Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jókai Mór: Egy bujdosó naplója_EPUB

Jókai Mór: Egy bujdosó naplója_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az eKönyvből:

    A többi farkas ismét nyomban követé a futó nyájat, a távozó kolompharangot együtt lehete hallani a kellemetlen rémséges éhüvöltéssel.
    Ezalatt tökéletesen besötétült, a holdat elfogták a felhők, s én egyedül az erdőben és fegyvertelenül.
    Már éppen egy fára akartam felmászni, az éjszakát ott töltendő, midőn a völgy legmélyében, a fák sűrűsége közül valami tüzet láttam előcsillámlani, s rögtön arra tarték.
    Alig negyedóra múlva egy kunyhóhoz értem, melynek nyitott ajtaján keresztülvilágolt a tűzhelyen lobogó tűz.
    A kunyhó falai nagy kövekből voltak rakva, egy nyílás volt rajtok hagyva ablaknak, a másik ajtónak, a kövek közei mohával kitömve. Födele faragott fákból volt jól-rosszul összeállítva. Az idő vagy az emberi találékonyság zöld mohával fedte be az egész tetőt, mely az esőt nem engedte beverni, az egész házikót sűrűen benőtték a vadborostyán örökzöld levelű indái.
    Nehány lépésnyire tőle egy meredek szakadékban zuhogott a fehér hegyipatak, mely a kunyhó mögött a hegyoldalból ered, feketére festett gránitkövek közül, s a kunyhó földét félszigetül fogja körül.
    Körül vadonnal ős a rengeteg, hol fejszecsapás nem hangzott soha, gyalog is nehéz idáig lejutni. A megaggott tölgyek összeborulnak megfakult lombjaikkal a kis gunyhó felett (a tölgy levele csak tavasszal esik le), csupán a túlsó hegyoldalban látszik egy hosszas táblában fiatalabb erdő; mintegy ötven év előtt az a darab ott, nem tudni, mi okból, leégett, vannak vén emberek, kik most is emlékeznek; azon óriási kígyóra, mely az égő erdőből kijött, egy kanász ráhajította baltáját, a balta megállt a kígyó fejében, s az elfutott vele együtt, hetek múlva akadtak rá a szomszéd határban egy mély kútban, a fejsze akkor is fejében volt.
    Most e leégett rész fiatal cserjékkel van tele, az iszalag fonadéki és mindenféle tövisbokrok járhatlanná teszik, a környékben nem akadtam emberre, aki valaha itt lett volna.
    És nekem úgy tetszék, mintha e helyet már ismerném. Körültekinték. Fölöttem éktelen magas sziklameredek emelkedék. A hold, mely már egy óra óta feljött, még most látszék innen alólról felmerülni a szikla fölött, melynek mohos lábainál egy sötét omladék látszott, előtte gömbölyű hársfák, hosszú szabályozott sorban.
    Ez a paulinus kolostor! És ez a szikla felettem, melyről én a mélységbe le szoktam bámulni, és e hely, hol most vagyok a szédítő táv, mi oda kékesen meglátszik és e kunyhó tüze ugyanazon tűz, mely estennen a völgyből felragyog.
    A tűz mellett egy magános férfi ült, valamit falva nagy mohón, amit éppen akkor szedett ki a parázsból.
    Máskor tán a kíváncsiság, most azonban a kénytelenség vitt rá hogy kunyhójába lépjek, vendégszeretetét igénybe veendő.
    – Adjon Isten, földi! – kiálték tűzhelyéhez közelítve.
    Az ember összerezzent, mindent kiejtett kezéből, s amint fölállt előttem, a tűz arcába világított.
    Véremet érzem fagyni.
    Ugyanaz arc, ugyanazon alak, melyet minap a romok közül kilépni láttam, elveszettnek hitt barátom arca, még dúltabb, még vadabb, mint akkor, szemei úgy villogtak, mint egy vadállaté.
    És én elhitetém magammal: hogy csak álmodtam ez alakot…
    – Mit akar az úr? – kérdé tőlem elváltoztatott pórias hangon. Úgy látszott rajta, hogy fél tőlem.
    Nem tudtam neki mit felelni. Tán nem ismert rám? Tán nem akarja, hogy ráismerjek? Tettetém, mintha nem ismertem volna rá, s rejtegetve elfogódásomat mondám:
    – Legyen olyan szíves, földi, eltévedtem, igazítson útba, – s hogy még sikerültebbé tegyem közönyösségemet, nehány pénzdarabot nyomtam kezébe.
    – Köszönöm – monda ő dünnyögő pórias hangon, s levevé kalapját.
    Rátekintek… ősz volt, mint a galamb.
