Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Kaffka Margit: Hangyaboly_EPUB

Kaffka Margit: Hangyaboly_EPUB
340 Ft340

A Hangyaboly (1917) témája az írónő, Kaffka Margit személyes élményeiből fakad. Tanulóéveinek jelentős részét az Irgalmasok szatmári zárdájában töltötte, és ennek nyomasztó emlékeitől sohasem tudott szabadulni. A kisregény cselekménye a századforduló idején, egy tanítórend apácazárdájában játszódik. Lakóira, apácákra és növendékekre egyaránt súlyos terhet ró a könyörtelen fegyelem és a megcsontosodott középkori szellem. A mélyben feszülő szenvedélyes és kibékíthetetlen ellentéteket a főnökasszony halála hozza felszínre. Az addig zárt közösség a belső megújulást sürgetőkre és a konzervatívok pártjára oszlik. Szabályos korteskedés indul. A választási és anyagi harcok a század eleji magyar társadalmi harcokra utalnak, melyeknek a zárda csupán kis darabja. A hangyaboly képéhez egy plasztikusan megformált lányalak portréja illeszkedik. Sorsában az önálló nő belső harcait mutatja az írónő. Így válik a regény a század eleji magyar társadalom problémáinak többszólamú kifejezőjévé. (Legeza Ilona)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Mikor a káposztaágyak közelébe ért soror Virginia, meglassította a lépteit, és komolyan, mély főhajtással köszönt “dicsértessék”-et az öreg Szelényinek, aki egészségi sétáját végezte ott a zsírfoltos reverendában, fakószínű, öreg esernyővel a hóna alatt. Az öreg pap leemelte nagy karimájú, poros kalapját, és kövér, hamiskás arcát, mely olyan volt, mint egy jóindulatú, kedves vén szakácsnőé, mosolyogva fordította az apáca felé.
    – Na, még nem is tudja az újságot, soror Virginia? Megjött a Rumkorff-gépünk!
    – Igazán, tanár úr? Na, annak örülök! - mosolygott vissza a nővér, és barna, szép arcáról eltűnt a felindulás minden nyoma. Megint a szokott nyájas, udvarias és nyugodt volt hangja, tekintete.
    – Jöjjön velem a kerti iskolába; akár mindjárt bemutatom; ajaj, micsoda hosszú kacskaringós sistergő istennyilákat tudok én magának abbul kicsalogatni!
    – Micsodákat?
    – Olyan kunkorgós farkú, girbegurba, csavirgós égicsudákat, nővér! Az ám, olyan huncut egy masina az!
    – Ne mondja!
    Nevettek. Az apácák hozzá voltak szokva a Szelényi tata modorához, ki szívesen elhamiskodott, eltréfált velük; jól tudták, hogy az öregúr példás, tiszta életéről híres a püspöki városka minden papja között.
    – Ha meglátja, nővér, megjön a kedve, s kiguberál nekem még egy Röntgen-készülékre valót is; fél esztendeje zsorválok érte. Na, jön?
    – Holnap, kedves tanár úr, holnap délben benézek egy percre magához a fizikaszobába. Most annyi a dolgom!
    – Ej menjen, maga silány historikus! Már az igaz, hogy a fehérnép meg a természet-tudományok... Na jó, mindörökké - hozza magával azt a Magdolnát is holnap! Majd megegzamináljuk, majd kisül, mennyit ért az a tengerentúli doktori diploma!
    – Ó, azt ne emlegesse neki soha, kedves tanár úr! - fordult vissza Virginia, és arca élénkebb színt váltott egy pillanatra. - Soror Magdolna itt csak szerzetesnő kíván lenni és semmi egyéb, bántja minden emlékeztetés világi életére; én tudom azt, észrevettem, bár amilyen finom, nem említi soha. Semmi hiúság nincs őbenne, valósággal csoda...
    – Abbizon, egy fenomén, egy földre szállt angyal, egy hősnő; tudom, tudom. Hehe!
    – No, megyek, most már komolyan. Dicsértessék...
    Élénk arcjátéka csakhamar elnyugodott, csendesen haladt a pöszmétesorok közt, a nagy olvasó csontszemei halkan zörrentek ruhája mély redői közt. Arcát oldalt fordította a nyugvásra hajló nap iránt; úgy szerette ezt, ha félig hunyt szeme pilláira süttette enyhe, őszesti sugarait; s míg elgyönyörködött, belsejében fegyelmezett érzéssel, sietve gondolta el: “Mily fenségesek a Teremtő alkotásai!” - mert enélkül véteknek hitte volna bőre e szelíd örömét. Jobb felől, a kandidátnők kertjében fekete abbégalléros lányalakok sétáltak a lombok alatt; őket is most terelte össze “párba” a drótkerítés mellett Berchtolda anyás, sürgető szava. Köszöntötték egymást messziről; a noviciátfőnöknő tölcsért formált két tenyeréből.
    – Hogy van a Würdige? - kérdezte kiáltva; jókodó aggodalom zengett át a kert fölött e kissé rekedt hangban.
    – Egyformán! Délután felszökött a láz. Imádkozzatok érte!
