Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jókai Mór: Bálványosvár_EPUB

Jókai Mór: Bálványosvár_EPUB
340 Ft340

Mint nagy romantikus kortársai közül Aranyt és Lisztet, Jókai Mórt is foglalkoztatta a magyar őstörténet kérdése. Természetesen ő prózai epikában akarta rekonstruálni a "naiv eposzt". Szilárdan hitt a hun-magyar rokonságban meg abban, hogy az erdélyi székelyek Attila fiának, az elűzött Csabának a leszármazottai. Jókait, mikor Erdélyben járt, azonnal megragadta a bálványosi vár pogány hagyományokra utaló beszédes neve, festői szépsége és a hozzá tapadó, ősi zamatú legendavilág. Fantáziája igazolására eredeti forrásokat keresett, meg is találta őket Orbán Balázs Székelyföld leírása című nekünk is kedves, patriotisztikus nagykeblűségtől áthatott művében és Ipoly Arnold Magyar mythológiájában.
A fenyegető tatárveszedelem előtt II. Endre és IV. Béla a rokonnak tartott kunok hazatelepítésével akarja megerősíteni a magyar honvédelmet. A "vándorló nemzet" Kuthen vezetésével Erdélyen át vonul Magyarországra. A romantikus hagyomány jegyében szerelmi történetté formálja a két kultúra és vallás összeütközését, majd összebékülését. "A Mike-leányt azért nem akarták a bálványosi Opourhoz adni, mert az pogány volt" - írja, de a nőrablás után az újdonsült férj keresztény hitre tér, a két ellenséges család kibékül egymással. Bálványosvár "ősi pompájában" fényeskedik századokon át, Jókai csak az elégikus befejezésben tudósít arról, hogy a Rákóczi-korszakban a labancok elpusztították, és azóta "csendes tartomány lett belőle".
A Bálványosvár a sokszor lesajnált, máskor túlzó lelkesültséggel újrafölfedezett kései Jókai számontartandó, értékes, a mítosz felé tájékozódó modern prózának is irányt mutató alkotása. (Legeza Ilona)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Mi leheli fel azt a haláladó léget, onnan a szikla mélyéből, amitől még a felette átrepülő madár is leesik? Kinek a szavára nyílt meg ez az üreg, amibe ember ha belépett, többé vissza nem tér?
    Ide jött Szilamér.
    A horkázok azt verték a fejébe, hogy itt van a halál birodalma: – hívogatta valami szó ebbe a birodalomba!
    Beletévedt azokba az erdőkbe, amiket soha emberláb meg nem tapodott. Idejüket régen elfeledt fák egymásra düledezve, őserdők, a másik őserdő temetőjéből előmagasodva, még a vadnak is útját állják, hát még az embernek. Incselkedő lidérc, kóborgó lobogvány belecsalogatja a feneketlen „Mohosba”. Ott a hegyek tetején tó van; de benőve sűrű ingovánnyal: aki rálép, lerántják a csalóka pázsit alá a vízi hüvelvények. A völgyek mélyében ráijeszt a Fortyogó forrás; amint zúgva előtör a tőzegtelepből, sárgásbarna vize fojtó gőzt ereszt ki: amott megállítja a Hammas patakja, melynek sötétszürke vizén félelem átlépni. A lépésére szétoszló harasztból egész kigyófészek gomolyog szerteszét: azok ott fútták a „kígyókövet” a királyuk fejére. A felháborított kígyófejedelem fejét magasra emelve kanyarog a maguktól világító redves fák odvába.
    Menmeg süvegnyi béka állja útját, ami úgy tud üvölteni, mint egy disznóhajtó kürt, ha árvacsalánnal megveri a hátát: más fegyver nem fogja; majd meg ormótlan, idegen mezőkre bukkan, ahol minden növénynek vörös a levele; ismeretlen szálas lapuk fehér virágpálcáikkal, mint egy hadirend, úgy állnak előtte: s a sötét erdőmélyből tűzvilágú szemek izzanak eléje, s olyan jajszó hallik, mintha elkárhozott lélek nyögne fel a sírból. Ez az ocsmány sokatevő hangja. Tanyáját felismerni a sötét erdőben az ott fehéredő nagy halom csontokról.
