Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jókai Mór: Az arany ember_EPUB

Jókai Mór: Az arany ember_EPUB
540 Ft540

A regény a magyar kapitalizmus keletkezéstörténetének egyik sikeres és közismert szépirodalmi dokumentuma.
Hőse egy üzletember, akit szegény hajóbiztosként a véletlen, saját vakmerősége és nem utolsósorban ügyeskedése hatalmas vagyonhoz juttat. Zsákba rejtett kincse egy szultán üldözte török úrtól származik, az ő lánya megnyeréséért hozza fel a Dunába süllyedt hajóból és tartja meg magának Tímár Mihály. A mesés vagyon birtokosaként üzletelni kezd gabonával, telekkel, földbérlettel, és az arany még több arannyá változik kezében.
Az arany ember már milliomosként kéri meg a "szegény" török lány, Timea kezét. A lány hálából igent mond, de kiderül, hogy csak a kezét nyújtja kérőjének, szerelmet nem kaphat tőle Tímár. "Alabástrom szobor" felesége és az üzleti pálya ridegsége meghasonlásra kényszerítik a férfit, és elmenekül oda, ahol nem a pénzt, hanem az embert nézik. Ezt találja meg a térképen még nem jelölt helyen, a Senki-szigetén, Noémi mellett.
A főhős kettős életét több szereplő köti össze, véletlenek és törvényszerű találkozások, társadalmi összefüggések alakítják sorsukat. A regény kitűnően ábrázolja az akkori Komárom kereskedőrétegének spekulációit, tájleírásai (a Vaskapu, a téli Balaton) gyönyörködtetőek. (Legeza Ilona)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Volt már valami célja az útjának.
    Csekély cél; nem is valami magas, de legalább cél. Egypár szegény embernek az öröme. De igazi öröm.
    Az idő megváltozott, egyszerre derült ég jött, meleg nappal, ahogy nálunk szokott, ahol a telet mindjárt a nyár váltja fel. S Baján alul megváltozott már a táj is.
    Amint Mihály váltott gyorslovakon haladt délirányban, mintha egy nap alatt heteket sietett volna a természet, már Mohácsnál világoszöld erdők fogadták, Zombor körül már sötétzöld bársonnyal volt bevonva a mező; Újvidéknél már tarka volt a vidék a tavasz virágaitól, s Pancsova tájékán a repcevetések arany táblái mosolyogtak a síkon, s a halmokat mintha rózsaszínű hó fedné, a mandula és barack virágzik. Olyan az a kétnapi út, mint egy álomkép. Még tegnapelőtt Komáromban a hófehér mező, s ma már az Al-Dunán a virágzó erdők!
    Mihály éjszakára levetinci kastélyában szállt meg, ahol még aznap kiadta rendeleteit tiszt¬tartójának, s másnap korán hajnalban fölkelt, kocsira ült, hogy a Dunán rakodó hajóit megtekintse.
    Ott mindent rendben talált. Fabula János uram volt az összes hajóraj felügyelője; nem volt ott semmi baj.
    - Mehet a tekintetes úr kacsázni!
    El is ment Levetinczy úr kacsázni, ahogy Fabula uram utasítá. Előhozatá a kis ladikot, belerakatott egy hétre való eleséget; egy kétcsövű puskát, elégséges lőszert; senki sem fogja megcsodálni, ha egy hétig elő nem kerül a nádasból, ami tele van ilyenkor drága szárnyas vaddal; seregestől jár a vadruca, kapóra jön a mocsári szalonka, a gójzer szalonka, a kócsag, amit csak a tolláért lőnek; még pelikán is akad, sőt egyiptomi íbiszt is lőttek már e nádasban; hátha flamingó is akad benne! Szenvedélyes vadász ha egyszer oda beveheti magát, ugyan várhatnak rá, amíg visszakerül! S Timár Mihály szeretett vadászni, hajós embernek ez a mulatsága.
    Hanem Mihály ezúttal meg sem töltötte azt a puskát.
    Csendesen leeresztette a ladikját víz mentében, míg az Osztrova-sziget farkáig elért; ott aztán marokra kapta a kettős evezőt, s átvágott a Dunán.
    Amint a sziget végét megkerülte, gyorsan tájékozta magát.
    A délnek elterülő nádas közepéből magasan tűntek ki az ismerős nyárfák hegyei, arra tartott.
    A nádas között járt út volt már törve, girbegurba, ahogy szükséges; de hozzáértő embernek az a jó. Ahol egyszer már volt Mihály, sötétben is odatalál.
    ...Vajon mit csinál most Almira és Narcissza?
    Hát mit csinálnának ilyen szép tavaszi időben? Aki úr, az vadászik.
