod, ez itten, mondta erre, ez ni - és bedugta az ujját a szájamba -, ez a Kovácsik fiú, na ez egy kedves marha, de jól mulattam azon a hülyeségen.
    Ha bementem egy boltba cipőt venni, a kereskedősegéd egy kalapot hozott, és mikor ijedten és zavartan kérdeztem, hogy mi ez, hahotázva mondta, hogy egy Kovácsik biztosan kalapot gondolt, ha cipőt kér, hiszen hallotta rólam, hogy a kezemen szoktam járni merő viccből. Végre mégis elhozta a cipőt, amibe mikor bedugtam a lábam, nagyot nyivákolt, mivel macska volt benne, mire a kereskedősegéd diadallal tapsolt, hogy ugye, milyen jó vicc, ugye, ő tudja, hogy kell beszélgetni egy híres humoristával.
    A fiatal szerzők is érdeklődni kezdtek irántam. Kedves Kovácsik tata, írták nekem, írtam egy jó marhaságot, olyan Kovácsik-féle őrült hülyeséget, hát kinek küldjem el, mondok, mint a Kovácsik tatának, mondja, igaz az, hogy maga a szemölcsére gombolja az ingét? Na, szervusz, öreg!
    Akárhol történt valami lehetetlen eset, mindjárt elküldték és megírták nekem. Maga felhasználhatja, írták. Az utcán azt mondták a családapák: Várj csak, Malvin, ott megy a Kovácsik, odaszaladok, elmondom neki, mit mondott ma reggel a Jenőke, mikor ráültettük a bilire, majd kiírja az újságba.
    Aztán mondja csak - mondták kövér és izmos emberek hahotázva -, hogy jut magának eszébe az a sok bolondság - és mellbe ütöttek dévajul -, az a sok őrültség - és dévajul vállon bokszoltak -, jaj, de nagy huncut maga - és hahotázva fültövön csaptak -, honnan szedi maga az ilyesmit - újabb gyomorboksz-, én nem tudnék ilyen baromságot kitalálni, ha megfeszülnék se.
    Végre elmentem a harctérre, ahol hahotázva fogadott az egész lövészárok. Belefeküdtem a dekungomba, mire mindenki odajött, és nevetve lökdöstek, hogy mondjak valami jó viccet.
    De nincs semmi a fejembe, szabadkoztam. De igen, csak gondolkodjam, mondták, és én gondolkodtam, s néhány perc múlva felkiáltottam: Jaj, golyó van a fejemben - mire hangosan kacagott mindenki, kacagva eltemettek a meszesgödörbe.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633645994
Webáruház készítés