Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


K. Szilágyi Mária: A világ kerek_EPUB

K. Szilágyi Mária: A világ kerek_EPUB
840 Ft840

K. Szilágyi Mária: A világ kerek

E-könyv EPUB formátumban

Tartalom
Néhány szó, elöljáróban
Miről mesélnek nagyanyó tárgyai?
A hóember
A kis fenyőfa
Az öreg mozdony
A gyufaszál
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Az asztal nem sértődött meg, csak kicsit arrébb húzódott. A tarisznya pedig folytatta a meséjét. Egyszóval, katica felvette legszebb ruháját, kicsinosította magát és elindult, jobban mondva elrepült világgá. Persze a cinege kétségbeesett, és sírt meg jajveszékelt, hogy mi lesz most velük, és nem akar egyedül maradni, meg, hogy neki is mennie kell. Azzal, ő is szedelőzködött és elrepült a barátja után. Már ketten indultak el a nagyvilágba, ketten nem tudták merre kell menni. A nagy házban lakó kisfiú mamája addig-addig győzködte az otthon maradtakat, míg végre ráálltak, hogy a gyermek is menjen utánuk, mégis csak jobb, ha vigyáz rájuk, aztán meg hazahozza őket. Készített az útra egy tarisznyát, (engem) telerakott minden jóval, mondván – csak, nem éheztek egész úton! Így hát, most már hárman voltak utazók, hárman nem tudták melyikük merre van, hárman keseregtek a hosszú úton. Aztán szerencsére úgy hozta a jó sorsuk, hogy egy útelágazásban, mégis csak összetalálkoztak. Sok nap és éjjel mentek előre, aztán meg hátra, de volt, hogy jobbra és többet balra, de soha nem arra, amerre menni kellett volna. Eső mosta őket, szél szaggatta ruhájukat, és persze szárnyukat, mikor elfogyott az élelem, sokat éheztek, míg egy kis madár meg nem mutatta, merre van a jó bokor és az adott nekik enni. Sajnos a bogyók is, mind elfogytak, az éjszakák egyre hidegebbek lettek, s már bánták nagyon, hogy nem maradtak otthon. Hej, de sokat emlegették az öreg tölgyet, de sokat sírtak, míg végre a kerek erdőben találkoztak egy mókussal, aki végre megmutatta a hazafelé vezető utat. Vagyis, csak azt hittük, hogy hazafelé vezet, de nem vezetett az sehova sem. Csak mentünk körbe, körbe, már szédült a fejem, és olyan nagyot korgott az én lyukas gyomrom is, hogy megijedtem tőle. Hát még a gyermek, aki mindig a hátán hordott, és úgy vigyázott rám, mint a hímes tojásra.
    - Szép is vagy nagyon, kedveském – dicsérte meg a teáskanna.
    A tarisznya küldött egy mosolyt felé, és lehorgasztotta fejét.
    - Miután kiijedeztük magunkat – folytatta- elindultunk valamerre. Azért valamerre, mert senki nem tudta, merre van a hazafelé, gondoltuk, talán mégis rátalálunk a jó útra. Mentünk és búslakodtunk, majd pihentünk keveset, újra elindultunk, és egyszer csak rátok találtunk, most aztán segítsetek rajtunk.
    - Segíteni? – Azt, hogyan kell? – kérdezte a kis csészealj.
    - Ne félj semmit - tolta félre a vasaló - ha anyóka felébred, ő majd útbaigazít benneteket.
    Azzal, mint aki jól végezte dolgát, rámosolygott a tarisznyára, és elcsoszogott az asztal sarkára.
    Az asztal felettébb elcsodálkozott azon, hogy ma mindenki rajta foglal helyet. Mintha nem lenne elég hely az ágyon, esetleg a szőnyegen, de nem, nekik ez a legmegfelelőbb. Aztán rájött nem is bánja, hiszen így mindenki ott van vele, és látja, hallja mi történik körülötte. Hiszen nem volt ez mindig így, volt idő, mikor sírva könyörgött, hogy valaki végre figyeljen rá is.
    - Eszedbe jutott egy régi történet asztal? – kérdezte elgondolkodva a vasaló.
    - Azt hiszem, neked már elmeséltem egyszer, régen – válaszolta.
    - Van neked is mit mesélni? – kerekítette nagyra a szemét a csészealj.
    - Ha megtennéd, hogy elmeséled – lebbent arrébb a szalvéta.
    - Ó, talán nem is érdekel ez titeket, hiszen akkor még csak egy szál, fa voltam – hunyta le szemét.
    - Egy szál fa vagy egy szálfa? – kötekedett seprű.
    Asztal nem válaszolt a kérdésre, hiszen ismerte seprűt, neki csak a szíve volt nagyobb a szájánál, így aztán nem lehetett megharagudni rá ezért.