    Csakhogy a vadászatnak korlátai is vannak. Az egér éjszakai vadászatra való, s abban Almira nem vehet részt; a madarakra vadászni szigorúan meg van tiltva Narcisszának; viszont Almirára nézve a marmoták vannak tilalom alá vetve, mik harmadéve honosultak meg a szigeten, mikor a Duna befagyott, s a jégen átjöttek. Azokra nem szabad vadászni.
    No hát vadásznak a víziállatokra. Az is szép sport!
    Almira begázol a szép tiszta vízbe, a halomban fekvő nagy kavicsok közé, s nagy óvatosan bedugja az egyik lábát egy olyan üregbe, ahol valami sötétlik. Egyszer aztán nagyot ugrik, kikapja a bedugott lábát, s három lábon, szűkölve, nyihogva ugrál ki a vízből, a negyedik lábára egy fekete rák csimpajkozik, keményen odacsípve ollójánál fogva. Almira kétségbeesetten szűköl, míg kinn a parton le tudja rázni a lábáról a félelmes szörnyeteget, akkor aztán közrekapják ketten Narcisszával, s elkezdik a rákot vallatni, hogy mennyiért engedné a csontjábul kiszedetni a húsát. A retrográd fenevad persze nem alkuszik, hanem mindenáron vissza akar hátrálni a vízbe. A két vadász aztán előre-hátra pofozza a talpaival, míg egyszer hanyatt fordítják, s akkor aztán mind a hárman meg vannak akadva, hogy mit csináljanak mármost? Almira is, Narcissza is, meg a rák is.
    Most Almira figyelme egyszerre másfelé fordul, valami neszt hall, s valakit érez. Ismerős közelít a vízen.
    Nem ugat eléje, csak mélyen dörmög. Valami kedélyes, öreguras kacagásforma az nála. Megismeri a csónakászt.
    Mihály kiszökik csónakából a partra, s megköti a fűzcölöphöz a csónakot, azután megcirógatja Almira fejét, s azt kérdi tőle: “No hát hogy vagytok idehaza? nincs semmi baj?”
    Felel neki arra a kutya mindenfélét, csakhogy persze newfoundlandi kutyanyelven. A hangzásából ítélve a válasz megnyugtató.
    Most egyszerre rémületes jajveszékelés zavarja meg a kedélyes találkozási jelenetet. Az előre látható katasztrófa bekövetkezett. Narcissza olyan közel ment a hanyatt fekve kalimpáló szörnyeteghez, hogy az az egyik ollójával belekapott a fülébe, aztán a hat horgas lábával meg a pofájába.
    Timár rögtön a vész színhelyén termett, s szokott lélekjelenlétével azonnal felfogva a veszély nagyságát, ott ragadá meg a páncélos gonosztevőt, ahová annak fegyverei el nem érnek, s erős ujjaival összenyomva annak a fejét, kényszeríté őt áldozatának szabadon bocsátására, azután pedig úgy vágta a szörnyet a parthoz, hogy rögtön elterült, átadva fekete lelkét a pokolnak. Mire Narcissza hálateljesen szökött fel lovagias megmentőjének vállára, még onnan is mérgesen kurrogva le megölt ellenfelére.
    E bevezető hőstett után, mely úgy hiszem, minden regényben előfordul, Timár hozzálátott, hogy a ladikban hozott holmikat kiszállítsa. Hiszen az mind tarisznyába van csomagolva. Könnyen vállára veheti. De a puska, a puska! Azt Almira nem szereti a kézben látni. Itt hagyni pedig nem lehet, mert valaki erre jár, s elviszi.
    Hát a puskával azt gondolta ki Timár, hogy odaadta Almira szájába, s az aztán keresztbe fogva azt oroszláni nagy állkapcájával, vitte előre, mint valami diadaljelt, mint a kis pudli a gazdája pálcáját.
    A Narcissza csak maradt Mihály vállán, s dorombolt a fülébe.
    Mihály haladt Almira vezetése után.
    Mintha kicserélték volna lelkét, mikor e sziget pázsitos útjára lépett! Méla nyugalom van itt, andalító egyedüllét.
    A paradicsom gyümölcsfái most virágoznak, fehér és rózsaszín virágpyramidok, köztük virágbarlangok, földig hajló csipkerózsákból, s a fűszőnyeg pompás zöldje kihímezve ibolyakékkel, szironták arannyal; az arany napsugár kihívja a virág szerelmét, az illatot, attól terhes a lég; az ember minden lélegzetvételnél aranyat és szerelmet lehel be. A virágok erdejét mély zsongás zúgja át, s e titokszerű zsongásban, a virágok szemeiben Isten beszél, Isten néz...
    Templom ez...