    – Igen, igen! - bizonykodott kiáltva sok fiatal hang; fehér kezek emelkedtek a magasba, és keresztet írtak a halvány arcok előtt.
    Virginia továbbment. A kertész háza előtt kinn állt a kisfiú, hároméves csöpp totyogós; az inge kicsüngött hátul. Közönyösen bámult az apácára, és tovább majszolta barna kenyerét; már megszokta ezeket a fekete néniket születése óta.
    Virágágyak közt vezetett ki az út a kertből egy boltozatos kőkapun át. Már hullatta magját az a különös, nagylevelű növény (a kertész sem tudta nevét), melynek tojás alakú, kemény szürke terméséből olcsó rózsafüzérek szemjeit készítik a jelöltek: szegény asszonyoknak, jámbor “egyesületi” nénikéknek ingyen osztogatni valókat.
    Egyik oldalon téres udvar látszott fiatal, nyírott akácokkal; a sarkig tárt széles “marhakapu”-n most jöttek be a csordáról a zárda tehenei. Súlyos, teli tőgyüket alig bírva, békésen és bután cammogtak el az apáca mellett a távolabbi istállók felé; ő kitért nekik megállva, és elfordította arcát. Valami bizonytalan érzéssel nagyon csúnyának látta ezt a sereg trágyás állatot a nőstényi termékenység lelógó terhével; és ellenszerül egy szép természetrajzi olvasmányra gondolt, mely közgazdasági szempontból “tárgyalja” e hasznos háziállatot. - Holott Virginia eszes és tanult nővér volt.
    Átment a gazdasági udvaron, az itatókút előtt, és balra tért. Egy széles, sárga, földszintes épület ódon és parasztos tornácoszlopai fölött ez volt a felírás:
    Szent József Ápolda. Szegénysorsú, katolikus elaggottak és rokkantak részére.
    A bejáratnál egy alacsony nádszéken egy apáca guggolt; két keze csuklóban a térdén pihent, úgy lógott lefelé tehetetlenül, sárgán és soványan, mint egy csontvázé. Kiaszott arca tele volt apró bibircsekkel; kissé mégis puffadt bőrű és olyan színű, mint a régi elefántcsont. És mégis volt valami kedves, valami gyermeki ezen a lehetetlenül vén arcon, a fénytelen szemek merev elbámulásában, a kis vázfej ritmikus bizonykodó bólogásában. Így ült már csak naphosszat és álmélkodott; több volt százévesnél. Már föl volt mentve minden böjt, vezeklés, lelkigyakorlat alól; nem kellett már térdelnie a templom kövén, még a napi olvasót is mindegy volt, hogy elmotyogja-e. Soror Mártha már nem is vétkezhetett a földön!
    – Gelobt sei!... Hogy, mint van, kedves nővér? - lábalta át Virginia az itatóvályúkat, hogy hozzájuthasson. A fehér fátylas múmiaarc még nem mozdult, tompult érzékelése még nem fogta fel a hangot, a közeledő alakot. - Hogy van? - kérdezte az újból egészen mellette; akkor felnézett rá, és behúzott, reszketeg ajkával, megtört szemeivel, ó - mosolygott.
    – Nagyon jól - felelte németül, meglepően tiszta volt még a hangja. - A kegyelem nem hagyott el engem, isten alázatos szolgálóját!... Úgy süt rám a nap!...
    – Szeret-e még élni, Schwester Mártha? - (Szokás volt a zárdában, ki tudja hány év óta már, hogy ezt kérdezzék ettől az embercsodától, az Úr e százéves szűzi jegyesétől. És tudták, hogy mindig ugyanaz rá a felelet.)
    – Ach ja? Hogyne, míg Isten megengedi!
    – Nem vágyik már az üdvösségre, a szentek társaságára? Nem kívánja az istent színről színre látni?
    – Ach, még ne, most még ne! - és kis vázfeje gyorsabban kezdett bólogatni. - Minek sietni - motyogta -, minek úgy sietni? Die Ewigkeit dauert ohne den ewig...
    Ennyi maradt meg sok ezer mise, böjti nap és olvasómondás után; ennyi - e százéves lélekben. “Az örökkévalóság úgyis - örök. Minek sietni? Mikor úgy süt még a nap.”
    A vendég elköszönt innen is, gondolkozva, kissé lehajtott fővel ment tovább; szép délceg járása már az iskolaudvarban tűnt fel. Innét könyökölt félig a kertbe, nagy ablakaival a virágos ágyakra a szép, modern új épület; szellős, nyílt folyosóival - egész derűs, világos és komoly higiéniájával. Jóleső emberi érzéssel nyugodott rajta a nővér tekintete, ezt szerette tán legjobban: a friss és eleven munka, a nyílt és bűntelen tudásvágy e kedves házát, mely félig az ő műve volt. Mert nem lehet vétek, hiába... vonzódni a világossághoz... nem, mert hisz a poklok urát a “sötétség fejedelmé”-nek mondják; és... lám, Soror Mártha, aki szent, mint egy kisgyermek, hogy szereti a napfényt!...
