Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Karinthy Frigyes: Capillária. Gulliver hatodik útja_EPUB

Karinthy Frigyes: Capillária. Gulliver hatodik útja_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az eKönyvből:

    Őszinte voltam és nem hízelegni akartam úrnőmnek, mikor a jellemrajzot azzal vezettem be, hogy a női szépségnek ekkora fejlettségéről, helyesebben a szépségnek ennyi lehetőségéről, amennyit Capilláriában tapasztaltam, nem is álmodtam volna soha forrón szeretett hazámban, mely pedig szép nőiről mindig nevezetes volt. Ezzel egyúttal önkéntelenül elismertem, hogy legfőbb jellemvonása és megkülönböztető jegye a szóban forgó nemnek - legalább a teremtés urának szemében - nálunk is a szépség, illetve az a vonzóerő, amit a férfira gyakorol. Itt a “szépség” fogalmi meghatározására akartam kitérni: Leibnitz, Kant és Schopenhauer néhány erre vonatkozó, örökérvényű tételét idézve. De Opulá-t ez egyáltalában nem érdekelte; közbevetett kérdései csak arra vonatkoztak: vajon a “szépség” és a “nő” fogalma összeesik-e a mi gondolkodásunkban (“vágyaink”-ban, ahogy az ő nyelvükön mondják). El kellett ismernem, hogy ez nagyrészt így van, ámbár... De az “érdeknélküli” és “érdekelt” megkülönböztetést már nem várta be - arra volt csak kíváncsi (később tudtam meg, miért), milyen hatást kelt bennünk az, amit mi, szárazföldi bullok-ok, női szépségnek nevezünk.
    Meghökkenve meredtem rá: ez alkalommal először használta úrnőm, a férfiakra alkalmazva, ezt a megszégyenítő kifejezést, elárulva, hogy felismerni vélte a hasonlóságot köztünk, földi férfiak s amaz ocsmány férgek között. De Opula nem sokat törődött méltatlankodó ámulatommal: parancsoló modorban adta értésemre, hogy válaszolnom kell.
    Elmondtam hát, hogy a női szépség valóban nagy hatással van reánk, bár ezt a hatást az emberi fajta vezető szellemei a fejlődés szempontjából egyáltalában nem becsülik sokra (legfeljebb az eugenetika kétes értékű tanokat hirdető apostolai). Elmondtam, hogy ennek megfelelően a testi szépség felé való törekvés egyik legfőbb erőfeszítése a női nemnek, s a kiválasztódásnak egyik leghatalmasabb összetevője.
    Felhasználtam az alkalmat, hogy a nő alacsonyrendűségét, mint elnyomatásának következményét ezzel is bizonyítsam. A nőnek, nemesebb becsvágyak hiányában, egyetlen szegényes élettartalma abban merül ki, hogy mindenáron tessék a férfiaknak s szépségével indulatokat keltsen benne, melyeket annak pihenése óráiban a maga számára hasznosít. Leírtam azt a szánalmas, kicsinyes harcot, amit a nő folytat a férfi kegyeiért. Idéztem néhány kiváló szociológus és feminista szavait, kik a legnemesebb harag korbácsolásával ostorozzák az emberi társadalomnak egyik legnagyobb bűnét: hogy a nőt élvezeti tárgynak tekinti s ezzel lealacsonyítja s útját állja fejlődésének. Néhány merész vonással vázoltam a nagyvárosok életét - a vad hajszát és kergetőzést élvezetek s örömök eszközeinek birtokáért, melyeknek központjában a szép nő áll, mint a gazdagság és jólét fokmérője.