    S hogy énekese is legyen a templomnak, a fülemile énekli Szent Dávid zsoltáraiból a panaszt, a pacsirta a dicséretet; csakhogy szebben, mint Dávid király!
    Mikor a sűrű orgonabokrok lila színnel koszorúzott lombjai egy helyütt szétnyílnak, s meglátszik a kis szigeti lak, Mihály önkénytelenül megáll, mintegy leigézve.
    A kis lak lángban áll; de nem tűzlángban, hanem rózsalángban; felfutó rózsa borítja egész tetejéig, s körülötte kétholdnyi területen csupa rózsa minden. Ezernyi bokor, öles fa, gúla, sövény, lugas, csupa rózsából. Liget az, berek, labyrinth, rózsafákból, miknek pompája elvakít, s már messziről terjed üdítő illatárja, mint egy túlvilági légkör.
    Alig lépett be e rózsaliget tekervényes útjába Mihály, midőn egy hangos örömkiáltás hangzott eléje; nevét kiálták.
    - Ah, Timár úr!
    S aki nevét kiáltá, eléje futott. Timár a hangjáról is ráismere: Noémi volt az.
    A kis Noémi, akit már harmadfél év óta nem látott.
    Azóta milyen szépen megnőtt, kifejlett, átalakult. Arcán egészséges pír ragyog át, szemei mélyében szelíd oltártűz lobog. Viselete nem pongyola többé, de otthonosan csinos; aranyszínű gazdag hajzatába egy fejlő rózsabimbó tűzve.
    - Ah, Timár úr! - kiált, a lyánka az érkező elé szaladva, s messziről nyújtja eléje kezét, és aztán őszintén, igazán, meleg kézszorítással üdvözli az érkezőt.
    Mihály viszonozza a kézszorítást, és szemeit egy percig ott feledi a leány arcán.
    Íme egy arc, amelyen öröm sugárzik akkor, ha őt jönni látja.
    - Milyen régen láttuk önt - szól a leány.
    - Mint megszépült ön azóta! - szól Timár, s nyilatkozatában éppoly természetes a gyöngédség, mint a durvaság.
    A leány valóban sokat nyert az elmúlt évek alatt.
    Sajátszerű fiziológiája az a leányarcoknak, hogy némely ideálszép gyermeknek, mikor a hajadoni átalakuláson átmegy, vonásai elszélesednek, elvastagodnak, tömör kifejezést nyernek, míg más arc ugyanazon idő alatt az észrevétlen bájakat nem sejtett tökélyre fejti, s ideálszéppé lesz.
    Talán van ennek egy természetes magyarázata? Talán a fejlő érzelmek idomítják át a fejlő arcot, s a tartós jó és rossz indulat, a bánat és az öröm, a nyugtalanság és a béke idomítja át a vonásokat, mint a tengeri csiga a csigaházat.
    Noémi arcáról sugárzott a rokonszenv.
    - Hát emlékezik ön még rám? - kérdezé Timár, kezében felejtve az odanyújtott kis kezet.
    - Mi önt nagyon sokat emlegettük.
    - Teréza mama egészséges?
    - Ott jön elénk.
    Teréza asszonyt Almira idézte elő a házikóból, hová előreszaladt a rábízott puskával, amiről Teréza megtudta azt, hogy valami kedves vendég érkezett, s aztán ő is elősietett a házból.
    Amint Mihályt meglátta, kettőzteté sietését, messziről ráismert a hajdani hajóbiztosra, ki most is egy szürke kabátban, vállára vetett tarisznyával közelített kunyhójához, miként hajdan.
    - Hozta Isten! De rég vártuk! - kiálta a nő vendége elé. - Mégis megemlékezett ön rólunk! - S azzal minden ceremónia nélkül megölelte Mihályt, miközben szemébe tűnt a dobasz tarisznya. - Almira! - kiálta az utána sompolygó kutyának -, fogd ezt a táskát, és vidd be a házba.
    - Holmi sültféle van benne! - jegyzé meg Mihály.
    - Az-é? Hát akkor jól vigyázz rá, Almira, hogy a Narcissza ne bántsa.
    Ezért megint Noémi duzmadt fel.
    - Ah bizony, Narcissza nem oly neveletlen.
    Teréza asszony aztán megcsókolgatta a leányát, hogy megengesztelje. Az meg hagyta magát engesztelni.
    - No mármost jerünk be hozzánk! - monda Teréza, bizalmasan megfogva Mihály karját. - Jöjj, Noémi, te is.
    - Mindjárt, a kosaramat is beviszem, már teli van.
    Egy óriási nagy, csónaknyi, fehér vesszőkosár volt az útban, fehér lepedővel leterítve az, ami benne tetézve állt. Noémi annak állt neki, hogy majd két fülénél fogva fölemeli.