    – No, hát lássuk a szörnyű pofádat! Még rád nem vadásztam!
    A sokatevő csak éjjel jár martalékot orozni, s mintha tudná, hogy itt a halál tartománya: ide hordja a zsákmányát, innen ki nem riasztják, mikor jóllakva döglik.
    Szilamér ráeresztette az ebeit. – Két hatalmas hosszú szőrű, hegyes fülű véreb volt az, híres medvefajok. – A fenevadat kizavarták tanyájából; az futott fel a hegyoldalnak, a vadász utána.
    Az ebek kiverték a vadat az erdőből. A véreb nem csahol, mint a kopó; különben Bálványosvárban meghallották volna, hogy Szilamér merre jár. Mindenütt a sokatevő nyomában volt.
    Ahol egyszerre megnyílt az erdő, előtte állt a kietlen meredek bércomladék, meredek falával, melynek tetejéről leszakadni készülő nagy csompók hajolnak lefelé. A kiégett kő törmelékéből támadt ösvény, az útjába hengeredett koloncokat kerülgetve, arrafelé vész el, ahol a pokol tornácának fénylő sárga szája tátong: a sziklák, a kilehelt világoskék légtől olyan libegést kapnak, mintha remegnének.
    A sokatevő oda akart menekülni a barlangba.
    Amint az odú szájához érkezett, egyszerre ledobbant a földre, hanyatt vágta magát; iszonyú fogait elvicsorította, s aztán többet nem mozdult.
    A két véreb utánarohant, egy kutyahosszával megelőzve egymást. Azok is lefeküdtek egymás után, jobbra-balra az üldözött vad mellé. Nekik sem kellett több ringatás, olyan jól elaludtak.
    Szilamér megállt fölöttük és elgondolkozott.
    – Íme, milyen olcsó ez a halál. Nem kell hozzá mély seb, hosszú kín. Olyan gyors, mint a buzogányütés. S aztán megszűnik minden szenvedés. Milyen csendesen alusznak egymás mellett az ellenségek!
    Milyen felséges pompája van a halál országa bejáratának! Az egész kapubolt, s messze körülötte a széles sziklatornác bevonva arannyal versengő sárga kénvirággal. Ez az egyetlen virág itt.
    S sorban a fal mellett kőhalmok emelkednek, amiknek az ormába kopjás zászló van tűzve. Az itten megholtak sírhalmai azok. De hát ki temette el őket? Ki tűzte a fejük fölé azt a zászlós kopját? Odabenn a halál! Ki ment oda be értük?
    Ebben a korban még kétszerte hosszabb volt a Büdös kénbarlangja, később döntötték le az előtornácát erős földrengések; ma már csak tíz lépés a hossza.
    Szilamért úgy taszította az Ármány hátulról, hogy lépjen a barlangba.
    Elszánta magát. Még egyszer megfútta a kürtjét, hogy hallják meg Bálványosvárban, merre tűnt el, s tudják meg: ne várják többet vissza. A pokol tornácában tűnt el.
    E kürthangra azonban egyszerre világosság jött elő a sötét barlang mélyéből, egy fáklya fénye vetett erős derengést a sárga falakra, mint az átlátszó víz, úgy reszketett a kiömlő kékes lég ebben a fényben.
    S nemcsak a tűz jött elő a halálos veremből, hanem egy élőlény is. A szokott emberalaknál felével magasabb; egy óriás alak, fehér palástban. Ez tartotta kezében a fáklyát.
    „Ez a Halál isten”, mondá magában Szilamér; s amint az arcát meglátta, azt gondolá, hogy milyen nagyon hasonlít ennek a halálnak az ábrázatja a vén Rapsonnééhez. Jobb szerette volna azt tudni, hogy a halál férfi: miért asszony? Hát annak adja meg magát?
