Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Jókai Mór: A Magyar Nemzet története regényes rajzokban_EPUB

Jókai Mór: A Magyar Nemzet története regényes rajzokban_EPUB
540 Ft540

Jókai hatalmas tablót fest a magyar nép történelméről mintegy 600 oldalban. A római birodalom pannóniai uralkodásától a dicsőséges 48-as forradalom és szabadságharcig feszíti föl vásznát, melyen nem is az események, inkább a történelmi szereplők sorjáznak.
Királyok, nemesek, néha az egyszerű ember, ám mindig az emberi lépték, az emberi kicsinység vagy nagyság felől közelít Jókai. Ha el tudunk tekinteni a régies nyelvhasználattól, akkor ma is élvezetes olvasmány ez, hiszen a szereplők élők, színesek, tekintetük és indulataik izzanak. Miért? mert Jókai itt elemében van: mesél és mesél.
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Zrínyi Ilona
    A legrokonszenvesebb nőalak a magyar nemzet történetében. Életrajza, ha igaz történet nem volna, lenne a legmagasztosabb költemény.
    Kiben egyesíté a teremtő a szépséget a szívjósággal, erővel és ésszel, hogy eszményképét találjuk benne a hölgynek, a honleánynak, a hősnőnek, a családanyának, körülragyogva a fejedelemnő díszfényével.
    Másodunokahúga a szigetvári hős Zrínyi Miklósnak s a karddal és lanttal egyként diadalmas költő Zrínyinek, leánya Frangepán Annának, a rajongó honleánynak, neje Rákóczy Ferencnek, Erdély választott fejedelmének, később hitvese Tököli Imrének, és anyja II. Rákóczy Ferencnek. Felemelve a legmagasabb polcra, csak azért, hogy ott a sors valamennyi villámaival találkozzék; dacolva azokkal, mint egy férfi, s védve ellenük, akiket szeret, mint egy asszony; végre a legmélyebbre lebukva, de ott sem törve össze.
    Már gyermekkorában hallania kellett nagybátyja hőskölteményéből világhírű ősének dicső harcait: s ugyanazon költő eleven hőstetteit a hír magasztaló szavaiból. Amannak a halála, ennek az élete olyan csodatükör volt, amibe ha a gyermek és nő beletekint, az is férfinak látja magát. Anyja, Frangepán Anna és atyja, Zrínyi Péter szabadságért és hazáért rajongó két lánglélek. Ilonáról el lehet mondani, hogy oroszlántejen növekedett föl.
    Első férjét az anyja választotta. A legelső magyar ember volt az. - Még akkor nem énekelték azt, hogy „a legelső magyar ember a király!” Lipót császár nem is vette volna ezt magára. A legelső magyar ember volt a választott erdélyi fejedelem: I. Rákóczy Ferenc maga is fejedelem fia és unokája, szép, daliás fiatal férfi. (A szultán által betett fejedelem Apaffy volt, de az ország választottja Rákóczy.)
    Eljegyzésén a trencsénhévízi fürdőn együtt voltak az ország legfőbb zászlósurai. A fiatalok esküdtek, az öregek összeesküdtek. Az ő lakodalmának vigasságai között lett megkötve az a szövetség a Zrínyiek, Frangepánok, Wesselényiek és Nádasdyak között, melynek célja volt Magyarország függetlenné tétele. Amíg a vőlegény menyegzője éjszakáján boldogságról álmodott, addig a násznagyai arról álmodtak - ébren -, hogy őt egykor a felszabadított Magyarország trónjára emeljék.
    „Kis király” volt már eddig is. Olyan udvart tartott pataki várában, mint egy igazi fejedelem, a szolga, étekfogó, bejáró, pohárnok, asztalnok, ajtónálló, csatlós, trombitás, vadász, lovász, szakács, pecér, madarász, cselédnép százakra ment; nem számítva a várőrséget képező rendes zsoldbeli huszár- és puskás hadat.