    Beszéltem a tizennyolcadik század esztelen nőkultuszáról, melynek hagyománya még ma is érezhető sok félszeg szokásban. A szép nőt fényűzési cikknek, csecsebecsének tekinti a férfihiúság: természetes tehát, hogy a nő, alacsonyabb értelmével nem látva át emberi rendeltetésének helyes irányát, arra törekszik csak, hogy azokat a pillanatnyi előnyöket élvezze, amiket testi szépsége biztosít anélkül, hogy az emberiség jövőjével törődnék. Önmagammal vitázva, bírálat tárgyává tettem azt az ellenvetést, hogy hiszen ez csak a társadalom legmagasabb, tehát a legszűkebb köreiben van így, egy bizonyos rétegre jellemző tünet csupán, s mint ilyen, nem jelenthet veszedelmet az egész társadalomra. A dolgozó nép milliói nem tekintik fényűzési cikknek a nőt, mint feleséget és anyát becsülik meg, munkára fogják otthon és a gazdaságban, megadva néki a lehetőséget, hogy ember legyen, hű társa a férfinak az élet küzdelmeiben. Sajnos azonban, azt látjuk, hogy ez csak addig van így, amíg a nő valóban csak ember és nem nő, mihelyt sajátlagosan női mivolta, durván testi szempontból, hangsúlyozottabban jut érvényre, esetenként: rögtön megindul a kiválasztódás ama magasabb rétegek felé. A legfelsőbb réteg kiválogatja a maga számára az alsóbb réteg testileg tökéletesebb példányait - aki nagyvárosokban él, jól tudja, hogy a szépség arisztokráciája nem azonos a születés és rang arisztokráciájával: csak azokra a szédítő pályafutásokra kell gondolni, amiket házmesterleányok, repedt sarkú pesztonkák futottak be, akiket szakértő férfiszem emelt ki a homályból, hogy mint szíveket behálózó démonok tündököljenek fel aztán drága szőrmék és selymek keretében.
    E pontnál úrnőm ismét félbeszakított: a “sajnos” szó állította meg, úgy látszik, mint érzelmi színezete egy tisztán logikai meghatározásnak. Azt kérdezte tőlem, valóban sajnálatosnak tartom-e, hogy a szóban forgó házmesterleány vagy pesztonka szép volt. Mert ha így van, akkor én, úgynevezett “gondolkodó” bullok-társaimmal egyetemben, azt szeretném, hogy a nők ne minél szebbek, hanem minél csúnyábbak legyenek, a békés együttműködést, az emberi fajta haladását, felfogásom szerint, nyilván ez biztosítja csak.
    A kérdés annyira meglepett, hogy hirtelenében nem tudtam felelni. Csak percek múlva szedtem össze magam eléggé, hogy a “nemek harcá”-ról beszélni tudjak, de úrnőm ismét, hevesebben, félbeszakított és azt állította, hogy a “nemek harcá”-ra ezek után nem kíváncsi, mivel arról megvan a véleménye. Abból, amit elmondtam, nyilvánvaló, amit ő különben mindjárt sejtett, hogy mi, szárazföldi bullok-ok, egyszerűen irigyek vagyunk a mi nőinkre, mivel azok aránylag szebbek, tökéletesebbek és boldogabbak nálunk s ilyenformán uralkodnak fölöttünk, ami különben a dolgok természetes rendje. Nyugtalanságunk egyszerűen onnan származik, hogy felismertük ezt az alárendelt helyzetet, amiben élünk, de fájdalmunkban (ez a szó oiha nyelven egyben “ostobaság”-ot is jelent) nem vesszük észre, hogy összecseréljük a tényeket.
    Amit a nőről mint “élvezeti” tárgyról, csecsebecséről és fényűzésről összefecsegtem, az úgy hangzik, mintha az árnyék a fény szülőanyjának nevezné magát. Ami a “repedt sarkú pesztonká”-t és “házmesterleány”-t illeti, nem érti, miért beszélek róla megvetéssel, mikor magam elismertem, hogy ugyanazt az eredményt: gazdagságot és jólétet, amit a férfi a legnagyobb erőfeszítéssel és munkával ér csak el, mint jogos birtokát veszi tulajdonába, egyszerűen azzal a ténnyel, hogy létezik - hogy tehát az ő puszta létezése lényegben ugyanaz, amit a férfinál “érdem”-nek, “erő”-nek nevezek. A nőnek - valódi, tehát tökéletes, vagyis szép nőt ért ezzel - az a tény, hogy él, egyben érdeme és joga az élethez - természetes, hogy abból él, amiért él: az élvezetből és örömből. Mert hiszen magam sem hiszem komolyan, ha a nőről mint tárgyról beszélek, anélkül, hogy ezt külön megkérdezte volna, egészen bizonyos benne, hogy a földi férfi, amikor általam “szerelmi szolgálat”-nak nevezett örömök kedvéért nőt választ magának, selymekbe és bársonyokba öltözteti, előnyben részesíti azt a nőt, aki a szerelmet maga is fokozottan élvezi - enélkül a férfi öröme tökéletlen, sőt lehetetlen is bizonyos tekintetben.
