Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Karinthy Frigyes: Kötéltánc_EPUB

Karinthy Frigyes: Kötéltánc_EPUB
340 Ft340

Karinthy Frigyes: Kötéltánc

E-könyv EPUB formátumban

Karinthy Frigyes Kötéltánc című kisregényében sorra felbukkannak az író visszatérő gondolatai: valóság és álom relativitása, az univerzális ember, a kivetíthető tudat, az ember vágyait beteljesítő szubjektív túlvilág és mindenekelőtt persze a női vonzás démoniája. Az alapötlet az ezerarcú lélek jellegzetes Karinthy gondolatának visszája: egy ember három szerepben, egy test három lélekkel. A cselekmény áttöri a realitás falait, de míg többi regényében Karinthy mindig jelzi valamivel, hol röppen át a fantasztikum, az álom birodalmába, itt elmosódnak a határok: minduntalan visszaszökkenünk a kézzelfogható valóságba, de voltaképpen már a regény elején sem lehetünk biztosak benne, az élet képeit látjuk-e, vagy egy – akár ismeretlen – szereplő képzeletének képei vesznek körül. Ebben a sokrétegű, mindig csak egymáshoz képest reális, vagy kevésbé reális világban járja a háromlelkű hős – és járja az író – veszélyes kötéltáncát. (Wikipédia)

e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    - Július tizennyolcadika! Érzed-e ezt a napot, Raganza? Én úgy érzem, olyan kábultan és remegve, mintha nagyon messziről, a jövőből néznék vissza rá, micsoda nap lesz ez! Az utcán tömegek ordítoznak, hallod messziről a tompa dübörgést?
    És messziről, az utakon át, már hallani is lehetett.
    - Akropolisz! Akropolisz!
    - Hallod, mit kiáltanak? Akropolisz!...
    Így nevezték az Álmok Városát, az Emberiség Városát, amit Alexandria helyére, a Nílus két oldalán, álmodott Raganza. Az álom már magával sodorta azokat a tömegeket, melyeknek lelkében megvolt a talaj, még nem öltött testet, de már jobban hittek benne, mint a valóságos városokban. Már látták csodálatos tornyait: a főteret, melyből sugárszerűen futnak szét a márványutak. Európa fővárosa, Alexandria helyén! A Nagy Egység álma részegítette már a szíveket s mint mikor a lappangó láz egyszerre tűzi ki rózsáit a test minden részén, úgy bomoltak ki a zászlók mindenütt, ahol emberek éltek, szinte egy és ugyanazon időben, mintha nem is Raganza gondolta volna el, mintha egy és ugyanazon pillanatban a világ minden táján erre az álomra ébredt volna annyi felhasználatlan erő, hogy most forró vágyban egyesüljön.
    - Most menj el, Erna...
    - Nem, most nem hagylak el. Bízzál bennem, nem foglak zavarni. Vidám és erős vagyok, hallod-e? Nagyon mulatságos nap lesz. Nem félek semmitől. Te se félsz, ugye? Látod, nyugodtan megreggelizünk, azután átmegyünk együtt a városházára: és te átveszed a parancsnokságot.
    - Hogyne. Van még abból az italból?
    - Nem, most már ne igyál. Majd... majd este...
    - Majd este, ugye? Visszajössz?
    - Visszajövök, és kettesben leszünk.
    - De nem itt, átmegyünk valahová...
    - Hová mennénk?
    - Akárhová... talán a régi lakásba...
    - Bolond!... Oda nem lehet...
    - Kár, Erna... nagy kár.
    - Most hadd ezt... Azt hiszem, autó állt meg. Jönnek érted.
    Raganza felállt. Kicsit támolygott még. Megnézte az óráját.
    - Igen. Kalp István. Isten veled... Hát ugye... majd este...
    Kalp István lépett be. Fegyverben volt, az arca piros és vidám. Feszesen tisztelgett.
    - Parancsnokom!
