Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jókai Mór: Aki a szívét a homlokán hordja_EPUB

Jókai Mór: Aki a szívét a homlokán hordja_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az eKönyvből:

    Amint a müezzinek a hét minaréhból a napnyugati órát elüvöltik: a böjtölésnek vége. A zarándoksereg eloszlik a városban. A galambok és a galamboknak a papnéi házaikba térnek. A muzulmánoknál is az a hit, hogy Venus és a galambok egymáshoz tartoznak.
    Edrisz bég is megtért a maga hercegasszonyával a templomhoz ragasztott palotába.
    Mind a ketten elvégezték a vallásos thuhareth-mosakodást a maguk fürdőszobáiban: amire valóban nagy szüksége van a Kába látogatóinak.
    Azután a felhordott lakomához ültek.
    Abban aztán megint nagy a mohamedán hitalapító bölcsessége, hogy ha nappal megkínozza is a híveit böjttel és a testi sanyargatással, de éjszakára felszabadítja őket; nem válogat az ételekben. Csak éppen nem kérődző és nem hasított körmű állat húsát nem szabad nekik enni és kiforrott szőlőnedvet inni.
    A hercegasszony és az ő embere együtt vacsoráltak: rizzsel főtt juhhús, mócsingos tevepúp (melynek ízes voltát maga a próféta fedezé fel), szultánkenyér, befőtt pisztáciák, vajban sült pisztrángok, jeges sorbeth (melyhez a jeget tíz mérföldnyi messzeségben levő jégbarlangból szállítják Mekkába) – minden bőséggel volt. Amit az úri házaspár el nem fogyasztott, azt a felszolgáló rabnők költötték el. Misem veszett kárba.
    Lakoma után a hercegnő kezébe adatta a kilenchúros lantját, s szép csengő hangon énekelt valami rögtönzött románcot, témának választva a mai nap élményeit: a Kába-látogatást; a Zemzem kútjáról való rögtönzést azonban átengedte Edrisz bégnek, aki szintén értett a mandolinpengetéshez s a versdúdoláshoz.
    Edrisz bég annyira vitte a dolgát, hogy versekben leírta a hercegasszonynak a szép termetét, mely a szent vízzel áztatott ihrám alatt kitűnt; a patyolat a víztől átlátszó lesz. Hozzátette azonban, hogy mindezen szépségek érintésére nem érdemes halandó ember.
    A hercegasszonynak megtetszett mind a magasztalás, mind a szerénység.
    – Mesélj nekem valamit – monda Edrisz bégnek. – Te bizonyosan sok mesét tudsz.
    – A te rabnőid bizonyosan többet tudnak.
    – Péki! A Sekerbuli tud tündérmeséket, a Sekerpára pedig olyanokat, amik csintalan tartalmúak és nevetni lehet rajtuk. De én olyan mesét szeretnék hallani, ami igaz. S ilyent csak a férfiak tudnak.
    – Hát miféle tárgyról parancsolod, hogy mesét mondjak?
    – Mondd el nekem azt, ha tudod, hogy ki szerzette és minő alkalomból azt a szokást, hogy a szultánok hercegleányai színből hozzáadassanak egy férfihoz, akitől aztán elválasztja őket a kivont kard.
    – Igenis, tudom ennek a történetét, s ha megengeded, elmondom előtted.
    A hercegnő végigheveredett egy dagadó kereveten; egy rabnője nagy pávatoll legyezővel hűsselte az arcát, mely folyvást takarva volt az aranylepellel; a másik illatszerekkel dörzsölte gyöngéden a lábacskáit, amiket felváltva kidugdosott az ihrám alól. Egy harmadik rabnő Edrisz bég poharába töltögette a mazsolaszőlős rózsavizet, hogyha regélés közben a torka kiszáradna.
    Edrisz bég megmutatta, hogy kiváló makáma-énekes. Keze a lant húrjain volt, s amíg a rímre rátalált, a húrpengetés tölté ki az időközt.