    De aztán még a hangja is egész Rapsonnéé, mikor nevén szólítja az ifjat.
    – Hát te, Opour Szilamér, mit keressz itten?
    – Tégedet. A halált.
    – Bolond te! Én nem vagyok a halál. – Hanem Rapsonné, öreg nénéd. S neked nem szükség a halált megtalálnod, hanem szükség volt megtalálnod Rapsonnét.
    – Hogy jössz elő te a pokol tornácából?
    – Ez csak a ti bolond tuhudun hitetekben pokol tornáca másnak élethosszító csodahely ez. Csak érteni kell a titkát. Ez a gyilkos párázat, ami a kőhasadékból feljön, nem emelkedik magasabbra az ember fejénél; aki lábtókon jön be ide, fáklyával a kezében, az végigjárhatja az egész barlangot, és se maga meg nem hal, se a fáklyája ki nem alszik. Alant a halál van, fent az élet.
    – Hát te minek jössz ide, az ördögöt kísérteni?
    – Mondtam már, hogy ez élethosszító hely. Csodatévő titok. Aki ebbe belép, úgy, ahogy én járok, csak a testével a halál országában, a fejével kinn az élet világában: annak minden tagja újra feléled, megifjodik: elalvó vágyai újra fölébrednek, fájdalma mind elmúl; jókedve visszatér; szemeinek homálya eloszlik, vére újra pezsdül, izma zsongul, szívén az ifjúság lánga fut keresztül: egy más világ lakójának érzi magát. Száz esztendőnél több nyomja a vállamat; de mikor itten vagyok, nem érzem a terhét. Rossz kedvem itt hagyom, búbánatomat itt megfojtom, az egészséget hazaviszem. Ez az én nagy titkom: az élethosszítóm.
    Ezzel egészen kijött a barlangból Rapsonné, s leszállt a lábtókról, amik olyan magassá tették a termetét. Künn a barlang előtt már csak a négy lábon járó állatot fojtja meg a nehéz lég.
    – Hát minden fájdalmat meggyógyít ez a hely? – kérdezé Szilamér. – Tán az enyimet is?
    – Mi a te fájdalmad?
    – Ha én annak tudnám a nevét! Te talán megmondod. Régen, talán te még emlékezel reá, ezen a vidéken óriások laktak. Lassankint kivesztek. Egyik hegyoromrul a másikra tudtak lépni. – Mikor aztán az utolsó óriásnak a fia szétnézett a világban, s nem talált egy leányt, mely a hozzá való óriások fajzásából volna, csak mind ez új, apró emberek leányait, akik nem őhozzá valók: hát akkor annak kellett valami olyan fájdalmat érezni, amilyen az enyim. – Van-e ennek írja?
    – Kísértsd meg. Állj fel az én lábtóimra: vedd kezedbe a fáklyát, s lépkedj be a barlang közepéig; amíg a fáklyát égni látod, semmi vésztől ne félj. – Nohát, akarod-e a kérdésedre a választ megkapni?
    – Akarom – mondó Szilamér s a lábtókkal bement a pokol tornácába, egész a félelmes barlang közepéig.
    – Mondsza, mit érzesz most? – kérdené Rapsonné a barlangon kívül.
    Az ifjú a barlangból visszafelelt.
    – Szóval ki nem mondható gyönyört a szívemben.
    – Van-e még félelmed?
    – Óriásokkal is meg tudnék küzdeni.
    – Fázol-e, reszketsz-e még?
    – Csodálatos hőség állja el minden ízemet: más világon járok.
    – Tudod-e már, hogy mi bajod?
    – Tudom: szeretek.
    – Kitalálod-e az írját?
    – Szeretve akarok lenni.
    – Én azt is tudom, hogy kit szeretsz. Azt is tudom, hogy szeretve vagy.
    – De ő nem lehet az enyém.
    – Miért?

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155322396
Webáruház készítés