Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jókai Mór: Mire megvénülünk_MOBI

Jókai Mór: Mire megvénülünk_MOBI
590 Ft590

A Mire megvénülünk nem éri utól a reformkorral foglalkozó más Jókai-regényeket: az Egy magyar nábobot, a Kárpáthy Zoltánt; hangulatában az írónak azok közé a kiábrándult, pesszimista kicsengésű művei közé tartozik, amelyeknek legsikerültebb darabja Az aranyember. A regény legfőbb értéke néhány szép részlet. Ilyen elsősorban Dezső naplója gyermekéveiről, néhány életképszerű jelenet az alföldi kisnemesi gazdálkodásról és a szerelemkereséssel kapcsolatos népi babonák költői beleszövése a történetbe. Ha nem is tartozik Jókai Mór legsikerültebb alkotásai közé, mégis lebilincselő olvasmány és nem szűkölködik a részletszépségekben. (Legeza Ilona)

  • Részlet a könyvből:

    Én azt hittem, hogy mi otthon elegáns emberek vagyunk, hogy úriasan lakunk és élünk; de milyen vert szegénynek éreztem magunkat, amint Bálnokházyék szobáin keresztülmentem. A mi díszszobánk nagyon szép volt előttem valaha, nagyvirágú gyapotszövet bútoraival, szép sárga cseresnyefa szekrényeivel s tiszta fehér függönyeivel; de hová esett az hátra reputációmban, mikor ezt a termet megláttam, ahol tarka eres fából volt minden bútor, a szövetek kelméje metszett virágos bársony, s a függönyök széles csipkével szegélyzett nehéz selyemből! Nálunk is voltak szép rézmetszetek üveg alatt; de itt pompás olajfestmények aranyrámákban, s míg nálunk csak anyám hálószobájában volt egy darab szőnyeg, itt minden szobában mintha szőtt virágos mezőn járnának.
    Ez engem nem vert le, inkább ösztönzött; miért nincs nálunk is így? Hiszen mi is megszerezhetnők mindezt; elég birtokunk van hozzá, s az ember mindjárt egészen más embernek érzi magát, ha tudja, hogy otthon virágos szőnyegen jár.
    Bámulatomat a háziak megjelenése befejezte.
    Három külön ajtón jöttek elénk. A szemköztin urambátyám, az udvari tanácsos, dolgozószobájából, a baloldalin nagyságos nénikém nappali szobájából, s a jobboldalin a kis kisasszony, Melanie húgom, a gouvernante-néval a tanulószobából.
    Az udvari tanácsos magas, délceg termetű férfi volt, széles válla, fekete szemöldöke, piros orcája, szénfekete bajusza egyformán felfelé kunkorítva s félhold formán bekanyaruló arcszakálla tökéletesen azt az ideált állíták elém, akit én képzeltem magamnak egy udvari tanácsosban. Haja is szép fekete volt, s üstökén szabályos csigába volt kanyarítva.
    Szép, őszintén csengő, sztentori hangon üdvözölt bennünket; nagyanyámat megcsókolá, bátyámnak kezét nyújtá, mit az megszorított, nekem pedig megengedte, hogy kezet csókoljak neki.
    Milyen nagy türkázos gyűrű volt az ujján!
    Azután jött elénk a nagyságos néni.
    Mondhatom, hogy szebb asszonyt azóta sem láttam még soha. Akkor volt huszonhárom éves: bizonyosan tudom. Szép hosszúdad arca ifjú zománcával csaknem leánynak tünteté föl, körüllebegve hosszú szőke fürteivel; ajkai parányiak voltak és mosolyra állók, szemei nagyok, sötétkékek, mélázók, hosszú szempilláktól beárnyalva; az egész alak nem látszott járni, de lengett, hajlott, simult, s a kéz, mit csókra nyújtott elém, átlátszó volt, mint az alabástrom.
