Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jókai Mór: Török világ Magyarországon_EPUB

Jókai Mór: Török világ Magyarországon_EPUB
540 Ft540

Az 1853-ban írt történelmi regény (Török világ Magyarországon) a német-római császárság és a török birodalom kényétől-kedvétől szenvedő, de politikai függetlenségét mindenáron biztosítani igyekvő 17. századi Erdélyt idézi elénk. Valóságos történelmi személyek (Apafi Mihály fejedelem, Teleki Mihály, Thököly Imre) harcolnak ádáz gyűlölettel, vagy áldozzák fel magukat kitalált, képzeletszülte szereplők érdekében. A történet és a mondanivaló lassan bontakozik ki a túlburjánzó cselekményből. A fő motívum: Erdély függetlensége, amit a különböző politikai körök saját elképzelésük szerint akarnak megvalósítani. A torzsalkodások sorra tragédiába torkollnak. Közben igen sok szereplő bukkan föl, tűnik el, könnyes-szerelmes történetek esnek meg, jóízű anekdoták hangzanak el. Ghyca moldvai fejedelem, a fiatal Thököly, Béldi Pál és a török főúr, Feriz bég a regény leginkább eszményített hősei. A könyvben a valóság és a mese elválaszthatatlanul fonódik össze. (Legeza Ilona)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    A szeráj kapui széttárultak, a harmóniátlan, csengő, harsogó zene egy mennydörgő dobütéssel elhallgatott, s tizenkét lovas csausz nagy üggyel-bajjal tört utat az odáig érkezett vezérkarnak a megtolult néptömeg között, fabuzogányokkal és rinocérosz-korbáccsal püfölve az elöl-utol találhatókat. Az indolens bámész sokaság látta, hogy üttetni fog, de azért egy nyommal sem széledezett odább, mint amennyire eldöfölték.
    A díván tagjai leszálltak az udvarban lovaikról, s felmentek a lépcsőkön, miket két sorban janicsárok őrzöttek kivont szablyákkal, a dívánterem kék és sárga függönyei szétvonattak előttük, s előtűnt az egykor annyi fényt, annyi hatalmat szülemlő rejtélyes teremnek belseje.
    Egy nagy nyolcszegletű szoba az, minden festvények nélkül, mint amiket a korán tilt, márványpadozata keleti szőnyegekkel bevonva, falai embermagasságnyira kirakva gyöngyházzal, a falak mellett egyszerű veres bársonnyal bevont alacsony pamlagok, minden háttámasz nélkül, a háttérben valami oszlopzatos fülkeforma, mely egy rejtekajtót fed el, ahonnan Amurat szokta titokban kihallgatni dívánja tanácskozmányait.
    A függönyök szétnyíltával beléptek a dívántanács-tagok: elöl a nagyvezér, egy magas, száraz ember, szüntelen előregörbült nyakkal; feje untalan mozog, szemei jobbra-balra járnak, mintha mindig vizsgálna, fürkészne valamit. Barna, szennyes színű arcán csodálatos lélekhíven van kifejezve az örök elégületlenség, minden tekintete gúny, harag, betegséggé vált epéskedés, ha szól, fekete fogait összeszorítja, azokon keresztül szűri a hangot, s ilyenkor arca egy pillanatig sincs nyugalomban, szemöldeit majd úgy levonja, hogy szemeit eltakarják, majd felrántja, hogy homloka ezer ránccá reped, s szemfehére látszik; szájszegletei vonaglanak, álla reszket ritkás, soha nem fésült szakállával, mosolygani csak akkor szokott, midőn azt, akihez beszél, remegni látja, s ruhája oly kuszáltan áll rajta, hogy dacára a ráhalmozott fénynek, úgy néz ki, mintha mindig szennyes és törődött volna.
    A nagyvezér után jött a Küprili, egy elhízott, testes, vörös képű basa, terjedelmes rengő szakállal; a tenyérnyi széles kard, melyet oldalán visel, gyaníttatja, hogy a kar, mely azt forgatni szokta, nem lehet elgyengülve; hangja hasonlít a bika mormogásához, oly mély, dörgő az, hogy mikor csendesen beszél, alig lehet megérteni, míg a csatákban az ágyúk dörgése közül is kihallik.