    Az összeesküvés kitudódott. Zrínyi Ilona atyját és anyja testvérét Bécsújhelyen lefejezték, anyját foglyul vitték Bécsbe Ilona testvéreivel, Aurora Veronikával és Jánossal együtt; fejedelmi vagyonukat elkobozták, ők maguk alamizsnakenyérre szorultak, még a nevüket is elvették, s a fényes historiai Zrínyi név helyett azt a gúnynevet adták rájuk: „Gnade”. - A kétségbeejtő csapások alatt Zrínyi Péterné megtébolyodott, s a lélek fájdalma megölte.
    Azonban maga Ilonának a férje is bele volt keveredve ez összeesküvésbe. Ezt ugyan nagy buzgó katholikus anyja, Báthory Zsófia (a protestánsok híres üldözője), pártfogói, a jezsuiták segélyével megmenté a vesztőhelytől, de bírságul 400 ezer forintot kellett fizetnie: roppant összeg abban az időben. Hogy kiteljen, Ilona a saját jegyajándékát is feláldozta, s azontúl lemondott minden pompáról: egyszerűen, visszavonulva élt, saját lelkében keresve menedéket.
    A sors maga is úgy bánt vele, mintha a kegyosztáshoz csapásokat szeretne mellékelni. Ha egy kezével adott neki örömet, a másikkal gyászt borított rá. Amely esztendőben fia született (a nagy jövőre hivatott II. Ferenc), ugyanabban, néhány hónapra, meghalt a férje.
    Ilonára ottmaradt egy nagy kötelesség: gyermekeinek nevelése, és egy megrigázott nagy vagyonnak a rendbe hozása. Magában is elég nagy feladat mind a kettő, s még ráadásul jutott neki két terhes nyűg, egy házsártos napa meg annak a mindenre rávevő gyóntató papja.
    Ilona maga vallásos volt, de nem bigott; türelmes más felekezetbeliek iránt, míg az anyósa minden csapást, mely családját és az egész országot érte, az eretnekeknek tulajdonított. És Ilona tudta tűrni magas lélekkel a zsémbes anyós rigolyáit, s ott virrasztott a beteg ágya mellett éveken át, pedig ugyanekkor ápoló gondjait súlyos beteggé lett fiával is meg kellett osztania: akinek a bajáról azt mondák, hogy a bölcsője lett megmérgezve.
    Ekkor találkozott össze a magyar szabadságharc csillagával, Tököli Imrével. Mind a ketten lelküknek kiegészítő felét lelték meg egymásban, s azontúl soha el nem szakadtak.
    Egyesülésüknek nagy akadálya volt Zsófia nagyasszony, aki végleheletéig tilalmazá menyének, hogy egy protestánshoz menjen nőül, aki azonfelül még a kurucok fővezére.
    S a hatalmas nagyasszony, még mikor meghalt is, a kezébe fogta a láncot, mellyel Ilonát lenyűgözve tartá: maradtak utána, akik vasakaratának végrehajtói legyenek, Kis Imre, a gyóntató, Caprara tábornok, akik hamis végrendeletekkel ki akarták Ilonát forgatni a Rákóczyak birtokából; s aztán úgy meghatározni, hogy soha férjhez ne mehessen.
    Mennyi asszonyi találékony ész, milyen gyors lángszellem kellett ahhoz, hogy Ilona ennyi hatalmas ellenséggel szemben nemcsak gyermekei birtokát megtartsa, de még Lipót császár engedelmét is megnyerje arra, hogy ő a magyar felkelők fejedelméhez nőül menjen.
    Az egymást régóta szeretők vágyai végre teljesültek háromévi nehéz küzdelmek után. Hányszor kellett ezalatt Tökölinek fegyverrel törni utat kedveséig!
    A boldog mézeshetek után következtek a nehéz viszontagságok.
    Tököli Imre ismét kezébe vette a felkelés zászlaját: a szultántól Magyarország királyává neveztetett ki. Amilyen nehéz volt az ő fejének az a korona, éppen olyan nehéz lett Ilonának az új főkötő. Újszülötte, a második férj szerelmének záloga, születése után rövid időn meghalt, ez a csapás is annak a következése volt, hogy a hű feleség a tábori élet minden viszontagságain keresztül követte hősi férjét, mint jó anya, a másik két gyermeket is mindenütt magával hordva. Gyakran háltak a fagyos földön az anya és a gyermekei, sokszor nem volt száraz kenyéren kívül egyebük, és voltak zivataros éjszakák, amikben futniuk kellett ellenség megrohanása elől.