    „Tehát – volt az igazi hívők földén – távol a napköltén – egy uralkodó földi lény – Harun al Rasid – kiről az a hit, – hogy mindenkor igazságos – és jóságos – volt ítéletében: – egész életében. Kardját ismerte ellenség, – a szegények meg a kincsét; – rakva voltak egész pincék, – kádak, vedrek kivert pénzzel: – nem számlálták, mennyi vész el? – Trónusa volt színaranyból, – smaragddal rakva a nagy bolt: – s annak ormán – az Alkorán – minden során – ragyogott rubint, gyémánt…”
    Itt egyet ivott a pohárbul Edrisz, s megpengeté a mandolint, nem találva hirtelen a rímet arra, hogy gyémánt.
    „Ez mind némán – hirdeté a nagy sah fényét, – énekesek, komoly bölcsek – élő hangon az erényét; – ámde minden drágakőnél – ragyogóbb volt az élő lény – a szultánnak kedvenc lyánya, – Allahnak remek talánya: – a szépséges el-Abbása – valóságos isten-mása – ki, ha az arcát fölfedte – a gyémánt sötét lett mellette, – s ha mosolyogva kacsintott, – zölddé tette a rubintot, – fogsorát mondhatnám gyöngynek, – pehelynél járása könnyebb, – se a bánfa, se a pálma – termetének be nem válna.”
    – Elég lesz már a magasztalás, ember! Gyanút keltesz bennem, hogy nem vagy igazán holt szívű.
    – Hiszen csak mesét mondok.
    – No hát folytasd. De ne versben.
    – Harun al Rasid válogathatott az igazhívő szultánok között, hogy melyiket szemelje ki a leánya számára vőlegénynek. Jöttek az udvarához a világ minden részéből egymással versengő kérők. De ő egyiknek sem adta a szép el-Abbását. Irigy volt valamennyire. Sajnálta a koronából kitörni a legszebb gyémántot.
    A hercegnő helyreigazító szót ejtett közbe.
    – Én úgy „hallottam”, hogy a csodaszép Abbása a nagy Harun al Rasidnak húga volt, nem leánya.
    – Te úgy hallottad a mesemondóktól, én ellenben így „tanultam” azt a tudósok munkáiból. Nem is volna a történet elhihető másképpen, mert amikor a barmekidák megbuktak, akkor már Harun öreg ember volt, a nővérének is vén leánynak kellett volna lenni, s te magad ítéld meg, hogy vajon lehet-e egy olyan lanton szép dalokat pengetni, amelynek a húrjai le vannak lankadva?
    – Neked van igazad. Folytasd.
    Edrisz bég ismét elővette a lantot, s folytatá a makámapengetést.
    – A nagy dicső kalifának – sok vezérei valának – bírák, bölcsek és tudósok, – költők és jósok; – de mind valamennyi felett – arcának sugáriban melegedett, – a barmekidák utódja – «Dzsafár», kiről a hír toldja, – hogy együtt volt hős és tudós – költő és jós. – Ő a kalifa kegyence: – olyan nem volt, egyetlen se. – Egyszer a bájos szultánlány – Bajrámünnep délutánján – azt kérte a kalifától, – hadd mehessen ő el távol – a szent földre Medinába – és Mekkának szent honába – földön üdvöt kérni, várni, – szentek lakta helyen járni. – „Oda lyányom, lyány be nem megy: – inkább Mohamedhez a hegy; hanem elébb férjhez adlak; – ne félj, azért el nem adlak; csupán színből látszóképpen – nem múlik a vőlegényen. – Itt van Dzsafár, a jobb kezem; – kezed az övébe teszem; – megfoghatod e hű kezet: – ez elvezet, – mintha saját kezem lenne; – úgy bízzék a szíved benne.” – És hozzáadta Dzsafárhoz, – de aztán így szólt a párhoz: – „ez a házasság csak álom; – szerelemmé ez ne váljon: – a délibáb a láthatáron – vak nap az égen kettő-három, – látható, de mégsem való – csupáncsak szemeket csaló; – ilyen a ti egyezségtek: – abban a valóság vétek.” – Dzsafár meghajolt a parancs előtt. A hercegnő türelmetlenül közbeszólt.
    – Azon nem csodálkozom, hogy Dzsafár beleegyezett, de hát a szultánleány?