    A díván többi tagjai közül még három férfi vonja magára a figyelmet.
    Az egyik Kucsuk basa, egy izmos, harcias férfi; napbarnított arcán keresztül-kasul vágott sebhelyek mély forradásai láthatók, szemei oly fényesek, oly feketék, mint a sasé, egész magatartása, agg kora dacára, bátor és kihívó; kardját bal kezében hordja; merészen lép, áll, tekint; röviden szól, gyorsan cselekszik.
    Mellette fia jön, az ifjú Feriz bég, apja csatáinak és dicsőségének részese, magas, daliás ifjú, a keleties öltözet, piros kaftán, fehér turbán, a kócsagtoll, mind úgy illik karcsú termetéhez, égő szemeiben annyi tápanyagot kereső szenvedély látszik lobogni, arcán még látható az ifjúság hamvas életpirossága. Gyakran meglepi őt a szótlan elmélázás, s ha ilyenkor megszólítják, felijed, megrezzen, mintha ott járt volna, ahová mennie nem szabad.
    Legvégül, valamennyi háta mögött jő a szultán keresztyén orvosa, az udvari tolmács, Maurocordato Sándor, magas, atlétai férfi, hosszú, bő, redős palástban, nagy, fényes, fekete szakálla csaknem övéig ér, ógörög vonalmú arcán a tudomány szerezte nyugalom, sűrű, sötét hajzata gazdag fürtökben foly kétfelől alá vállaira.
    A vezérek helyet foglaltak, a szultán dívánja üres maradt, legközelebb ült hozzá a nagyvezér, túl rajta a többi basák, agák és bégek.
    – Kegyelmes uram – szólt Maurocordato, a vezér elé járulva –, a szegény magyar urak már reggel óta itt várakoznak a küszöb előtt.
    A vezér mérgesen nézett a tolmácsra, fejét még előbbre nyújtva.
    – Hadd várakozzanak! Tán inkább illik, hogy ők várjanak mireánk, mint mi őreájok.
    S azzal inte a főcsausznak, hogy vezesse elő a folyamodókat. Tizenketten voltak a menekültek, kiket egy mellékajtó szőnyegének elvontával előszólított a főcsausz. Közöttük legelöl jött Béldi Pál, a többi mind aggodalmas arccal, tétovázva, remegve, egyedül ő bátran, nemesen, nyugodtan.
    Arca még most is férfiasan szép volt; az idők, a viszontagságok letörülték róla az ifjúság színét, de nem a lélek nemességét; tojásdad képének szabályos vonásain valami összhangzó, öntudatos nyugalom látszék, mely tanúja a szívben lakó becsületesség és elhatározottságnak. Vonásain semmi elfogultság, és amellett semmi betanult hatásvadászó gerjedelem; szép metszésű, telt ajkai csukva is beszédesek, s nagy, szelíd kék szemei, mik végigjárnak a jelenlevők arcain, mielőtt megszólalt volna, egész bánatos eseményeket mondanak el, fájdalmas rokonszenvet költve a jelenlevők keblében.
    Csupán a vezér néz reá mérges, elégületlen arccal; – minthogy ez neki szokása, s más képet nem tud csinálni.
    – Szóljatok hát, mit akartok? Ne féljetek – inte a vezér a menekvőknek.
    Béldi előlépett, meghajtá magát a vezér előtt. Egy a magyarok közül odament a vezérhez, s kezet csókolt neki, a többinek útját állta Maurocordato, s inte Béldinek, hogy siessen beszélni.