    A csatamezőn egyik szerencsétlenség a másik után érte Tökölit, és Ilonának még az a vigasza sem maradt, amihez minden boldogtalan szerető nőnek szabad menekülni, hogy kedvese diadaláért imádkozzék. Hisz minden kudarc, mely annak fegyverét érte, egy diadal volt a magyar nemzetre nézve, az ős ellenség, a török félhold felett szerzett diadal. Ő nem könyöröghetett Istennek, hogy fordítsa el a férje fejéről ezt a veszedelmet. Ketté kellett szakítania a szívét - a férje és a hazája között. Nem lehet annál nagyobb fájdalom a földön.
    A török hadsereget ért csapások megrendíték az ozman birodalmat. A vesztes hadvezérek békét könyörögtek. Tökölinek a maga erejével kellett folytatni a szabadságháborút Felső-Magyarországon a labanc seregek ellen. E viszontagságos harc elválasztá egymástól a szerető hitveseket: csak Ilona levelei, miket férjéhez írt, tanúskodnak nemes szerelmének törhetetlen voltáról. Még ő vigasztalja a férjét, ily arany szavakkal: „Semminemű félelem, sem nyomorúság engemet Kegyelmedtől el nem rekeszt. Csak Kegyelmed el ne hagyjon, én ha gyalog is kész vagyok elmenni, valahun hallom Kegyelmedet lenni. Vajki nagy dolog volt minden időben az igaz szeretet. És így, édes szívem uram, ha jól leszen dolgunk, együtt vigadjunk, ha pedig akárminemű ellenkező dolgunk lészen, egymást vigasztaljuk. Mint Isten akarja, együtt viseljük a keresztet.”
    Ezalatt Buda is elesett, Sátán Ibrahim meg volt rettenve, s Caraffa biztatására kész volt kiadni Tökölit a császáriaknak, csakhogy békét kössenek vele.
    A legnagyobb megpróbáltatás ekkor várt Ilonára. Ő már munkácsi várába vonult vissza a folyvást előbbre nyomuló császári seregek elől, amidőn egy este az oly régen óhajtva várt kedves férj betoppan hozzá. - De az öröm nagy hamar bánatra változott, amidőn Tököli elmondá a veszélyt, mely őt fenyegeti. Két pallos közé szorult a feje: csak az a kérdés, hogy melyik éri el hamarább: a német császáré-e, vagy a török szultáné?
    Tököli azt hitte, hogy ha kezességet nyújthat a szultánnak, az hűségéről meggyőződik, s kegyében megtartja. De mi legyen ez a kezesség? Semmi más, mint Ilonának első férjétől való fia, a nyolcéves Rákóczy Ferenc. Őt küldi el Sztambulba, hűségének élő zálogául.
    Ilonának választania kellett, melyiket áldozza fel a két drága kincse közül? A hitvesi szeretet küzdött az anyai szeretettel. S dicsőségére válik a nőnek, hogy az anya győzött. Addig sírt férje karjai közt, könyörögve, hogy ne vegye el tőle gyönge kisfiát, ne küldje el őt távol idegen országba; török kényére, míg Tököli elállt a szándékától, s maga ment el a nagyváradi basához.