    Raganza mosolyogva nyújtotta a kezét. Ettől az embertől félt a legjobban: abban a pillanatban, hogy meglátta, önmagától peregni kezdett előtte a mozgókép, és hallani vélte az émelyítő dalt, a dalt a szerelemről, a dalt, hogy minden és mindig... minden és mindig... egyformán, mint a kerék...
    Kalp István röviden előadta a helyzetet. A Ház együtt van, még nem hoztak határozatot. A tömeg, egyelőre nyugodtan, a folyó partján helyezkedett el, szemben az épülettel. Követelik Calvil lemondását, azonnal. Raganzát várják. Az utcákon felvonulás “Akropolisz! Akropolisz!” kiáltásokkal. Az ágyúk, úgy, ahogy meg volt beszélve, töltetlenül, a városháza udvarán állanak: két perc alatt ki lehet gurítani őket. Az uralkodó párt makacskodik: nem hajlandók átadni helyüket. Őket a Rendkívüli Helyzet állította oda, dogmatikusan vitatják a maguk igazát. Minden attól függ, hogy Raganza meg tudja-e előzni a csapatok beérkezését.
    - És Garr tábornok?
    - Tíz perccel ezelőtt beszéltem vele. Boldog lenne, ha Raganza átveszi a parancsnokságot: ő az egyetlen, aki most rendet tud csinálni. De most, azonnal: amit ma, ezen a kritikus napon elmulasztunk, talán húsz év alatt se lehet rendbehozni. Ma három rakétával, néhány merész és férfias szóval nagyobb sikert érünk el, mint holnap ötezer ágyúval. Igen, rendet kell csinálni, legyen vége a három éve tartó tébolynak, legyen vége a teoretikusok rémuralmának, akik könyvek fölé hajolva, elvakultan és gőgösen osztják az igazságot, s azt hiszik, ha ami papíron összevágott, a végeredményt alkalmazzák, odakint a valóságban is rend lesz. Mindenki fel van bőszülve ellenük, összebogozták a helyzetet, és most szuszogva piszmognak fölötte, hogy szétbontsák megint, hiába! Raganza huszárvágását várja mindenki, amivel kettészeli a csomót.
    - Menjünk, ha úgy tetszik.
    Kalp István szorongva nézett rá.
    - Tehát?
    Raganza tűnődve szemlélte ezt az embert. Azután élesen villant át rajta a gyötrelmes gyanú: nemsokára én is olyan leszek, mint te, boldogtalan.
    - Majd meglátom. Ráérek gondolkodni. Amit itt, ebben a szobában gondolnék ki, nem illenék arra, ami ott, a városházán adódik. Látni kell a daganatot, mielőtt felszúrnánk.
    Emberek rohannak.
    - Hé! Mi az?!... Mi történt?
    - Barátom! Ki hitte volna?...
    - Micsoda idők!...
    Csönd.
    - Pardon... uraságod onnan jön?
    - Te vagy az, Gaszton?... Barátom, mit szólsz hozzá?...
    - Én nem tudok semmit. Tegnap korán feküdtem le. Most lejövök az utcára, be akarok fordulni a körútra, hát kordon állja az utamat. Fegyverropogást is hallottam.
    - Igen, Garr tábornok, azt mondják... Én nem tudom... Én is voltam a kordonnál. Óriási tömeg áll mögötte. Raganza nevét ordítozzák...
    - Jobb lesz, ha hazamegyünk.
    - Hogy én hazamenjek...?
    - Ó, kedvesem, látod, milyen szórakozottá tett ez a felfordulás, el is felejtettem, fogadd részvétemet.
    Csönd.
    - Köszönöm.
    - Szegény asszony!... De talán jobb, hogy ezt nem érte meg.
    - Hát ki az a Raganza tulajdonképpen?
    - Mit tudom én! Valami vidéki nagyság. Egyszerre csak felbukkant. Azt mondják, nagyon érdekes ember. Nem volt politikus eredetileg, nem is aktív katona. Hipnózissal foglalkozott, meg spiritiszta vagy mi. Ő a legfanatikusabb híve az Akropolisz-politikának. Le kell verni a régieket, többséget csinálni az új pártból, azt hiszem, ez a program.
