Jókai Mór: A kiskirályok_EPUB

Részlet az eKönyvből:

Manónak még csak most kezdett az álom kimenni a szeméből igazában; egész odáig nagyon hasonlított ez valami álomlátáshoz, amíg a küzdőtársát a vízbe beledobta. Csak azután kezdett magához téregetni, mikor annak habuckolását meghallotta a tóban, s aztán látta, hogy úszik az egész kétségbeesetten, zöld héjas fejjel a zöld vízben, ugratva szét maga elől minden irányban a csendes filozofálásukból felriasztott békákat.
Akkor egy kicsit megijedt, hátha ő most ezt az embert a vízbe ölte volna? Gyilkosság! No, ez szép kezdet volna egy új életpályához! Akkor aztán mindjárt mehetne – nem Debrecenbe diáknak, hanem az erdőbe zsiványnak.
Nem volt már kedve a lefekvéshez, hirtelen magára kapkodta a ruháit. Hanem azután a parton támadt nagy kacagás egy kissé helyrevigasztalta. Amin kacagnak, mégsem lehet valami siralmas történet.
Azonban mégsem tudott belőle semmit megérteni, ami itt történt.
Honnan cseppent ide ez a hosszú fickó? Mi keresete volt itt? Mi a bolond ütött hozzá, hogy őróla a legédesdedebb álmában lerántsa a pokrócot? Hát vétett ő ennek a longuriónak valamit?
A megingatott vízen himbálódásnak eredt sandolin lánca az első kérdésére nagyhamar felvilágosítást adott neki. Ahá! Ide csónakon jöttek. – Talán rablási vágyból? Van is itten mit elrabolni!
Valaki kopogtatott belülről az ablakon. Odatekintett. Azt a két nagy szemet látta az üvegen keresztülvillogni.
– Hát te ébren vagy még? – kérdezé a kisleánytól.
– Éppen most oltottam el a mécset – mondá az, kinyitva az ablakot, s aztán kidűlt rajta, könyökére támaszkodva.
– Láttad ezt a heccet itten? – kérdé a fiú.
– Hogyne láttam volna?
– Rossz volt, amit tettem?
– De nagyon is jó volt. Úgy kellett neki.
– Ismered ezt a fiút?
– A grófnak a fia.
– Én nem tehetek róla. Idejött, meg akart harapni.
– Nem téged, hanem engem.
– Tégedet-e?
– Az ám, azt gondolta, én aluszom ott a szúnyogháló alatt.
– Akkor az nagy kutyaság volt tőle!
– Könyökölj csak ide az ablak párkányára, aztán majd elmondok neked valamit.
Manó odatérdelt az alacsony ablak elé, hogy annak a hídjára rákönyökölhessen.
– Hát honnan ismered te ezt? Mikor beszéltél vele? – sürgeté türelmetlenül.
– No, csak várj sorodra, majd megtudsz mindent. Láttam az úrfit, de csak a tavon keresztül, beszélt is hozzám, de csak ilyenekkel, ni.
Azzal megmutatta Manónak a vadgesztenyét, a héjába vésett szívecskével.
– S te mivel feleltél neki rá?
– Egy citromtökkel. Tudom, hogy betörött tőle az orra. Amilyent ott látsz felfuttatva a háztetőre. Harmadnap kereste is a mama, hogy hová lett az egyik citromtök, mert mindennap megszámlálja, hány van. Én azt hazudtam neki, hogy kikezdték a rózsabogarak, s megrohadt.
– Hazudtál? Hát nem szégyenled magadat?
– Hahaha! Miért? A hazudásért? Te talán nem szoktál hazudni?
– Nem én!
