Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jókai Mór: A janicsárok végnapjai_EPUB

Jókai Mór: A janicsárok végnapjai_EPUB
540 Ft540

Az 1850-es években Aranyhoz, Keményhez, Tompáihoz hasonlóan Jókai Mór is szívesen fordult történelmi témákhoz, s közülük előszeretettel a török időkhöz.
A janicsárok végnapjai 1854-ben jelent meg folytatásokban a Délibáb című lapban, majd könyv alakban, először két részben, melyek közül az első A balkáni harc címet viselte. Hősei görögök, törökök, albánok; a cselekmény 1818-ban kezdődik, némely előzményei megkereshetők A fehér rózsa című regényben A lázadó janicsárok Ali Petelenti vezetésével meg akarják buktatni II. Mahmud szultánt, de az Behram nevű hadvezére segítségével letöri a lázadást. Az ütközetben kétezer megszállott janicsár pusztul el. A janicsárok végnapjai tele van vadromantikus effektusokkal, ez a szélsőséges francia romantika hatására vall, és talán Byronéra, akit ez időben Arany is követett a Katalinban, és másutt. Szélsőségek, különcségek, aberrációk jellemzik a hősöket és a szituációkat. Hárem, szex és párbaj, várostrom jelenetei váltogatják egymást. A romantikus stíluseszközök túlhajtása itt a korszak lidércességére, elviselhetetlen kisszerűségére utal, olykor az ironikus rájátszás, és megjátszás technikájával, tüneményes magyar nyelven. (Legeza Ilona)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Felemelé az összegázolt levelet, melyre a vezérek halálítélete volt írva, s letörölve róla a port, ismét odatartá a szultán elé.
    – Vagy aláírod a levelet, vagy leszállsz az Omár családja ősei trónjáról, s keresünk a próféta utódai közöl mást, aki helyöket elfoglalja.
    – Alacsony rabszolga! Felfuvalkodottságodban nem tudod, mit beszélsz. A halál Allahtól jő, és azt senki ki nem kerülheti; de ki volna hatalmas elvenni a királyi pálcát Omár utódaitól, s ki volna elég esztelen azt akarni?
    – Láss engemet.
    – Látlak. A nap nem lesz mocskos azáltal, hogy a fertőbe süt, tehát nézlek; de azt nem nézem ki belőled, hogy amíg „hatalmas” Szolimán unokái élnek, a surgodzsál a te fejedet ékesítse.
    – Egy intésem csak – és ők nem fognak élni! – kiálta a vakmerő zendülő, gőgösen emelve fel a szultán előtt fejét. – Tudd meg, hogy fiad, Abdul Medzsid, kezeink között van.
    A szultán összerezzent; egész arcán látható volt a megdöbbenés, mely e szavakra felriasztá.
    – Fiam? Abdul Medzsid? Az nem lehet.
    – Úgy van az. A szultána valideh adta őt ki kértünkre.
    – Óh, ez őrült gondolat! – kiálta fel a szultán, s hevesen kezdett járni alá s fel a teremben. Abdul Medzsid még igen gyönge gyermek korában hasonló lázadás alkalmával nyavalyatörőssé lett; ha most kiadták őt a lázadóknak, az annyit tesz, mint őt menthetetlenül megölni; ha meg nem gyilkolják is, a rettentő idegkór megöli, elveszti, mint elveszté Mahmud szultánnak már huszonkét gyermekét, kik mindnyájan nyavalyatörésben haltak el. Gyönge, idegzetes alkotásuk ifjúkorában összeroskadt a folytonos rémület befolyása alatt, melynek a minden kalifák kalifájának gyermekei örökké ki voltak téve; mi fog történni Abdul Medzsiddel, ha a marcona nép kezei közé került?
    – Óh, ti pokolbeli emberek vagytok. Gonoszabbak, mint a gyaurok, mint a görögök, mint a moszkók; ti lábaitokat teszitek uralkodótok fejére.
    A szultán kétségbeesése elbízottá tevé a janicsárt.
    – Vagy aláírod ez ítéletet, vagy fiad fog meghalni kezeinkben!
    – Gyávák, nyomorultak – hörgé a szultán. – Akik védték is gyávák voltak. Hát nem volt anyja, aki megvédte volna? Ki kelle őt adni!
    – Nem történt semmi veszedelme – szólt Kara Makán –, és jó helyen van; rajtad áll, hogy karjaid között legyen.