    - Igen, tudom... Azután az egyiptomi expedíció, ha lehetne!
    - Ez meg fogja csinálni, majd meglátod.
    - Éppen ez?
    - Miért ne? Elszánt fickónak látszik. A sógorom rajong érte, azt hiszem, személyesen ismerte valahonnan, és nekem már vagy egy éve emlegeti mint a jövő emberét. Tudod, hogy szokott ez lenni.
    Csönd.
    - Kezét csókolom!
    - Jaj, végre egy ismerős! Hát mondja, mi van itt? Mi lesz itt? Rettentően félek!
    - Ja, nagyságos asszonyom, ez most így lesz egy darabig. Már nagyon beleszoktunk abba, hogy a világ a feje tetejére álljon... Most csodálkozzék, hogy végre szeretne a sarkára állni.
    - Hát magának ez tetszik?
    - De mennyire tetszik.
    - Persze, most jut eszembe, hisz maga benne van ebben az Akropolisz-pártban. Mondja, miféle bolondság ez megint? Valami új keresztes hadjárat?
    - Olyasféle.
    - És mit csinálnak, ha azok ott, Egyiptomban, nem kérnek a maguk Akropoliszából?
    - Majd rákényszerítjük őket.
    - Ebből megint nagy verekedés lesz, meglátja. Mi az az Akropolisz tulajdonképpen?
    - Azt nem lehet csak így futtában, az utcán elmesélni, nagyságos asszonyom. Hanem ha igazán érdekli, vannak nagyon kitűnő tájékoztató könyvek. Nagy irodalma van már ennek a kérdésnek.
    - És az egészet az a Raganza kezdte?
    - Mindenesetre. Raganza képviseli ma legméltóbban az eszmét.
    - Láttam az arcát egy képesújságban. Érdekes fiatalember. Azt hiszem, olajbarna bőre lehet. Igaz, hogy epileptikus?
    - Hehe, nagyon kedves! Epileptikus! Micsoda bolond ötlet!
    - Ki lehet a szeretője? Carabella Lídiáról beszélnek.
    - Hiszen felesége van.
    - Igazán? Ezt nem tudtam. Hát akkor miért beszélnek mégis Carabella Lídiáról?
    - Ezek olyan gyermekes mendemondák. Kezét csókolom, be akarok jutni a városházára.
    - Úgyse engedik...
    - Engem igen, igazolványom van.
    - Né, nagyszerű!
    Csönd.
    - Hé! Őrjárat! Állj!...
    - Dergan százados, jelentem alázattal.
    - Honnan jöttök?
    - A városházáról.
    - Mi újság?
    - Őrnagy úrnak jelentem: Raganza átvette a parancsnokságot, és felszólította a Házat, hogy az üléstermet hagyják el.
    - Hm. Nem rossz. Az ágyúk?
    - Kigurították őket a parlament elé.
    - Jól van, köszönöm.
    - Őrjárat, indulj!

    - Rendkívüli kiadás!...
    - Halló, fiú... ide is egyet... Hallottam... Na, most minden felfordul...
    - Sőt, most végre minden rendbe jön. Elég volt belőlük, mondhatom. Legszívesebben botot ragadnék, hogy elpáholjam ezeket a gyalázatosakat.
    - Te se mertél volna így beszélni még ma reggel.
    - Majd bolond vagyok, hogy leüssenek.
    - Bottal, mi?
    - Persze hogy bottal.
    - Amivel most te ütöd le őket. Na, szervusz.
    - Szervusz, ne légy olyan savanyú.
    Most itt vagyok hát, mondta magának sötéten és tűnődve. Hogy kerültem fel? Igen, sokan tolakodtak, azt hiszem, ketten a vállukra emeltek fel. Ez az erkély, ez itt a karfa, jó lesz erősen megfogni. De milyen sokan kavarognak odalent! Talán tizenötezer is, lehet, vagy még több... És milyen lelkesen figyelnek, kitátják a szájukat. De mi ez a tűrhetetlen csönd?