    Mihály odaugrott hozzá.
    - Majd én segítek bevinni, hisz az nehéz lesz.
    Noémi kacagott; vidám, gyermeteg, csattogó kacaj volt az, s aztán felhajtá a fehér lepelt a kosár tartalmáról. Tele volt az rózsalevéllel.
    Hanem azért Mihály mégiscsak megfogta a kosár egyik fülét, s úgy vitték együtt a nagy kosarat, tetézve rózsalevéllel, a levendulával szegélyezett úton végig.
    - Önök rózsavizet főznek ebből? - kérdezé Timár.
    Teréza odavágott a szemével Noémi szemébe.
    - Lám, hogy kitalál mindent.
    - Nálunk Komáromban is nagy divatja van a rózsavízfőzésnek. Sok szegény asszonynak az a keresete.
    - No ugye? Hát másutt is Isten áldása a rózsa? Ez a drága szép virág, ami maga elég arra, hogy az emberrel a világot megszerettesse. Aztán nemcsak gyönyörűséget ád, hanem még kenyeret is. Lássa ön, tavaly rossz esztendőnk volt; a késői fagy elvett gyümölcsöt, szőlőt, mindent; a nedves, hideg nyár megrontotta a méhekét; baromfi, lábasjószág elhullott; a kész megtakarítotthoz kellett volna nyúlnunk, ha ki nem segített volna bennünket a rózsa. De a rózsa minden évben virágzik, az mindig hű marad hozzánk. Nekünk tavaly a rózsafáink adtak enni. Háromszáz itce rózsavizet főztünk, mind elvitték Szerbiába, búzát adtak érte. Óh, ti áldott szép rózsáim, életadó virágaim!
    A kis házikó megszaporodott azóta, hogy Timár utoljára itt járt, egy aszaló lett hozzá toldva, azután meg egy rózsavízfőző konyha. Abban volt a tűzhely a rézüsttel, melyből csendesen hullott cseppenkint az első főzet, a tűzhely mellett nagy kádban a már összecsomaszolt rózsatörköly, egy széles padon pedig a friss rózsaszüret, melynek elébb meg kell fülledni ott.
    Mihály segíté Noéminak kidönteni a nagy öblös kosár tartalmát a padra; ah az részegeskedés, az dobzódás volt az illatárban.
    Noémi letette a fejét e puha rózsahalomra, s azt mondá:
    - Ah! milyen jó volna egy ilyen rózsalevél ágyban egyszer aludni.
    - Te bohó ! - feddé őt Teréza -, sohasem ébrednél fel többé, a rózsaillat megölne.
    - Hát az szép halál volna.
    Erre aztán Teréza szemrehányást tett neki.
    - Hát te meg akarnál halni? Hát te itt hagynál engem, te rossz leány!
    Akkor aztán Noémi átkarolta az anyját, és csókolá, kérlelé.
    - Nem, nem, te drágám, te szerelmem. Nem téged soha. Te egyetlenem!
    - No hát minek tréfálsz velem így? Ugye Timár úr, nem illik egy kisleánynak így tréfálni az anyjával? Egy ilyen kicsi kis leánynak, aki még tegnap bubával játszott.
    Mihály igazat adott Terézának, hogy az bizony semmi körülmény között nem menthető, ha egy fiatal leány azt mondja az anyjának, hogy valami halál nemét szépnek találja.
    - No mármost te maradj itten, és őrizd a lombikot; vigyázz szépen, hogy kozmát ne kapjon a zucsma; én megyek a konyhába vendégünknek jó lakomát főzni. Ugye, itt marad ön nálunk ma egész nap?
    - Itt maradok ma is, holnap is, ha adnak valami dolgot, amiben segítsek. Amíg dolgot adnak, addig itt maradok.
    - Óh! akkor itt marad ön egy hétig - szólt bele Noémi -, mert én önnek annyi dolgot adok.
    - Óh! ugyan mi dolgot tudnál te adni Timár úrnak, te bohó? - szólt nevetve Teréza asszony.
    - Hát a rózsaleveleket összetörni a kölyűben!
    - Ah! Talán nem is tudja, hogyan kell.
    - Hogyne tudnám? - monda Timár. - Sokszor végeztem azt odahaza az anyám házánál.
    - Ugye, az ön anyja is olyan jó asszony volt? - kérdé Noémi.
    - Nagyon jó.
    - Ön is nagyon szerette?
    - Igen nagyon.
    - Él még?
    - Régen meghalt.
    - Hát már most önnek senkije sincs?
    Timár elgondolkozott, s aztán szomorúan lecsüggeszté fejét.
    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9789633641675
Webáruház készítés