– Óh, te oktondi. Hisz akkor mindig megvernek. Mi abból élünk, hogy hazudunk. Minden embernek hazudunk. Még magunknak is hazudunk. Mikor télen kimegyünk valahová, felvesszük a selyemruháinkat, s azt hazudjuk, hogy urak vagyunk. Hiszen nekünk sem mond senki igazat. Isten őrizz attól! Hiszen ha valaha úri társaságba kerülsz, s ott minden embernek igazat mondasz, hát kidobnak az ajtón. Óh, te bagó! Látod, engem a mama kisgyerekkorom óta mindig arra tanít, hogy ha valahova megyünk, kinek mit hazudjak. Héj, ha egyszer-egyszer elszólom magamat, s valami igazat találok mondani, hogy megmosdat érte!
Manót nagyon elízetleníté ez a beszéd.
– Látod, ha te énnekem „húgám” volnál, hát én azt szeretném, hogy nekem mindig igazat mondj.
– Igazán szeretnéd? No, hát mondok valami igazat. Tudod, hogy mért hajítottam orron azzal a citromtökkel az úrfit? Azért, mert az a vadgesztenye, amivel engem megdobott, egy levélbe volt göngyölve, s abba a levélbe ő azt írta, hogy szerelmes belém, és feleségül akar venni.
– Igazán azt írta! – kiálta fel Manó, elszörnyedve, hogy lehet valaki akkora gonosztevő, hogy ilyesmire vetemedjék!
– No, csak ne kiabálj ilyen nagyon, mert fellármázod a mamát, s akkor aztán majd hazudhatunk ketten egyesült erővel, hogy mért vagyunk itt az ablakban?
– Megvan az a levél?
– Bizony nem is dobtam ám el. Várj csak, megmutatom. Azzal előkeresett egy sokrét összehajtogatott levelet a cipője talpából, s azt kiterítette az ablak hídjára a fényes holdvilág elé. Az úrfi nagy betűket szokott vetni, el lehetett azt olvasni könnyen. A leány maga olvasta fel.
De minden sor után nagyobb haragba jött Emmánuel. Ez iszonyú gonoszság! Rettenetes vakmerőség!
– No, ugye, hogy igaz, amit mondtam? – szólt a leány.
– Most már bánom, hogy agyon nem csaptam a botommal.
A leány csiklandósan nevetett erre a szóra. Valami olyan jólesett neki rajta.
– Hihihi! De bolond fiú vagy te, hallod-e?
Manó pedig csak úgy gyűrögette fel a kabátja ujjait a két karján, mintha sajnálná, hogy nincs most itt valaki, akit meggyomrozzon.
– Ha rágondolok, hogy hátha téged talált volna itten!
– Sajnáltál volna? Szegény gyerek. No, eredj vissza aludni; feküdjél le.
– Nem alhatnám már, inkább visszaadom az ágyadat, aludjál te. Én addig beleülök ebbe a csónakba, körülhajókázom vele ezt a szigetet, s ha valaki be akar törni, fejbe ütöm.
– Hahaha! De vitéz vagy! No, hát ha nem akarsz lefekünni, maradj itten; én sem fekszem. Óh, én sokszor egész éjjel nem alszom, kivált mikor a holdvilág süt.
– Én is úgy vagyok vele. Ha valami eszembe jut, el nem tudok aludni tőle.
– Aztán mi szokott neked eszedbe jutni? – kérdé a leány.
– Hát mindenféle, amit nagyon kívánok, amit szeretnék elérni valaha.
– Ugyan, mi az?
– Hát én azt még magam sem tudom. Szeretnék valami nagy, kiváló ember lenni, akit sokan szeretnek vagy gyűlölnek, akit a világ hírre emleget, akit az ország dicsőít, aki a hatalmasok fölé emelkedik, s aki azt mondhatja magáról, én magam teremtettem magamat!
– Én is, én is ilyenekről gondolkozom mindig – viszonzá a leány. – Nem beszéltem el senkinek, csak a holdvilágnak; az az én bizalmasom. Nekem is mind az jár az eszemben, hogy tudnék egyszer valami olyan híres csillaggá lenni, amit mindenki imád, valami olyan bálvánnyá, aki az okos embereket mind elbolondítja, s aztán befogni őket, mint a lovakat, és hajtani ostorral, és aztán nevetni rajtok!