    Fegyverropogáson, hangok zűrzavarán át az elviselhetetlen, ásító csönd, nem bírom. Mit felejtettem el? Valamit elfelejtettem, amire gondolni kellett volna. Mi lehet az? Nem, nem... hiszen arra folyton gondolok. Nem, ez nagyon rossz. Talán oda kellene figyelni arra, amit beszélek.
    Igen, úgy látszik, már vagy egy negyedórája beszélek. A hangom is rekedt, most egy kicsit emelni kell. Úgy, ezt megértették. Hallga csak! abbahagyom egy pillanatra, hadd bömböljék ki magukat.
    - Raganza! Raganza!...
    Raganza!... Szépen hangzik a név, a nevem. Így, tömegben. Azt hiszem, most jól csináltam, most talán meg lesz elégedve velem. De miért, miért, én istenem, miért kell nekem tudni, hogy most mi lesz majd? Hiszen akkor ez nem lehet igaz, ha tudom, hogy mi fog most következni, akkor az egész nem lehet igaz. Úgy van, ez az, amit elfelejtettem. Nem szabadott volna. Mert tudom, hogy most befejezem, azután lemegyünk, talán fel a várba. És onnan?
    Csönd.
    De hát mit kell nekem most tenni velük? El kell kábítani, meg kell részegíteni őket, elaltatni, ugye. Készen vannak immár az áldozatra, itt hevernek előttem, az erkély alatt, készen arra, hogy eltöltsem őket a káprázattal, ami bennem világít. Akármit mondok most, mindegy. Elhiszik. Ó, szörnyű, most elhiszik, akármit mondok nekik. Ha felmutatok a napfényes égre, s így szólok: “látjátok ama fényes csillagokat, látjátok a sötét eget?”, felnéznek ragyogó szemmel, és álmélkodva látják a csodát: s tátott torkukban megáll a lélegzet.
    Csönd.
    Azután önfeledten elborul a tekintetük, boldog, csillogó, szerelmes tekintetük, amivel néznek rám, hogy befogadják az Igét, akármi lenne! Mindegy.
    Ti boldogok! Ti boldog hivők! Itt az erkélyen állva előttetek, míg ajkam gyújtó szavakat kiált felétek, hogy fellángoljon a szívetek, itt előttetek búcsúzom magamtól, e fekete csönd közepén, melyet rikoltozó diadalkiáltás, ropogó fegyverzörej vesz körül, e fekete csöndet használom fel, hogy utólszor beszéljek magammal, s így szóljak: Isten veled! Isten veled! Szegény idegen, Isten veled, te ismeretlen vándor, Isten veled, névtelen kísértet, Raganza búcsúzik.
    S a Névtelen megrendülve s remegve hallotta a néma jelt és erőlködött. Raganza, ne hagyj el - így sírt a Névtelen -, de hát miért akarsz elhagyni engem? Ki hív?
    S Raganza már-már odalent a tömegben, mely mint egy hullám, emelkedett az erkély felé, hogy elöntse, Raganza tűnődve bámult vissza a Névtelenre, s döbbenve szólt: Nem tudom. Valaki, odalent, ezek közül. - És mondd, mivel hív? - kérdezte a Névtelen, és Raganza engedelmesen felelt: Sötét szemekkel és csillogó fogakkal. - De hát ő? - így szólt a Névtelen és Raganza engedelmesen felelt: Egy ezek közül.
    - És kik ezek? - kérdezte ismét a Névtelen. És Raganza felelt: - Ezek közönséges emberek. - És ő is az? - kérdezte a Névtelen. S Raganza felelt: - Ő egy ezek közül. - S jobban szereted őt nálam? - S Raganza felelt: - Jobban szeretem nálad, Névtelen. - S miért szereted őt jobban én nálam, boldogtalannál? - S Raganza felelt:
    - Mert egy ezek közül, ó, Névtelen, s mert csodálatosabb nálad. Mert ezeké az élet és valóság, mert ezek meghalnak, ha szomorúak, ezek sírnak, ha bánatuk van, s szeretnek, ha boldogok, de te a Tükör vagy csak, Névtelen, te semmi sem vagy, üres vagy énnekem, Idegen Lélek, Ismeretlen Csillag vándora, s nem tudod azt adni nekem, amit ők éreznek. Halálos szomorúsággal, reménytelen szerelemmel hadd közeledem hát feléjük. Ők boldogtalanok, de te nem vagy boldog. Névtelen, ó, milyen ismeretlen vagy nekem, ó, hogy ismerem én őket, ó, hogy szeretem őket, milyen forrón és reménytelenül, engedj közéjük, ó engedj közéjük! Olyanná akarok válni, mint ők, nem akarlak ismerni téged, akiben élnek. Engedj engem, felejts el, s tedd, hogy elfelejtselek!