    Ezen kínos jelenetnek a benyomását sohasem is tudta Rákóczy Ferenc kitörülni emlékezetéből. Ő mostohaapját gyűlölte, már ösztönszerűleg, ahogy éles eszű gyermekek szokták gyűlölni azt az embert, aki anyjuk szerelmét tőlük elfoglalja. „Confessions” című munkájában, melyben élményeit „Istenhez tett vallomások” alakjában írja le, így ír Tököliről:
    „A magas sziklahegyen épült Munkács várában időzénk, és mivel azon kegyes, hozzád ragaszkodó szolgálód (anyját érti alatta) anyai kötelességének tartá gyermekeit tehetsége szerint ápolni, és saját ágyában, oldala mellé lefektetni, egy napon, amidőn már én és a néném lefeküvénk, a szokottnál tovább imádkozék, s aztán ő is közénk feküdt. Komornája, ki ugyanazon szobában szokott aludni, szintén imájához kezdett, még el nem végezheté, amidőn az ágyhoz közel álló asztal alatt egy kígyót pillantott meg, mely a szokott csúszómászókat nagyságban meghaladta. A kígyó lassú kúszással közelített az ágy felé. A komorna, amint látta, hogy a kígyó az ágyra fel akar kúszni, sikoltozni kezdett, s ezzel anyánkat álmából felriasztá. Anyám tűzveszélyt vélve, nénémet felkapta az ölébe, kiszökött az ágyból, s midőn meglátta a kígyót, a szobából kifutott. Én magamra maradtam a kígyóval, míg az ajtóban háló cselédek berohantak. Akár történetesen, akár a te rendeletedből lett ez, Uram, a jövendő meggyőzött bennünket arról, hogy anyánk férje képében kígyót fogadott be ágyába, kivel mégis utolsó leheletéig annyi türelemmel, alázattal és házaséleti, vagy inkább merem mondani, szolgai viszonyban élt, hogy méltó volt a házasnő példányképének tartani. Homályos ugyan ezen esetről is az emlékezetem, de annak részleteit többször hallám ismételtetni, mind a komornától, mind a nénémtől. A te jobbod védett, hogy az a kígyó (mert a te színed előtt sem félek mostohaapámat annak nevezni) nem ártott sem testemnek, sem lelkemnek; bár ezt is, amazt is sokszor megkísérté, hogy engem, házam utolsó sarját, az útból eltévén, a házamhoz tartozó várakat és birtokokat s azok által Magyarország koronáját magának elnyerhesse.”
    Elpanaszolja tovább, hogy őt Tököli tanácsosai a lutheranus hitre akarták téríteni. - Hogy Tököli őt, mint kilencéves gyermeket nehéz hadjárataiban télvízben, nyárhőségben, dideregve és tikkadva, éhezve és szomjtól epedve, magával hordta.
    „Végre komornyikomnak, Kőrösy Györgynek hűségét kísértették meg, kastély és nagy birtok ígéretével, hogy méreggel etessen meg. - De akkor is a te kezed védett meg: mert ő iszonyodva utasítá el az ajánlatot, és mivel te, árvák atyja, hűségét megtartád, gondját s vigyázatát növeléd, ő maga lett szakácsom, s mindenem, de amiatt éhségem és nélkülözésem is sűrűbb lőn.”
    Ezeket a vallomásokat pedig akkor írta Rákóczy, mikor már Tököli rég a maga örök álmát aludta; ő pedig bujdosó volt Groisbois-ban és Jenikőiben.
    Ilona nemsokára, a dandárával együtt futva átszökő Petneházytól értesült róla, hogy a nagyváradi basa a férjét elfogatta, s vasra verve küldte Nándorfehérvárra.
    Az erős szívű nő nem esett kétségbe, hanem rögtön írt a török fővezérnek, szemére hányva a nagy hibát, amit elkövetett; s levelének az a sikere volt, hogy a férjét szabadon bocsátották, s ismét visszatették kuruckirályi méltóságába.
    De már akkor nagyon messze szakadtak egymástól. A férj az al-dunai partokon, a nő fenn a Kárpátok közt, Munkács várába bezárva.
    Igazán bezárva. Caprara tábornok nem talált a maga számára alacsonyabban termő babért, egy nő homlokáról akarta azt letépni.
    Az pedig nagyon magas volt.
    Tél derekán, mikor a várárkok be voltak fagyva, támadta meg a császári vezér Munkács várát - de az ágyúk nem voltak befagyva, s az első rohamnál véres fejjel verték őt vissza. Száztizenöt katonája maradt halva, még foglyul is hagyott ottan egynéhányat.