    De hogy lehet “élvezeti tárgy” valami, ami maga is élvez? Ilyet csak beteg vagy bárgyú értelem állíthat. Selymekről és bársonyról és aranyról beszéltem, amivel mi elárasztjuk nőinket “cserébe” szerelmükért - de hogy nevezhetek “cseré”-nek olyan üzletet, ahol az egyik fél semmi olyat nem ad, amivel megfosztaná magát? Ebben az üzletben csak a nő kap a férfitól - külső örömöket és élvezeteket, csak azért, hogy hajlandó belső örömöket és élvezeteket átélni és elfogadni - ugyan mit ád ő a férfinak egyebet, mint azt a jogot, hogy - adhat? -: azt a különös jogot, amit a férfi örömnek és élvezetnek hisz, míg kimerülés és halálos fáradtság meg nem győzi róla, hogy kötelességet teljesített, és nem jogot gyakorolt: kényszernek engedelmeskedett, és nem vágyat elégített ki. Nos tehát: aki vesz, anélkül, hogy adna - az nem “élvezeti tárgy”, nem “birtok” és nem “csecsebecse” - hanem egyszerűen hódító, erősebb fél, magasabb rendű lény. Ez nem szerződés vagy megállapodás kölcsönös alapon: ez egyszerűen győzelem, egy tökéletesebb fajta győzelme a kevésbé tökéletesen.
    A bullok kimondhatatlan butaságát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy fel akarja szabadítani a nőt, ahelyett, hogy önmagát szabadítaná fel: versenyre kelne a nővel, vagy legalább utánozná, hogy fegyvereit ellesse, visszamaradottságában igyekeznék elérni azt a fejlettséget, amit önkéntelen áldozatával ő tett lehetővé.
    És Opula, felhasználva az időt, míg összeszedem magam, hogy érveket gyűjtsek ellene, rátért arra, amitől legjobban féltem: hasonlóságot keresni köztünk, földi férfiak és ama szörnyetegek között, akiket Capillária bullok-oknak nevez. Csak a kötelességérzet, hogy semmit sem szabad elhallgatnom abból, amit kalandos utazásaim során láttam és tapasztaltam, ad erőt, hogy kövessem őt ezen az úton, melyre a büszke férfiönérzet nem léphet pirulás nélkül. Sajnos, kénytelen voltam meggyőződni róla, hogy ami adatot e kérdéssel kapcsolatban elmondott a bullok-okról, megfelelt a valóságnak: nem hallgathatom hát el, mint a kedély hiú csapongását, vagy terméketlen játékát a képzeletnek.
    Arról a módról beszélt Opula, ahogy ők birtokukba szokták venni ama kastélyokat és palotákat, amiket a bullok-ok építenek oly célból, hogy elérjék a tenger felszínét. Mikor a torony egy bizonyos magasságot elért, s az oihá-k számára alkalmatos lakásnak ígérkezik, néhány oiha váratlanul behatol az épület belsejébe, s azonnal árasztani kezdi azt a könnyű folyadékot, amiről az előző fejezetben már megemlékeztem, s ami nagyon hasonlít bizonyos Európában használatos illatszerekhez. Különös dolog, hogy a bullok-ok, évezredes tapasztalat ellenére, sohasem veszik észre, miről van szó és nem is gondolnak védekezésre. Az oihá-k megjelenésére nagy riadalom és nyüzsgés támad a serényen dolgozó állatok soraiban: fejüket kapkodják, otromba végtagjaikat rezegtetik, és sajátságos cincogó hangokat hallatnak.