    S Raganza még egyszer látta a Névtelen arcát, fent az erkélyen. Fájdalmas csodálkozás volt ezen az arcon, mint akkor, mikor a holt arc fölé hajolt, s a csukott száj azt mondta: Nem értelek. És ekkor, mint a ködfolt, szétoszlott a levegőben. És Raganza arcát forró könnyek borították el.
    Ez a pillanat összeesett a beszéd befejező részével, s Raganza egy lendülő mondatnál, a hang hatása kedvéért, felhasználta ezeket a könnyeket.
    Elemi erővel tört ki a tetszés. S a csöndet, az elviselhetetlen, süket csöndet hang törte keresztül, komoly, áhítatos, kicsit mély asszonyi hang.
    - Raganza! Gyönyörű volt!
    Ó, milyen rég nem hallott emberi hangot! Olyan érzése volt, mintha hosszú süketség után visszanyerte volna a hallását, vagy mint aki víz alól bukkan elő, s eldugult füléből langyosan kibuggyan a nedvesség.
    A szobában bársonyszékek voltak, leült az egyik pamlagra, fáradtan. Azután körülnézett. A segédtiszt állt mellette, hűséges szemekkel, odaadóan. Kicsit távolabb, a szoba sarkában, tarka csoport. Katonák és politikusok, izgatottan tárgyaltak, beszélgettek. Hátrább, Kalp István mellett, ott állott Erna. Egyenesen és mosolyogva, mint mikor először találkoztak. A szobán át kiáltotta feléje az elismerő szavakat.

    Valaki azt indítványozta, hogy hagyják magára a parancsnokot, pihenni akar. Egymás után vonultak ki, egy kis hadnagy még a csillárt is eloltotta: csak a kék falilámpák világítottak enyhén. Ült és csodálkozva, tűnődve vizsgálódott. Perc múlva Erna visszajött. Tréfásan tisztelgett előtte.
    - Parancsnokom!
    - Hagyjuk most a tréfát, Erna!
    Valami ingerültség lehetett a hangjában, mert Erna csodálkozva nézett rá. Talán mert egyebet várt. Lüktetett a homloka, és az lett volna jó, ha másról beszélnek vele, megsimogatják. Álmos lett, szeretett volna aludni. Megpróbálta, hogy ezt valami kerülő úton tudtára adja a feleségének.
    - Holnap nehéz napunk lesz, Erna. Jó lenne hazamenni.
    - Ugyan, mi jut eszébe! A győzelmi vacsora!...
    - Nem akarok részt venni benne.
    - Kell. Kötelességeink vannak. Ez a nagyság átka, barátocskám.
    - Hm. Nagyszerű voltam, mi?
    - Hatalmas és csodálatos.
    Raganza tűnődve nézett körül. Mintha keresne valakit. Azután szórakozottan beszélt tovább.
    - Igen, határozottan jól sikerült. Magam se hittem volna. Mondtam, hogy nem lehet másképpen, de nem hittem, amit mondtam. Hanem Kalp Istvánra vigyázni kell, ezt nem szabad elfelejteni.
    - Bízza rám Kalp Istvánt, jó? Nem lesz vele semmi baj. Gondoljon most csak magára. Erősnek érzi magát?
    - Erős vagyok és bízom magamban. Csókolj meg, Erna.
    - Most nem lehet...
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364819K
Webáruház készítés