    Akkor kezdte el csak a várat felkérni. A büszke kérdésre még büszkébb választ kapott Zrínyi Ilonától, s mikor elkezdte a várfalakat lövetni, Ilona is kitűzeté a bástyákra a vörös zászlókat, az élet-halálharc hirdetőit, s a tűzre tűzzel felelt meg.
    Két hétig lövette Caprara Munkács várát tüzes golyókkal és 120 fontos bombákkal éjjel-nappal szakadatlanul. Zrínyi Ilona maga ott járt a bástyákon, lelkesítve jelenlétével a harcosokat. Amint egy bomba lecsapott a várba, azt rögtön lefüleltette készen tartott vizes ökörbőrökkel; így az elfojtott tűz nem robbanthatta ezt széjjel. Két tüzes teke saját lakszobájának a falán is átfúródott (a rés most is látható még Munkács várfalában).
    Hogy a bombázás nem használt semmit, Caprara vízárkokat ásatott a vár sáncai ellen, s azokon keresztül akarta lecsapoltatni a sáncok vizét. De Ilona észrevette a praktikát, s búváraival betömette a rést.
    Erre Caprara még nagyobb ágyúkat hozatott, s most már 190 fontos bombákkal döngette a vár falait. Hétszáznál több bombát hajigáltatott be Zrínyi Ilona tiszteletére. Egy ilyen bomba a gyermekszoba boltozatát törte keresztül, s oda esett le Julia, Tököliné első leánya asztala mellé. - Amíg a tüzet szóró szörnyeteget a hű csatlósok vizes bőrrel gyorsan letakarták, ezalatt Ilona, két gyermekét ölébe kapva, mentette ki őket a halálveszélyből. - Nem lehet mondani, melyik volt benne a nagyobb, a hősnő-e, vagy az anya? A hitves-e, vagy honleány?
    Negyvenhat napi sikertelen ostrom után felhagyott Caprara a lövöldözéssel. Nagy haraggal elment a vár alól, csak a lovasságát hagyta hátra figyelő seregül elsáncolt táborban. Vízárkait betömette rögtön Munkács hős várasszonya.
    Ez ostrom alatt Ilona eladta Lengyelországban az ékszereit, hogy a hadviselés költségeit előteremtse. Szebb diadém volt az a homlokán, amit a hős védelemmel szerzett minden gyémántos abroncsoknál.
    Tökölinek már ekkor nem volt több birtoka Magyarországból, mint Munkács vára és annak a környéke. Ő maga kinn volt Szerbiában.
    Ilonának gondoskodnia kellett a jövő télről. Az ismét meleg lesz!
    Nyáron át fegyveres kézzel kellett megvédenie a labanc sereg ellen az aratást, ősszel a leszüretelést. Így takarította be az eleséget, az új bort a hadai számára. Szintén egész hadjárattal szerezte be Lengyelországból a téli gúnyához való posztót az őrségnek meg a ként a lőporgyártáshoz. - És aközben üdvözlő verseket tanított be a gyermekeinek, amiket azok majd mostohaapjuknak fognak elmondani, ha visszajön. - Milyen messze idő?
    Második esztendeje folyt már, hogy Zrínyi Ilona Munkács várát védte olyan hősi kitartással, mely férfiakat szégyenít meg.
    Tököli többször megkísérté fegyverrel törni magának utat hős lelkű nejéig: a török seregek kudarcai őt is mindannyiszor magukkal sodorták vissza.
    Most az eperjesi mészárló, Caraffa vette ostrom alá Munkács, várát.
    Hanem ez a nagy hős óvakodott azon az úton jutni be a várba, amelyen előde, Caprara törte a rést, ő jobban értette a várvívás mesterségét.
    Volt Tökölinek egy kancellárja, Absolon Dániel, akit otthagyott Ilona mellett, hogy tanácsával gyámolítsa. Erős hitű lutheránus ember volt. Azt állítják, hogy azért lett árulóvá, mert Tökölinek egy titkos jegyekkel írt levelét olvasta, melyben ez a pápához kívánja küldetni neje udvari papját, ígérve, hogy katholikus hitre tér át, ha a pápa kibékíti iránta a császárt. Annyi azonban bizonyos, hogy Absolon Dánielnek a leánya egy császári tábornokhoz (Löffelholz) ment nőül. Ez talán az igazi kulcs a talányhoz.