    Melanie húgom valóságos kis angyal volt. Első megjelenése tünemény volt rám nézve. Nem hiszem, hogy képzelni lehessen valami szebbet, valami eszményibbet az ő egész alakjánál.
    Nem volt még több nyolcévesnél, de növésére nézve pár évvel nagyobbnak látszott. Karcsú volt, s csakugyan kellett valami rejtett szárnyának lenni, mert különben lehetetlen, hogy azokon a parányi lábakon libeghetett volna. Arca finom volt s előkelő, szemei okosak, ragyogók, s ajkai annyit tudtak már; nemcsak négy-öt nyelven beszélni, de hallgatva is annyit, ami engem magamon kívül hozott: ez a gyermekszáj tudott nyájasan mosolyogni biztató szelídséggel; tudott büszkén megvetni, tudott neheztelően duzzogni, tudott szótlanul kérni, tudott elmélázva merengeni, tudott lelkesülni; – szeretni és gyűlölni.
    Óh, mennyit álmodtam én erről a szép szájról, mennyit láttam én ezt ébren, mennyi irtózató görög szót megtanultam én erről ábrándozva.
    Le nem tudnám írni azt az ebédet, amit Bálnokházyéknál végignézni segítettem: Melanie húgom mellettem ült, s egész figyelmem őkörüle összpontosult.
    Mily finomsággal tudta ő magát viselni; mennyi elegancia volt minden mozdulatában! Én nem győztem tőle eleget tanulni. Mikor a kanalat vagy az ezüstvillát fogta, a kisujját egészen s a gyűrűs ujját félig felemelve tartotta kimondhatatlan gráciával; s mikor evés után ajkát megtörülte az asztalkendővel, az olyan volt, mintha szellemek csókolóznának a köddel.
    S óh be véghetetlen buta és ügyetlen voltam én mellette! A kezem reszketett, ha valami tálhoz kellett nyúlnom. Irtóztató volt az a gondolat, hogy ha a kanalat ki találnám ejteni a kezemből, s a mártással leönteném az ő fehér muszlinruháját.
    Ő pedig engem éppen észre sem látszott venni. Vagyis – ellenkezőleg – inkább nagyon is teljes tudatával bírt annak, hogy most mellette egy olyan élő teremtés ül, akit megnémított, meghódított, elváltoztatott. Ha kínáltam valamivel, olyan kecsesen tudta azt elutasítani, s ha poharát teletöltöttem, olyan udvarias volt, mikor megköszönte.
    Velem különben nem sokat foglalkozott senki. Ezekben az években a férfiember a leghasznavehetlenebb tárgy; nem elég kicsiny arra, hogy vele játszani, s nem elég nagy, hogy vele komolyan foglalkozni lehessen. S legnagyobb baj, hogy az ember ezt maga is érzi. Innen az a minden tizenkét éves gyermekkel közös vágy: „Bárcsak öregebb volnék már!”
    Most pedig azt mondom: Bárcsak tizenkét éves volnék még!
    Hanem akkor nagyon terhemre volt az. Mennyi van még hátra!
    Csupán ebéd vége felé, mikor a gyermekvilágnak is megengedték, hogy apró gyűszűnyi pohárkákból valami édes bort szabad szürcsölniök, kétszersültet mártogatva bele, akkor találtam a figyelmet magamra vonni; ami igen furcsa eset volt.
    Nekem is töltött a komornyik az aszúból. A tiszta aranyszín nedv a metszett üvegcsében oly csábítóan szikrázott elém; kis szomszédném olyan bűbájosan tudta ajkait még pirosabbra nedvesíteni a maga poharából, hogy nekem valami rendkívül vakmerő gondolatom támadt.
    Arra az eszmére vetemedtem, hogy én most ezt a poharat felemelem, hozzákoccintom Melanie poharához, s azt mondom neki: „Az ön egészségére, kedves Melanie húgom!”