    – Várd végit előbb. – Abbása nem szólt semmit: – a mozlem nő számára nincsen hit, – meg lett tartva a lakodalom! – a kincshalom, – a kelengye, – hogy senki el ne feledje, – ki lett osztva a násznépnek, – virággal hintve az utak, – rózsavízből szökőkutak: – hét napon és hét éjszakán – dúskált a nép a lakomán; – az utcákon folyott a bor: – a gyauroktól elrabolt; – abbul itatták a tevéket, – az táncolt mind, az lett részeg: – igazhívőnek az méreg. – És ezalatt a boldog, az irigyelt, a magasztalt pár: el-Abbása és a hős Dzsafár, – ahogy kellett – egymás mellett – tölték az éjt; – hanem azért – közöttük volt a kivont kard…
    – Nedvesítsd meg az ajkaidat, hisz egészen nekihevültél.
    – A zarándokút hosszan tart: – egy év fordult, míg a szent portul leverhették saruikat, – mely el-Hedzse földjén rájuk tapadt: – el-Abbása megtért éppen, – csak képében – nem volt a hajdani: – az engedett gyanítani, – hogy valami – bánat nyomja – annak gondja – látszik meg a két orcáján: – a királylyány – elmentével piros rózsa – visszatértén fehér rózsa.
    – Vajon mi baja lehetett?
    – Azt fürkészte mind a szultán. – Évek múltán – jött a titoknak nyomára! – milyen ára – van az elveszett rózsáknak? – A zsarátnak – lassan ég a hamu alatt: – elrejtőzik a gondolat; – míg egy szellő lángra fújja – leírja az iblisz ujja, – hogy maga a lótuszvirág, – amely csupádon tisztaság, – Istent szül, ha rászáll a méh… Folytassam-é?
    – Folytasd! – biztatá a hercegasszony.
    – A kalifa kinek sem szólt – egyetlen szót: – nyájas, szelíd – miként elébb – volt Dzsafárhoz s Abbásához – most is páros – volt járásuk és kelésük, – közös poharuk és késük; – az „én uram”, „én hitvesem” – volt a nevük – de sohasem – mondhatták, hogy „én kedvesem!” – A két szájnak szabad volt beszélni egyet-mást, – de nem elhallgattatni egymást. – Egyszer így szólt Dzsafárhoz Harun: – öltsük föl a vándorsarunk, – zarándokútra Mekkába – a szent Kába – csókja után vágyik szívem – és te hívem, – jártál már ott: – velem még egyszer bejárod – a szent várost, Arafátot; – az ereklyéket újra meglátod, – s még úgy jöhet, – talán többet, – mint amiket – csókolgattál és elhagytál. – Az volt ám a búcsújárás! – Egész város – volt, ahol Harun megpihent – a sivatag közepiben: – választott testőrök százan; – lovasok rengeteg számban: – egyik szélitől a másikig a láthatárnak, – nem volt vége a teherhordó dromedárnak. – Hát még a tömérdek imám, dervis, hodzsa, – ki a kalifa nyomdokát tapossa – az asztaláról lehullt morzsa – jól tartott tízezer koldust. – Midőn megjött csapatostul, – az eléje jött hadzsadok serege – oda teregette ihrámjait eléje a földre – azon jött be a városba.
    – No, ezt a diadalutat nem irigylem tőle – szólt közbe a hercegasszony, ismerve a jámbor hodzsák ihrámjainak a minőségét.
    – De kérlek, hercegasszony, ne ejts közbe ilyen szavakat, mert a költészet olyan, mint az álom, ha az embert felzavarják belőle, többet vissza nem talál bele.
    – Nem nagyon bánom, ha nem beszélsz többé versben: fáj a fülem már a rímeidtől. Szeretném hamar megtudni, hogy mi lett a vége? Ami közbeesett, azt elengedem.
    Edrisz bég ledobta a földre a lantot e lehűtő szavak után, s aztán rövidebbre fogta az előadást.
    – Mekkában a kalifa egy egész palotát vásárolt Chalaf-Ben-Chuza emírtől, s abban telepedett le udvari kíséretével. Mindenütt Dzsafárral együtt járták be a szent helyeket, s egyforma szövetből volt az ihrámjuk, majd japán selyemből, majd perzsa sálból úgy, hogy nem lehetett őket egymástól megkülönböztetni.
    – Hát szabad a zarándokoknak más kelméből ihrámot viselni, mint len- vagy gyapotszövetből?
    – Nem szabad: de ha a kihágásért egy-két ürüt áldoznak a szegényeknek, meg lesz nekik bocsátva.
    – Mért nem mondtad ezt nekem előbb, emberem?

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155295713
Webáruház készítés