Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jókai Mór: Rab Ráby_EPUB

Jókai Mór: Rab Ráby_EPUB
540 Ft540

Jókai Mór Rab Ráby című regénye tulajdonképpen szabad átírása Ráby Mátyás XVIII. század végi hivatalnok német nyelvű emlékiratainak, ám az önmagukban meglehetősen érdektelen irományból Jókai nemcsak vérbő romantikus történetet tudott formálni, de valamiképp a magyar történelem egyik legjelentősebb modell-regényét is megalkotta. Ráby Mátyás II. József felvilágosult, de nemzetellenes, így egyben magyarellenes politikájának híve, ezért szembekerül a nemzeti (de újításra képtelen) nemesi ellenállással. A klasszikus ellentmondás, haza és haladás antinómiája adja a regény igazi feszültségét és ezen az sem változtat, hogy utóbb a történeti kutatás kiderítette: az igazi Ráby egyszerűen szélhámos volt, beteges hazudozó és spicli.
- Mikszáth Kálmán mindenesetre úgy vélte, a Rab Ráby az a Jókai-regény, amelyet minden magyarnak a Biblia mellett kell őriznie. (Legeza Ilona)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Amilyen gyorsan csak nyergesújfalusi szekér vágtathat végig a csinált országúton, olyan röptében ott volt a Rotheisel Ábrahám a Ráby levelével Bécsben. A császári vár corridorfolyosóján találkozott II. Józseffel.
    Majd egyszer később, ha rákerül a sor, leírjuk, hogy mi volt ez a híres „corridorfolyosó”? De most nincs időnk rá, sietnünk kell lóhalálában a stafétával vissza Budára, akit az uralkodó két nagy pecsétes levéllel rögtön útnak indított, amint Ráby leveléből megértette, hogy az minő szoros helyre került.
    Az egyik pecsétes levél a helytartótanács elnökének szólt.
    – Bihászman? – monda őexcellenciája, amidőn a leveleket jobbra-balra megfordítva a kezében, megismerte rajta az uralkodó kézírását és magánpecsétjét. Éppen diktált valamit a titkárjának. Az a füle mögé dugta a tollat, amint a félbeszakító levél közbejött. – Sohase dugja az úr a tollát a füle mellé, hanem folytassa: Hol hagytuk el? „Nihilominus…”
    S azzal a kapott levelet egy nagy födeles kosárba tette, ami már tele volt ilyennel, s diktált tovább, csendesen járkálva alá s fel a szobában. Ez sürgetős ügy lehetett.
    De mégsem végezhette el azt az ügyet, mert ismét félbeszakíták. A districtualis commissarius úr őméltósága nyitott be hozzá minden bejelentés nélkül.
    – Kapott ma excellenciád egy stafétát őfelségétől? – azon kezdé.
    – Kaptam.
    – Mit írt a fölség?
    – Nem tudom.
    – Hát hol a levél?
    – Ahol a többi.
    Azzal fölnyitá a kosár födelét, s megmutatta annak a tartalmát. Tele volt az már felbontatlan császári intimátumokkal.
    A districtualis commissarius összecsapta a kezeit, s suttogva igyekezett kiabálni, ami nehéz dolog.
    – De hiszen, kegyelmes uram, ezek a császár intimátumai, amiket nem lett volna szabad halomra gyűlni hagyni, amiket már expediálni kellett volna.
    Őexcellenciája keresztülnézett rajta, egy olyan vágást adva neki a szemeivel, aminőt a vívók alsó-belső vágásnak neveznek.
    – Csakugyan? Bihászman? Már régen expediálni kellett volna? Habet rectum. – Amice! (Ez a titkárnak szólt.) Vegyen, egy árkus tiszta papirost. Pakolja bele ezeket a bihászman – izéket. Úgy. Most írja rá kívül veres plajbásszal: „expediantur”.
    No, hát már most expediálva van mind.
    Azok között a császár legutolsó levele is.
    A kerületi biztos a fogait szívta.
    – De nincs ám ezzel vége még, kegyelmes uram. Mert őfelsége még egy másik intimátumot is küldött, az énhozzám szólt, s én azt elolvastam. Abban őfelsége nekem megparancsolja, hogy azonnal siessek el excellenciádhoz, és tudassam legmagasabb rosszallását afölött, hogy Ráby Mátyás, őfelsége menlevelei dacára, elfogatott, s Pest vármegye börtönébe bezáratott, mégpedig a legaljasabb zsiványok közé; tizenkilenced magával egy szűk pincebörtönbe, s sürgessem, hogy excellenciád azonnal intézkedjék, miszerint Ráby Mátyás azonnal szabadon bocsáttassék, s magát, mint nemesember, szabadlábrul védelmezhesse.