    – Kegyelmes uraim! – kezdé Béldi a szót. – Sorsunk tudvalevő dolog előttetek: mint földönfutók jöttünk el hazánkból, mint koldusok állunk előttetek; de nem mint földönfutók, nem mint koldusok könyörgünk e pillanatban, hanem mint hazafiak. Hazánkból elűzeténk, nem mint bűnösök, nem mint pártütők, hanem azért, mert meg akartuk azt menteni. A fejedelem hanyatt-homlok rohan veszedelmébe, s viszi magával a hazát. Főtanácsadója magyar királysággal biztatja őt, hogy maga magyar nádorrá lehessen. Ti tudjátok, kegyelmes uraim, mi jövendő vár Erdélyre egy ily harc után. Többen az ország nagyjai közül velem együtt felszólalának ellene; mi tudtuk, mit veszíthetünk. És, ím, nehány év alatt azok közül, kik az indítandó harcot rosszallák, mi állunk utolsók előttetek, a többi méltatlan börtönben ül, vagy méltatlan halállal veszett el… Kegyelmes uraim, mi egykor mint boldog családapák éltünk ősi tűzhelyeink mellett, most gyermekeink, feleségeink tömlöcre vannak hányva; váraink tőbül szétszórva, címereink összetörve; de mi nem kérjük tőletek azt, amit magunk veszíténk, nem vagyonaink birtokát, nem nőink, gyermekeink ölelhetését, még csak hazánk láthatását sem; készek vagyunk élni koldusul, elhagyatva, számkivetve; csupán azon hon életének megtartásáért esengünk hozzátok, mely minket elvetett, s mely sebes léptekkel rohan az elveszésnek; siessetek azt megmenteni.
    Kucsuk basa, ki jól értett magyarul, bosszúsan csapott kardjára, azt félig kihúzva s ismét visszadobva hüvelyébe; Feriz bég egy önkénytelen szemeibe lopózott könnyet törült le ifjú arcáról.
    – Kegyelmes uraim! – folytatá Béldi nyugodtan. – Nem kívánjuk tőletek, hogy bosszút álljatok a fejedelmen a kiontott vérért s a kiontott könnyért; magányosok fájdalma az, melyet nem kell érezni a honnak; mi magunk elhordozzuk a magunk gyászát, s nem adjuk azt a nemzetre; hanem küldjetek jobb tanácsadókat a fejedelemre, mint amilyenekkel most körül van véve, figyelmeztessétek őt esküjére, mit a nemzetnek és a nagyúrnak adott, mert esküt senki hiába nem teszen s büntetlenül meg nem szegi azt, s kényszerítsétek őt, hogy legyen jobb atyja azoknak, akik még megmaradtak a hazában, mint volt nekünk.
    Amint Béldi elhallgatott, előlépett Maurocordato, a szónok és a nagyvezér között foglalva helyet, s elkezdé tolmácsolni Béldi szavait.
    A legelső szavak után kigyulladt a tolmács arca; csengő, hangzatos beszéde betöltötte a teremet; lelke tűzbe jött; arcán az indulatok kifejezései váltották egymást; ahol Béldi szava nyugodt volt és panasztalan: a keservek leírásánál, ott a tolmács hangja reszketett és háborított; hol Béldi a jövendőt rajzolá a meggyőződés komoly hangulatán, azon helyet Maurocordato prófétai ihlettel fogá fel, s kebelrendítő lőn szava, midőn a szónokra mutatott, ki utolsó azon férfiak közül, kik jobban szerették Erdélyt, mint saját hasznukat; és végül –, a lemondás szavainál, a hon megmentéseérti könyörgésben oly átható, oly keserűen megragadó lőn szózata, mintha az ő szava volna az eredeti, és nem a másolat. A szenvedélyes ógörög alakban Demosthenes látszott feltámadni.
    A hallgató basák tűzbe jött arccal hajtogaták fejeiket, helyeslésül Maurocordato tolmácslatára; a nagyvezér összehúzta szemöldeit, ajkait epés szegletekbe vonta, s mellén összefogva kaftánját, elkezde beszélni, mialatt öklelő szemekkel tekinte szanaszét, minden pillanatban lekapva tekintetét arról, akivel szólt, s mérgesen vágva szét szemeivel a légben, s ismét gúnyosan a megszólítottra szegezve azokat. Rikácsoló hangja, melyet szűrve bocsátott ki fogai között, kellemetlenül hatott arra, aki először hallotta, ehhez minden pillanatban a düh, harag és gyűlölet minden fokozatán keresztül változó arcvonalmai, száraz kezének nyugtalan, reszketeg hadonázása nem engedének egyebet gyaníttatni a törökül nem értő magyaroknak, mint hogy a nagyvezér most éktelenül lehordja őket, s amit mond, az elejétől végeig nem egyéb szitkozódásnál.