A két gyermek aztán elbeszélt reggelig egymással azokról az álmairól, amit a gyermekek ébren szoktak álmodni; egyiknek a képzelődése a másiknak a lángját szítogatta. Minek lett volna nekik alunni, mikor szebb álmokat láttak így, s aztán a minden álmok vége az volt, hogy ha egyszer az egyik is, meg a másik is fel tudott hágni a csillagos égre, hogyan fognak ott összetalálkozni ismét?
Nincs az a hatalom, ami megfossza a gyermeket a hitétől az ábrándjaihoz, sem hatalom, sem éhség, sem nyomor.
Már a hajnalcsillag is feljött a fák sudarai közül, a holdvilág beleszűrődött a pitymallat derengésébe; a békák elhallgattak, ők reggel mennek alunni; a faluból átringott a hajnali harangszó, a gólyapár elkezdett kelepelni a háztetőn, a parkban egy leányhang danája szólalt meg, az idei népdalt cifrázgatva.
– No, most eredj innen – mondá a leány –, bújj el a lugas alá, a Böske jön, a tejet hozza, nem szükség, hogy téged itt lásson.
(Ösztön volt már a leánynál a titkolózás.)
– Talán jó volna, ha én el is mennék előbb az utamra.
– Anélkül, hogy elbúcsúznál az anyámtól? Te paraszt!
– Igazság! De mikor kel fel az asszonynéném?
– Majd amikor én felébresztem, addig alszik. Délig sem ébredne fel.
– Ugye? – kezdett valami mondáshoz Manó, de kapicányon kapta a nyelvét hirtelen, s nem mondta tovább.
– Micsoda „ugye?” – szólt a leány, s azokkal a titoklátó szemeivel belenézett a fiú szemébe, s ki is olvasta belőlük az el nem mondott kérdést. – Leskelődtél, ugye, a firhangon keresztül? Mikor megtiltottam! Láttad, hogyan altattam el az anyámat? Másképpen egész éjjel le nem hunyja a szemét szegény.
– De hát hogy teszed azt?
– Hát az én ujjaimban olyan erő van. Vigyázz magadra! Mert ha végighúzom a tíz ujjam hegyét az arcodon, hát elalszol, mint a macska.
Manó igazán visszahőkölt.
– No, most sunyj el, bújósdit játszunk. Majd aztán megtalállak, ha kész lesz a kávé.
– Felmegyek a padlásra.
– Az lesz legjobb.
Manó felmászott a külső lépcsőn a hiúba, aminek a nyitott eresze alól le is lehetett látni és hallgatózni a verandára.
A mezei dal egyre közelebb hangzott, s mikor vége szakadt, a túlparton megláthatá Manó a tejhordó leányt, aki kora hajnalban, amikor még a kastély népe alszik, lopva szokta elhozni a mindennapi kávéhoz való tejet a Styx-szigeti gunyhóhoz. Ezek itten reggelire kávét isznak, ozsonnára is kávét isznak. Bizonyosan ebédre is kávét isznak. Azt a tejet a béresné titokban kezeli el a kulcsárnétól, a pesztonka titokban hozza ide; ha megtudná az uraság, elcsapnák valamennyit a szolgálatból.
– Lizandra leeresztette a csapóhidat, s bebocsátá a Böskét.
– Tyühühüj! Kisasszony! – ereszté meg a lány a nyelvprittyét, alig várva, hogy letegye a köcsögöt a kezéből. – No, maga ugyan szép dolgot csinált az éjjel.
– Mit? – kérdezé nevetve Lizandra.
– Beledobta a tóba a méltóságos gróf úrfit.
– Hát nem jól tettem?

e-könyv Digi-Book kiadásban