    A vér fejem tetejéig lüktetett bennem, mikor ezt kigondoltam. Már nyúlni akartam a pohár felé, midőn egy pillantást veték Melanie arcára, s e percben oly leverő büszkeséggel tekinte rám Melanie húgom hogy én ijedten kaptam vissza kezemet a pohártól.
    E kétkedő mozdulatom tán magára vonta az udvari tanácsos nagybácsi figyelmét, mert e leereszkedő észrevétellel (tán kínálásnak is lehetett volna venni) kegyeskedett hozzám fordulni – Hát te, öcsém, nem kóstolod meg azt az aszút?
    Én rendületlen elhatározással felelék rá:
    – Nem!
    – Tán nem akarsz bort inni?
    Cato nem mondta nagyobb elszántsággal e frázist: „Victrix causa diis placuit, sed victa Catoni”, mint én azt, hogy:
    – Sohasem.
    – Ah! Sohasem fogsz bort inni! No, majd meglássuk, hogy állsz szavadnak idővel!
    Csak azért is szavamnak álltam. Máig sem iszom bort. Talán ez az első dac okozta bennem az elhatározást. Egy szóval, az első pohárnál így megbukva, sohasem nyúltam többet semmiféle préselt, főtt vagy égetett italhoz.
    Így vesztett el bennem a haza tán egy tósztmondó celebritást.
    – Ne szégyelld magad, öcsém – biztatott az udvari tanácsos, aki nagyon szeretett volna azon egy ülőhelyemben aposztatává tenni, ahol fogadást tettem. – Szabad ahhoz nyúlni az ifjaknak is, kivált pozsonyi kétszersülttel mártogatva: ez igen híres kétszersült, Fromm mester készítménye.
    Nekem minden vérem arcom felé tartott. Fromm mester! Az én gazdám! Most mindjárt rákerül a beszéd, hogy én éppen őnála vagyok szállva; még azt is elmondják, hogy annak van egy pisze kisleánya, engemet azzal fognak kicserélni! A föld alá süllyedek szégyenletemben Melanie húgom előtt.
    S valóban! Csak félni kell az embernek valamitől, hogy beteljesedjék. Nagyanyám elég gondatlan volt e szónál mindjárt felfedezni, amit én titkolni akartam.
    – Dezső éppen annál az úrnál fog lenni cserében.
    – Ah, haha! – nevetett jókedvűen urambátyám (nekem a velőmön hasogatott keresztül a nevetése) – a híres cvibaksütőnél! Még megtanítja az öcsémet pozsonyi kétszersültet sütni.
    Hogy le voltam forrázva, hogy semmivé voltam téve! Melanie előtt így megpirítva! Én megtanulok Fromm mestertől kétszersültet sütni! Soha nem fogom e gyanút magamról lemoshatni!
    Kétségbeesésemben bátyámra találtam nézni. Ő is rám nézett. Tekintete igen élénken maradt emlékemben. Így szokott rám nézni, mikor közel járt hozzá, hogy az üstökömet megtépássza. Elértettem, amit szemeivel mondott. Gyávának, nyomorult finnyáskodónak nevezett, ki a nagyurak gúnyja által meg engedi magát piríttatni. Ő demokrata volt mindig!
    Amint látta, hogy én elpirulok, dacosan fordult Bálnokházy felé, hogy helyettem megfeleljen neki.
    De nemcsak én voltam az, ki szemeiből kiolvastam gondolatját; más is olvasott azokban, s mielőtt megszólalhatott volna, szép nagynéném kivette szájából a szót, s magasztos méltósággal felelt meg férjének:
    – Úgy hiszem, hogy a pékmester is csakolyan ember, mint az udvari tanácsos.
    Én elhűltem e vakmerő mondásra! Azt hittem, e szóért most az egész társaságot befogják, és börtönre vetik.

  • Cikkszám
    9789633642269
Webáruház készítés