    - Voltam bizony én szálfa is valamikor hajdanán, mikor még ott éltem az erdőn, a hegyeken túl. Hatalmas koronám eltakarta a napot, széles vállamon elfért az erdő összes madara, egyenes derekam csodájára jártak az emberek, gyökerem közt élt a legtöbb sün és gomba- család. Egyszóval akkor voltam a legboldogabb, vagy csak úgy hittem, hogy az vagyok. Egy szép napon aztán, eljött az ember az erdőre, megnézett minden fát és bokrot, hajtogatta ágainkat, méregette derekunkat, ide csapott, oda csapott, majd számokat írt a hátunkra. Én egy nagy 1-est kaptam. Nem tudtam mit jelent, nem értettem, miért állnak előttem annyian, és mi az a hangosan búgó valami az ember kezében. Aztán rá kellett jönnöm, de akkor már késő volt. Nagyon sokan kaptunk 1-est, és még többen más számokat. Mi az egyesek, mi voltunk a legjobbak, ezért aztán vigyázva vágtak ki bennünket, óvatosan fektettek le a földre, lecsupaszítottak és nem vágtak túl apró darabokra. Hogy mit éreztem közben, azt el sem tudom mondani. Nem a fájdalom volt a sok, nem, inkább az a tudat, hogy el kell mennem, és soha nem láthatom többé az erdőt, nem hallhatom a madarak dalát, nem ébreszt a hajnal melege, nem mosolyog rám a Nap és… nem fejezte be, könnyei lassan csorogtak le sima arcán.
    - Nem tudod feledni soha? – kérdezte halkan a fotel, aki megint csak felébredt és figyelte az asztalt.
    - Nem feledhetem, pedig már jó sorom van köztetek.
    - Hiába minden – forgolódott a seprű – vannak dolgok, amit soha nem feledhetünk.
    Asztal kissé megnyugodott, abbahagyta a sírást, megigazította félrecsúszott terítőjét, elnézett a távolba, mintha csak azt várná, hogy valaki felébreszti fájó álmából. Aztán, ő maga ébredt fel a révedezésből, majd így szólt.
    - Bocsássatok meg egy öreg asztalnak, már az eszem sem a régi, hol is tartottam? S mintha mi sem történt volna, ott folytatta, ahol abbahagyta.
    Egyszóval ott feküdtem a földön a többiekkel együtt, és arra vártunk mi lesz velünk ezután. Hatalmas nagy autók jöttek, felpakoltak rá mindnyájunkat, s elindult velünk az ismeretlen felé. Nem tudom meddig mentünk, persze azt sem, hogy hová értünk, csak azt tudom, hogy sötétség borult ránk, mire megállt az autó, és végre pihenhettünk a zötykölődés után. A reggel még mindenkit az autó tetején talált, majd megmarkolt egy hideg kéz és a magasba emelt, onnan egy sima valamire fektettek, s aztán mi következett, arra már nem emlékszek. Mikor kinyitottam a szemem, sokadmagammal egy hatalmas terem közepén álltunk, volt négy lábam, sima hátam, díszes oldalam, és hallottam, amikor egy fiatal nő ezt mondja.
    - Gyönyörűséges, ilyen szépet még nem láttam! – ezt kérem megvenni.
    - Aztán becsomagoltak, finom, puha papírba, és megint csak vittek és vittek, míg végre megérkeztünk, behoztak és leállítottak ebbe a sarokba. Azóta vagyok itt, no nem mindig ezen a helyen, jöttem-mentem már néhányszor, de itt maradtam azzal a fiatal lánnyal.
    - Én még soha nem láttam – kukucskált ki a csésze a teáskanna válla mögül.
    - Mert túl fiatal vagy még – mondta a szalvéta.
    - Dehogy azért – szólt az asztal – hiszen ez már rég volt, és azóta az a lány, öreg anyóka lett.
    - Anyóka is volt egyszer fiatal?- ámuldozott a kis csésze.
    - Ejnye, no, te kis butácska - intette csendre a teáskanna. – Hiszen egyszer mindenki volt fiatal és fess, csinos és mosolygós, jó képű – mondta álmodozva.
    Asztal befejezte a történetet, el is fáradt kissé, gondolta pihen egy kicsit, jöjjön egy újabb mese.
    - Fiatal és jó képű, magas és fess – mondta álmodozva a teáskanna. - Valamikor mi is ilyenek voltunk apáddal – súgta a csésze fülébe.
    - Mama kérlek, mesélj te is nekünk! – duruzsolt a fülébe csészécske.
    - Azt hiszem, szívesen meghallgatnánk – bólogatott a szalvéta.
    - Mondd el, kérlek, miért van törés a karodon? – nézett rá a seprű.
    - Ó, hát azt dugdosod? – kíváncsiskodott a vasaló.
    - Hát észrevettétek? – Soha nem mondtátok, hogy tudtok róla.
    - A barátok mindent látnak, de nem kérdezősködnek – mosolygott rá a fotel.
    - No, hát, ha így állunk, akkor nincs mit tenni, elmesélem, mi is történt velem, mikor még csészécske nem volt a világon.