    Azzal odanyújtá neki a meggázolt iratot.
    A padisah lesújtva a visszás érzelmek rohamától, megalázva saját szívének érzései által, ingadozó léptekkel a falhoz tántorodott, s amint kezével megtámaszkodott a sima márványhoz, egyszerre végigcsúszott azon, és összeroskadt, égő homlokát a hideg kőre nyugtatva.
    Beszélhetett tőle azután a janicsár akármit. A szultán nem hallgatott rá, nem felelt rá.
    A hatalomra jutott durva harcos végre bőszült haraggal kiálta kívülről leskelődő társainak.
    – Hozzátok elő a herceget!
    A szultán hallá, mint szaporodnak a léptek teremében, kardok csörömpölése vegyült a zúgó hangok közé. Ő nem nézett oda.
    – Íme – szólt Kara Makán, odalépve hozzá. – Itt áll fiad, a kivont kard fel van emelve feje fölött. Vagy nevedet látod ez írás alatt, vagy az ő fejét látod lábad előtt.
    Mahmud reszketett, de nem felelt, sem arcát oda nem fordítá.
    – Írj, vagy meghal fiad! – kiálták egyszerre többen a jancsárok közül.
    Ekkor egy csengő, ismerős hang szólalt meg a vad ordítók közepett:
    – Atyám! Ne hallgass reájok. Hadd öljenek meg engem, ha van bátorságuk, de te ne alkudjál szolgáiddal!
    Mahmud meglepetve pillanta fel ez ismerős hangra, s egy deli alakot látott maga előtt a herceg öltözetében és büszke fejedelmi arccal; de ez nem fiának arca, és mégis ismerős, mégis kedves. Ah, ez Milieva!
    Az odaliszk észrevette, hogy Mahmud vonásai ellágyulnak, hogy szelíden tekint reá, s mintha félne, hogy a szultán gyönge talál lenni miatta, kigyulladt arccal fordult hirtelen a jancsárok felé.
    – Ti vérengző samsund-kutyák! kik leugatjátok a napot az égről, végezzétek véres munkátokat. Elő, ti bátor vitézek, kiknek csak hátaikkal ismerős az ellenség, ketten-hárman rohanjatok reám, ha egynek nincs elég bátorsága hozzá, hogy szívébe verje vasát Omár utolsó ivadékának. Az én halálom nem fogja kényszeríteni a szultánt, hogy veletek alkudjék; öljetek meg, míg hatalmatok van fölöttem, mert ha énnekem lesz rajtatok hatalmam, én nem fogok előttetek sírni, miként láttátok sírni Mahmudot és Szelimet, hanem én elpusztítlak benneteket, hogy még az is átkozott lesz, aki hasonló öltözetet visel, minőt ti viseltetek, és aki neveiteket kimondja, halálát hívja az!
    Az ingerelt zendülők villogó kardjai emelkedtek a merész gyermek feje körül e fenyegető szókra; egy pillanat, és ő halva fekszik.
    De Mahmud felállt, félrehárítá őket a vélt herceg mellől, s elvéve Kara Makán kezéből az iratot és írónádat, nevét aláírta annak.
    Milieva megragadá a szultán kezét, hogy meggátolja őt az írásban; de Mahmud szelíden megcsókolá homlokát, s gyöngéd szóval suttogá:
    – Inkább az egész világ vesszen el, hogysem te… Azzal odaveté a jancsárok közé az aláírt halálítéletet.
    Az engedmények kivívása után lecsillapultak a zendülők, a szultán közbocsánatot hirdetett ki a vétkesek számára, előcsahosaikat hivatalra emelte, s a khaznéból pénzt szóratott közéjük.
    Ezzel ki voltak békülve; a szultánt és a vélt herceget visszatették a szerájba. Roppant néptömeg kísérte őket odáig, az egész tért az Ibrahim szökőkút mellett ellepték a jancsárok jelvényes turbánjai, kik a megnyert diadal után most „sokáig éljen”-t kiáltának a megalázott padisahnak.
    Mahmud végignézett az ujjongó tömegen, egyik ember a másik mellett, oly szorosan, hogy nem lehetett látni egyebet fejeknél.
    És a szultán arra gondolt, hogy milyen szép lesz, ha majd az a sok ezernyi fő mind legördül onnan helyéről!…

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155312779
Webáruház készítés