    Alig harmincéves, még tavaly hollófekete hajfürtökkel, és most ősz, egészen megőszült.
    Nem bírtam tovább tartani magamat.
    Odaborultam a nyakába. A könny elborította arcomat. Mivé lettél! Mivé lettél!
    Az ember félve húzódott tőlem. Megfogta kezemet reszketve.
    – El ne árulj. El ne árulj… – rebegé.
    – Én-e? – kérdém keserűen. – Ki véremen is megváltanálak, ha lehetne.
    – Elhiszem. Elhiszem. De engem annyian elárultak már. Annyiszor fogva voltam. Én én úgy irtózom a börtöntől.
    – Te fogva voltál?
    – Fekete, földalatti börtönben… Odaláncolva kezem-lábam két nagy nehéz kőhöz… Egyesegyedül éjjel és nappal, sohasem hallani emberszót… A patkányok feljönnek a falakból s körültáncolják a szegény rabot, a lánc kisebesíti kezemet-lábamat, nézd, most is itt nyomai.
    Odanyújtá kezét, nem láttam rajta semmi nyomait a láncnak.
    – S míg az ember egy félpatkóval a vastag falat keresztülássa, – folytatá ő töredezett, álmodozó hangon –, kell három esztendő reá.
    – S hogy szabadultál ki? – kérdém tőle.
    – Nem tudom – felelé szórakozottan.
    Szavai mindinkább különösnek kezdettek előttem tetszeni.
    – Tán nőd könyörge érted?
    – Hallgass! – ordítá fel, szemei forogtak vadul, szikrát hányva. – Igen… a semmirekellő… – mormogá szaggatottan, – csak még egyszer, csak még egyszer… – hörgé fogcsikorgatva s kezével egy kést kapott meg az asztalon – és jaj neki! –, s úgy vágta a kést hegyével az asztalba: hogy keresztülment rajta.
    – Nem láttad őt? – kérdé tőlem.
    – Nem – felelék rábámultan.
    – Lehetetlen… Hisz ott szaladgál az utcán alá s fel, arca pirosra kifestve. Minden férfinak szeme közé néz. Jár egyedül sötét éjjel. Mosolyog a szemközt jövőkre. Ó, átkozott! átkozott!
    Nyugtalan szorongás fogta el keblemet. Egy gondolat támadt bennem. Ez az ember talán őrült?…
    – Látod – szólt kezemet megfogva, forró reszkető kezével, de erőszakos nyomással. – Mind a két gyermekemet kidobta az utcára. A nagyobbik elsőszülött fiam valami oláhcigányok közé került, elvitték, tolvajt nevelnek belőle, a kisebbik, az a kis kékszemű leány, az én lelkem szemefénye, az én kedves kis kegyencem, elveszett valahol az útfélen, parasztemberek ott találták, eltemették, vadrózsabokor tövébe, azt sem tudom, kis sírja hol van.
    Az ember odaborult rám és sírt keservesen.
    – Ne hagyj el még – szólt átölelve –, maradj velem lakomban. Nem olyan pompás ugyan, mint volt ősi házam, hol sokszor meglátogattál. Leégett az is, messze ellátszott a tűze sötét éjszakában, senkinek sem jut eszébe: hogy újra fölépítesse, most a száraz fű terem fekete falain.
    Iszonyú csapások érhették ez embert – gondolám, és eszembe jutott: hogy ehhez képest én még igen-igen boldog vagyok…
    A fájdalmas tárgyakról másra vittem át a beszédet. Beszéltünk ismerőinkről, az elmúlt időkről, jövendő jobb napokról. Az ember arca lassanként kiderült, a vad, idegen kifejezés észrevehetőleg elenyészett róla, még hangja is megváltozott, sőt reggel felé nevetni is hallottam. Az egész éjet együtt tölténk. Hajnalban útba igazított, megrázta kezemet, megölelt s tréfás szarkazmussal kérdé: nem akarok-e emlékfürtöt fehér hajából.
    Sokáig, igen sokáig, valahányszor el akartam aludni, mindig ő jutott eszembe, s nem tudtam tisztába jönni véle, vajon mindaz, amit elmondott, megtörtént-e? vagy az élénk képzelődés, mely ijesztő rémképeivel hajaszálait megfehéríté, elméjét is megháborította: hogy történeteket beszéljen, amik csak lázas agyában születtek.
    Valahányszor ezután a kolostor melletti sziklára kimentem, mindig bántó borzalommal tekinték a mély csendes völgybe s annak mélyén a kisded gunyhóra, ahol tüzet nem láttam égni többé.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155322457
Webáruház készítés