    – Az a törvényeink szerint nem lehet. Tessék megolvasni Werbőczit.
    – Tehát azon esetben, ha a törvények oly vád esetében, aminő Ráby Mátyást terheli, a letartóztatást rendelik el, őfelsége azt parancsolja, hogy az elfogott a megszégyenítő börtönbül kivétessék, s számára oly tartózkodási hely rendeltessék, mely őt rangjához és nemesi állásához képest megilleti.
    – Ez meglesz – monda a nagyméltóságú. S azonnal csengetett.
    Az irodaszolga bejött.
    – Menjen kend azonnal Pestre a vármegye házához, és mondja meg a substitutus vicispán úrnak, hogy tiszteltetem – azazhogy nem tiszteltetem – hanem, hogy jöjjön fel azonnal hozzám.
    Azzal a titkárhoz fordult:
    – Hol hagytuk el? „Haudquaquam eiusmodi…”
    A districtualis commissarius mehetett, ha akarta.
    – Szabad lesz délután visszajönnöm, s megtudnom a resultatumot?
    – Ha nem restelli méltóságod a fáradságot. – „Eiusmodi.”
    S az interrumpált opus folyt csendesen tovább.
    Alig telt bele egy óra, hogy Laskóy úr megérkezett hozzá. Ő volt folyvást a helyettes alispán; mert a másodalispánnak szürethez kellett készülni odahaza.
    De majd megette a derék urat őexcellenciája, mikor a szeme elé került.
    – Hát micsoda disznóság az, Pest vármegye házában, a tömlöcökre nézve! Hát ilyen rendet tartanak az urak a börtöneikben? Amely nap bedugják az áristomba a Ráby Mátyást, már harmadnap ott van a levele a császárnál Bécsben, amiben tudósítja, hogy hová, miféle dutyiba van csukva. Hát ez a rend az uraknál? Nem tudnak az urak ilyen veszedelmes fogolyra vigyázni? Nem tudja azt olyan helyre elzárni, ahol még a légy se férhet hozzá? Nem tudják a kezeit úgy a lábaihoz vasaltatni, hogy még ha volna is neki mivel, ne tudjon levelet írni? Szégyen, gyalázat!
    Laskóy úr ötölt-hatolt, utoljára meg nagyon is felbuzdult, s ütögette a mellét, hogy hiszen, ha csak az a hiba, hát majd segít ő rajta!
    Sietett vissza a megyeházához. Egy kis értekezés után a porkolábbal nagy hamar készen volt az intézkedés.
    Volt egy fáskamra a pincében, abból hirtelen kihordták a fát. A pincén vasajtó volt, arasznyi ablakkal a közepén, az is elzárható. Ennél már jobb helyet csak nem lehetne kitalálni a Ráby Mátyásnak.
    Az a jámbor már a negyedik napot tölté a tizennyolc elítélt rabló társaságában, s számlálta az órákat, a perceket, mennyi kell rá, hogy a császárnak a parancsa leérkezzék, ami őt e borzasztó nyomorúságból kiszabadítsa.
    No, iszen, elérkezett a szabadulás órája!
    Éppen a levesét ette – vízben főtt darát, fakanállal, ez a rabok kosztja –, amint értejöttek, s kiszólíták a rettenetes társaságból, de nem azért, hogy szabadon eresszék, hanem hogy a kezeit kurta vasba verjék, s azután még egy pinceodúval alább, belökjék egy hideg, nyirkos, penészes barlangba, ahova soha napfény nem jut, ahol emberhangot nem hall.
    Van még annál rosszabb hely is, ahonnan kikívánkozott! Azok gonosz emberek voltak ott; de mégis emberarcok voltak! Minden szavuk szitok és átkozódás volt; de mégis emberhang volt.
    Mikor becsapták rá az ajtót, ez a sötétség, ez a némaság a fejére szakadt, elájult.
    Délután a districtualis commissarius úr felment őexcellenciájához, aki éppen biliárdozni készült. Szenvedélyes tekéző volt.
    – Hát kérem alássan…?
    – Minden el van intézve. A Rábyt áttették más tömlöcbe. Nézze, barátom, hogy becsinálom ezt a vöröset per mopsz…
    – De nem valami még rosszabb lyukba talán?
    – Nem. Oda a szögletlyukba.
    És becsinálta remekül.