    - Gyönyörűséges volt az a nap. Az égen egyetlen felhő sem úszkált, a szél elkergette őket messzire, és még ő sem jött vissza, elküldte maga helyett unokatestvérét a kis szellőt. Egy nagy dobozban várakoztam apáddal – nézett csészére, és egy könnycseppet dörzsölt szét pufók ujjaival – és még néhány barátunkkal. Azért ott, mert még nem csomagoltak ki bennünket, elhoztak ugyan a boltból, de letettek az asztalra és el is feledkeztek rólunk. Nem tudtuk mi történik a dobozon kívül, csak sejtettük, hogy valami nagyon vidám dolog, mert zene hangja szűrődött be, és halk kis nevetgélés, meg néhány szót is ki tudtunk venni a hangzavarban, olyat hallottunk, hogy - jönnek hamarosan, meg ne sérüljön egyik sem - de nem értettük kik és miért? Csend és nyugalom volt a dobozban, örültem, hogy apád ott van velem és fogja a kezem, így nem féltem annyira az ismeretlen világban. A boltban nem kellett tartanom senkitől, azt hittem, míg élek ellakhatok a polcon.
    Kezdetben egy kicsit kényelmetlen volt, de megtanultam, hogyan forduljak, merre tartsam a fejem, hogy ne üssem bele a szomszéd könyökébe, hogyan mosolyogjak, ha vevők jönnek és néznek minden oldalról. Bár apád megkért, hogy ne nagyon mutogassam magam, mert még a végén elvisznek az emberek, és egyedül marad a polcon, azt meg nem szeretné.
    - Túl szép vagy kedvesem! – mondta mindig, ha rám nézett – egyszer elvisz valaki tőlem.
    - Én meg csak lesütöttem a szemem és elpirultam a dicséret hallatán. Nagyon fess, nagyon csinos egy teáskanna volt. Mindenkinek megakadt rajta a szeme, de szerinte, csak én voltam az, aki a bolt ékessége lett.
    - Egy napon megajándékozlak egy picike csészével – súgtam a fülébe ilyenkor.
    - Biztos vagy benne, hogy megérdemlem?- nézett rám olyankor mosolyogva.
    - Milyen kedves és szép percek voltak azok – nézett maga elé tűnődve. Na, de folytassam tovább.
    - Egy reggel amint a polcon tett-vett a fiatal lány, én megmutattalak apádnak. Gyönyörű kis csésze voltál, ajkad, mint egy kis cseresznye, szemed kék, mint az ég, fekete volt a hajad, és olyan szép csészécske, nem volt a boltban több. Mindenki el volt ragadtatva tőled, egésznap csak nézegettek, becézgettek, simogattak, nem is tudtunk figyelni a vevőkre. Aztán, ahogy nőttél, úgy hasonlítottál egyre jobban a papára, aminek én nagyon örültem. Nem csak szép és kedves, de okos és jól nevelt kis csésze hírében álltál, és valóban ez így is volt. A napok csak úgy rohantak, nem volt nálunk boldogabb család a környéken. Igaz, néha megijedtünk, hogy valaki levesz a polcról és elvisz messzire, de reméltük, hogy közösen kerülünk be egy kosárba, és együtt marad a családunk. Már el is feledtük, hogy másként is történhet, amikor egy kisgyermek lépett a boltba, és megállt a polc előtt.
    - Mama! – szólt hátra az anyukájának.
    - Most nem érek rá kicsim, légy jó kisfiú – kiáltott vissza a mamája.
    - De mutatni akarok valamit - erősködött a gyermek.
    - Néhány perc és ott vagyok, várj és nézegess. Kérlek – mondta a mama, azon a lágy selymes hangján.
    A gyermek állt néhány percet, majd odébb ment, aztán visszajött és nézegetett bennünket. Különösen a papát szerette nézni, majd felkapaszkodott és megpróbálta elérni. Hiába kértem, hogy ne tegye, ne akarja megfogni a kezét, és ne tologassa, mert még baj lesz belőle. Nem értette, amit mondtam, továbbra is csak nyúlkált felé apró kis kezével. Aztán már csak azt hallottam, hogy a papa kiált és próbál megkapaszkodni a kezemben, olyan szorosan fogott, hogy meg sem tudtam mozdulni, a karom beszorult a szamovár és a kávédaráló közé. Mire magamhoz tértem, este volt. A boltban, minden és mindenki elcsendesedett, a karomon egy hosszú kötés díszelgett, a többiek pedig nagyon szomorúan néztek rám.
    - Kedvesem! – szólt a szamovár. – Nagyon sajnálom, hogy ennyi bajt okoztam.
    - Azt hiszem, én tehetek róla – mondtam félénken.
    - Nem te, a kisfiú – súgta a kávédaráló. Ő volt, aki ledobta a polcról a…
    - Kit dobott le?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364830S
Webáruház készítés