    Kissé összezavarodott mégis; cikkelyes tanokat, vallási formulákat keresgélt, mint rendesen, hogy magára alkalmazza. - Már ott volt a nagy ház előtt. A kettős U-alakú épület túlsó udvarán “balszárnybeli” társaság ült a nagy gesztenyefa alatt; imádkoztak vagy beszélgettek; tán az “Úrangyalá”-ra gyülekeztek már, esteli harangszóra. Virginia megösmerte a szigorú Leonát, a kegyes Simoneát és Evelinát, a “szent”-et, e még javakorban levő nőt, ki csak önsanyargatástól, böjttől, álmatlanságtól öreg. Derékban mélyen meghajolva köszönt feléjük messziről, s ők karban feleltek, aztán befordult a másik udvarra, hol a szivattyús kút volt; tömjén- és köményleves-szag áradt szét itt már szüntelenül; a templom és a konyha meg a refektóriumok földszintje nyílott ide. - A hűvös folyosóra érve, váratlanul, hirtelen tört rá egy nagyon testi érzés; észrevette, hogy éhes. Írásmunkája volt, elmulasztotta az uzsonnát; vajas kenyere ott lesz még érintetlenül az apácaétterem asztalán, az ő rendes helyén; beszaladhat elfogyasztani; az ő vacsorájukat majd csak fél kilenckor tálalják... De nem megy be, most csak azért sem; ilyen apró önmegtagadásokat nem szabad elhanyagolni, nagyon hasznosak a lélekre nézve, sokszor még inkább, mint a nagy lemondások, mert azok könnyen tesznek gőgössé... És életkorához képest szokatlan intenzitással érezte most a gyomor kívánságát; fontosságra jutott minden ezekben az életekben, mert lelkileg foglalkoztak vele, és az “érzéki” csábok világa ennyire terjedt náluk mindössze. Szinte elszédült, ahogy a fordulónál elhaladt.
    Az óvodából most tolongtak ki a “Portá”-nak nevezett kapun a város apróságai; pöttöm fiúk-lányok lármás kis hadserege. Soror Adél erős, teli hangja, szép falusias magyar beszéde hallatszott pattogva, szaporázva, ahogy terelte őket; egy alvó kisfiú az ölében, a göndör fejecske széles, telt keblére szorítva; egy pityergős kis mocskos az apácaszoknya ráncait cibálta. Ez az Adél még most is az a bátor, egészséges földbirtokoslány, a szép, friss, erős főispánkisasszony - gondolta el Virginia -, tíz éve van itt, és nem lehet komoly kifogás ellene, mégis semmi apácás modor, szokás nem ragadt rá... Most is kilép a kapun a kicsinyekkel, utánuk néz egy darabig, s őt is akárki láthatja ezalatt; nem, ezt mégsem szabad tennie! Ott vannak az óvónő-képezdések! Az ilyesmi rossz megjegyzésekre adhat okot a világiak közt; a látszatra vigyázni kell, annál inkább - ha a kívül élőkre személyesen hatni, néha velük érintkezni is akarnak; lelkijavukra munkálkodván. S az meg micsoda suttogás ott a lépcső alatt; persze, Gregoria társalog Fénrich főtisztelendővel. Fénrich a portaszoba melletti irodában dolgozott itt a számadásokban, de ilyen alkonyattal hazamehetne már! Igaz, hogy Gregoriával unokatestvérek, és egyházi férfiút vétek volna kétellyel illetni gondolatban - de a nővér mégis túlságba viszi; aztán beteg is, meghűlhet itt a nyitott kapu szélében; szólni kellene neki, tán kötelesség is volna. Hogy tudhassa ilyenkor a lelkiismeret, mi a helyes cselekvés, mit sugall igazi szeretet és nem gáncsos irigység, rosszakarat?... Az volna csakugyan? Ó!...
    A legnyíltabb fejűt is közülök elfogták néha ilyen kínzó, aprólékos, lelki kételyek. “A templomba, bizony, oda kell most bemennem!” - mondta magában. És ahogy a szenteltvízzel homlokához ért az ajtónál, éhségét, testi rosszérzését mintha elvágták volna; ezt jónak, az őrző angyal biztató jelének vette. Az első kisoltár, a “Fájdalmas Anyá”-é előtt borult le, s a térdeplő állványra támaszkodva két tenyerébe rejtette arcát. A templom néma volt és üres. Lelki vizsgálat formájában sietve felidézte utolsó óráját, netaláni vétkeit. Büszke volt ma szegény Kunigunddal szemben, igen, testvérietlenül bánt vele, kifogyott a szelídségből. Ha ővele is úgy tenne az, akinek szeretetére vágyik, akinek helyeslése fontos előtte! És gondolatban az imént csaknem megítélte Gregoriát, miért Fénrichhel látta; holott nem tréfált-e el ő maga is percekkel előbb Szelényi papával?... A szombati gyónás előtt bocsánatot kell kérnie minden társnőjétől. - Majd kibékülnek az “öreg”-gel is a szokott formaságok közt, jobbról-balról arcon csókolják egymást alig érintve. - De változik-e valami ezzel?

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155301933
Webáruház készítés