    Csáky László uram, ki Béldi Pál mellett állt, megrántá annak bekecsét, s reszkető állal súgá fülébe:
    – Kegyelmed elölt bennünket, miért nem szólt elég alázattal? Most karóba húznak mindnyájunkat…
    A vezér beszédét szokása szerint egy fáradt mosollyal végzé, gúnyos ajkai felhúzódtak, helyet nyitva a fekete, hegyes fogaknak. A magyarok szívében hűlni kezde a vér e mosolygástól.
    Előállott azonban Maurocordato. Nemes vonalmú arcán biztató szelídség mosolygott, s elkezdé tolmácsolni a vezér szavait:
    – Becsületes magyarok! Legyetek jó bizalommal. Szavaitok részvétre találtak, igazságotok napnál fényesebben áll előttünk; bajaitok teljes mértékben meg lesznek orvosolva. Jól tevétek, hogy a felséges szultán köntöséhez folyamodtatok, ragaszkodjatok ezután is őhozzá, és semmi bántódástok nem lészen. Most menjetek ki békével, ha kelleni fogtok, majd hívatunk.
    Mindenki könnyebben lélegzett, Béldi néhány egyszerű szóval kifejezé a vezérnek köszönetét, s távozni készült.
    Csáky László azonban, kit inkább érdekelt sóvári uradalma, mint Erdély jövendője, s kit éppen nem látszott kielégíteni Béldi ajánlata, mely egyedül a haza megmentését kéri, s az elfoglalt vagyonok visszaadását nem, alig várta, hogy szóhoz juthasson; s azzal odarohant a vezér lábaihoz, egyet megkapott közülök, azt átkarolta, s elkezde rettenetesen sírni; a sírás különben is érthetlenné teszi a szavakat, Csáky uram beszédét pedig anélkül is nehéz volt érteni, még azonfölül a flegmájából kihozott vezér is kiabált, most már komolyan szitkozódva, míglen a többi magyar urak végre odarohanva, erővel vitték el Csákyt magukkal, Maurocordato haragosan terelte őket kifelé, véget vetendő a bosszantó jelenetnek.
    – Ha már letérdepelt kegyelmed egy ember előtt – szólt hozzá Béldi, kifelé menvén –, legalább ne sírt volna, mint egy gyermek.
    A távozó Béldi, mielőtt az ajtón kilépne, egy meleg kézszorítást érze kezén. Odatekinte. Feriz bég volt az, az ifjú bajnok.
    – Azt mondád – szólt az ifjú reszkető hangon –, hogy nőd fogva van?
    – És gyermekem is.
    Feriz arca lángolt:
    – Meg fognak szabadulni! – szólt hévvel, Béldi kezét megragadva. – Várj reám szállásodon.
    A magyar menekvők eltávoztak, mindenki saját reményeit szőve odább a vezér biztatásaiból, csupán Csáky László uram nem volt megelégedve az eredménnyel, ő hazamenvén szállására, rögtön leült. Írt két levelet. Egyet a római császár tábornokának, másikat a francia király szónokainak, melyben mind a kettőnek ígér minden kitelhetőt, ha őt dolgaiban megsegítik, gondolván magában: ha a török császár nem segít, megsegít a római császár, ha az sem, a francia király; legjobb az embernek magát minden oldalról biztosítani.
    Alig léptek ki a dívánból a menekvők az elbocsátási ajtón, egy aga lépett be a bejelentési teremből, jelentve:
    – A magyar urak.
    – Miféle magyar urak? – riadt rá a nagyvezér.
    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9789633645932
Webáruház készítés