    Másnap nagyon rossz napja volt őexcellenciájának. Kegyetlenül összekaptak a districtualis commissariussal, aki személyesen elment a vármegyeházához, meggyőződni róla, hogy csakugyan a nemesek börtönébe van-e zárva Ráby Mátyás? S miután azt ott nem találta, s a megyei tisztviselők semmiképpen nem akarták neki megmondani, hogy hol van hát, a helytartósági elnöktül követelt felvilágosítást. Ekkor aztán a hatáskör competentiája felett összevesztek; úgy váltak el.
    – Jaj annak, aki ma referálni fog! – suttogá a titkár az elnöki irodában. – Az öreg ma egy tál pókot evett meg!
    Úgy is volt. A referendáriusok mind veresre főtt ábrázattal jöttek ki a szobájából.
    No, most jöjjön valaki instantiával hozzá!
    Pedig mégis jött.
    Délután, mikor a hivatalos ügyeknek vége volt, (az öregúr mindenkit úgy kergetett ki az ajtón), a titkár annyira nekiemberelte magát, hogy be mert hozzá nyitni.
    – No, mi baj? – förmedt rá a kegyelmes úr, az asztala mellett ülve, s egy tollat rágva, amellyel valami remonstratiót írt a császárhoz. Jó szerencse, hogy olyan fertelmes írása volt, hogy másnap már maga sem tudta elolvasni.
    – Egy instans persona.
    – Kergesse a pokolba!
    – Kérem, excellenciás uram. Egy fiatal kisasszony.
    – No, most kellenek nekem ide fiatal kisasszonyok! Mit csináljak én itt egy fiatal kisasszonnyal? Én nem tudok complimentirozni. Mi az ördögöt jön énrám? Bizonyosan valami jóféle lehet.
    A titkár egy nevet súgott oda neki.
    Arra a haragos ember ledobta a tollat a kezéből, s elbámulva szólt:
    – Bihászman? Az van itt? Ki jött vele?
    – Senki. Magában jött.
    – Magában? Eressze be mindjárt.
    „Ő” volt az; hát ugyan ki is lett volna más? Nagyon könnyű azt kitalálni.
    Nem öltözött gyászruhába; hiszen csak úgy szökött el hazulról, a háziak tudta nélkül. Elég gyász volt a két szemében.
    Nem tudott mással beszélni, csak azzal a két nagy szemével. Nem készült nagy szónoklatra, aminőt a színpadon mondanak, akciói sem voltak hozzá. Egy szó nem jött ki az ajkán. Csak odarogyott annak a kemény embernek a lábaihoz térdre, s megragadva annak a két kezét két forró kezével, odafekteté az arcát annak a térdére és zokogott.
    – Nohát, ni! Bihászman? Kisleánykám! Hogy jött ide, kisleánykám?
    Keresztapja volt neki.
    – Hát mért jöttél? De csak úgy magadban? Hát ha elfogtak volna az utcán? Hát mi kell? Mondd! Nem tudsz beszélni? Hát én beszéljek helyetted? Mi? Én találjam ki, hogy mi hozott ide? Azért a gaz Rábyért jöttél, ugye? Nincs még elég mély börtönbe dugva a gazember? Aki téged megcsalt, elhagyott, megszégyenített! A semmirevaló gézengúz.
    A leány a két kezét a kegyelmes úr szája elé tartá, hogy visszatiltsa ezeket a szavakat.
    – Ha-ha-ha! – kacagott epésen a főúr. – Hát ugye, azért jöttél hozzám, hogy kínoztassam meg még jobban? Hogy veressek rá ötvenfontos vasat, hogy lásd az ablakodból utcát seperni az alávalót?
    Erre a szóra aztán a leány a két kezét a keblére feszíté; majd a szíve szakadt meg. A lélegzet elhalt az ajkán.
    – Jól van, no. Ne sírj! – szólt a kemény ember; odavonva őt magához. – Bolond gyerek! Még most is tudja szeretni! No, hát ne sírj! Tudom, no! Azt akarod, hogy bánjunk vele kegyelmesebben. – Bizony pedig, amikor terád nézek, akkor volna legnagyobb kedvem kitörni neki a nyakát. – Hanem hát az megint csak neked fájna jobban. – Milyen bolond az ilyen gyerek! Hogy nem tudja elfelejteni? – Hát hiszen, Ráby Mátyás, áldjad ez egyszer az Istenedet, akit megtagadtál, mert a császár se hozott volna ki abból az odúból, ahova bekerültél, ha ez a gyerek nem!
    Most aztán egyszerre megnyílt a leánynak az ajka, örömében.
    – Oh, kedves, oh, édes, oh, áldott jó keresztapám!
    S minden szavát száz csók, arra a nehéz vaskézre, kíséré.
    – Hogy tud neki örülni! A bolond gyerek. Hát sietve akarod, hogy meglegyen, ugye?
    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9789633645901
Webáruház készítés