    A bódítószer, amivel kifüstölik őket, úgy látszik, eleinte fokozott izgalmat vált ki - és ők, nyilván tudják, honnan származik ez az izgalom, anélkül, hogy az eredményt előre látnák. Elhagyva az épülő párkányokat, keringeni kezdenek az oihá-k körül, egyre gyorsabb iramban, miközben a legfurcsább fintorokat vágják. Azután rendszerint egymásnak esnek, cibálják és tépik egymást - ez a verekedés különösen akkor fajul el, ha, mint az néha megtörténik - az egyik bullok, akár véletlenül, akár szándékosan, nekiverődik valamelyik oihá-nak (ezeket struborg-oknak vagy strindberg-eknek hívják). Ilyenkor valóságos bullok-gyűrű képződik a látszólag megtámadott oiha körül - a bullok-ok védelmi sáncot alkotnak, rettenetes hangzavar támad, és a kavarodásban gyakran meg is ölik egymást. A leghevesebbek, az úgynevezett gáláns-ok, hevesen pofozzák és tépik a strindberg-eket: Opula állítása szerint az oihá-k halálra kacagják magukat ezen a furcsa látványon, hogy ezek akarják őket megvédeni, amikor éppen arról van szó, hogy védekezniök kellene. Elvétve akad a bullok-ok közül néhány, akik, homályosan felismerve a veszélyt, ha nem is önmagukat, legalább a keserves fáradsággal felépített tornyot igyekeznek védeni, emlékezve rá, miért kezdték el építeni: ezek, akiket az oihá-k gont-oknak, vagy kant-oknak neveznek, és kellemetlen ízük miatt szorgalmasan irtanak, az épülő torony szélső párkányain helyezkednek el, úgy látszik, arra vigyáznak, nehogy az oihá-k tető alá hozzák és lakóháznak alakítsák át azt, amihez ők újra meg újra oly célból fogtak hozzá, hogy létrát és hágcsót alkosson magasabb, hígabb régiók felé. Leszedésükkel és kipiszkálásukkal az oihá-knak nem kell bajlódniok: ezt elvégzik más bullok-ok, az úgynevezett koétá-k vagy poétá-k, ezek között különösen a góté-k vagy a tarajos gőté-k, a vulde-k, wilde-k és danunció-k, akik csodálatosképpen, szintén undorodnak rossz szagú bullok-társaiktól.
    Mert, bármily furcsán hangzik, e förtelmes lények, kiknek törpe teste eltorzult a céltalan és ostoba fejlődési düh következtében, amivel uszonyokat, szárnyakat és csápokat és kerekeket és tüdőt és kopoltyút tenyésztettek ki magukon, átabotába, oly módon, hogy ezer tökéletlen szerv zavarja szabad mozgásukat, ahelyett, hogy megmaradtak volna amaz egyetlen, egyszerű szervnek, mi, legalább az oihá-k számára, tökéletesen megfelel a célnak - mondom, e boldogtalan férgek lelkében nem ismeretlen a hiúság érzése, oiha-i értelemben. Vannak közöttük nagy számmal, akik befurakodnak az oihá-k közé, illegetik magukat és eltanulják az oihá-k szokásait, mozdulatait, abban a reményben, hogy tetszeni fognak, és megfigyelték, hogy amikor ebéd előtt, fazékba teszik az evésre szánt és hizlalt bullok-okat, nemhogy rúgkapálnának, de gyakran inkább versenyre kelnek, hogy melyik ugorjon előbb a forró vízbe, abban az ábrándképben ringatva magukat, hogy nem az étvágy, hanem valami tetszés vagy megkülönböztetés válogatja ki őket az oihá-k személyében.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155322655
Webáruház készítés