    Absolon Dániel és Radics várkapitány fondorkodásai következtében Zrínyi Ilona kénytelen volt a két évig hősiesen védelmezett Munkács várát feladni Caraffának.
    Innen aztán felvitték Bécsbe. Minden kincseitől megfosztották, de ami legdrágább kincse volt, azt is elvették tőle: a két gyermekét. Kollonics bécsi püspök lett azoknak gondnokává rendelve; Ilonát magát az Orsolya-szűzek zárdájába rendelték. Még csak látnia sem volt többé szabad a fiát.
    Négy évet töltött e zárdában, elkülönítve az egész világtól. Ekkor lobbant még egyet utoljára férjének szerencsecsillaga. A zernyesti csatában elnyerte Erdély fejedelmi süvegét. Az a süveg ugyan nagy hamar elveszett, de megmaradt a diadalmas ütközetben elfogott két tábornok, Heissler és Doria, akikért fogoly feleségét kiválthatta.
    Amint a két császár beleegyezett a foglyok kicserélésébe, Ilona nem várta, míg lefoglalt kincseit visszaadják, nem várta, míg enyhe tavaszi napok jőnek: tél közepén nekiindult a hosszú, nehéz útnak. - Megengedték neki, hogy gyermekeit utoljára az életben megölelje: magával nem vihette őket. Juliána leánya már férjnél volt, Aspremont grófnénak hívták; Ferenc fiát pedig a jezsuiták szerzetesnek nevelték. Egyedül kellett útra kelnie.
    Január közepétől május elejéig, tartott, míg a feneketlen utakon elvergődött a nagylelkű nő Újpalánkáig, ahová a férje a kuruc dandárral eléje jött. - Hét esztendeje múlt már, hogy utoljára látták egymást.
    Az a keserves hét év Tököli Imre fölött sem zúgott el nyomtalanul. A viszontagságos téli hadjáratok megtörték daliás termetét: köszvényben szenvedett.
    Ilona hazakerült, betegápolónak, szívvigasztalónak.
    És itt azután megtanulta ismerni a nyomorúságot.
    Tűrt mindent magas lélekkel, saját fájdalmai számára nem voltak könnyei.
    S még boldog is tudott lenni számkivetésében. Kisleánya született a második évben, akit Nándorfehérváron kereszteltek meg, Zsuzsánnának. Ez volt az utolsó öröme életének.
    Csak egyszer hagyta el még szerető nejét Tököli, hogy a hír csalfa tündére után szaladjon. Megbánta azt is; mikor a zentai csatamezőn órák hosszat ott hevert a halottak sorában.
    Ezzel az ütközettel végképp lehanyatlott Tököli csillaga.
    A császári követ azt kívánta a szultántól, hogy Tökölit még Európából is távolítsa el, s a német követ akkor nagy úr volt Sztambulban, annak engedelmeskedni kellett!
    Tökölit nejével együtt száműzték Bythinia Iz-Nikmid városába (hajdan Nikomédia).
    Ez annyi volt, mint élve eltemettetni.
    Mikor Tököli és bujdosótársai kiszálltak a hajóból, mely őket a távol világrész partjára kitette, a hontalanság keserve könnyeket idézett valamennyinek a szemébe. Csak Zrínyi Ilona nem sírt. Pedig neki volt a legtöbb siratnivalója. Inkább vendégséget rendezett, amire valamennyi bujdosót meghívatta, zenészeket hozatott, s a lakoma után maga kezdé meg a táncot; biztatva a többieket is, hogy vigadjanak, mulassanak ma itt: „Majd ha Isten segít, máskor a pataki várban!” Férje hű papjának, Komáromynak pedig súgva mondá a tánc után, hogy azért rendezte ezt a mulatságot, vajha felejtsék el a haza elvesztése fölötti bánatukat.
    Iz-Nikmid a Fekete-tenger partvidékének egyik legkisebb helye, felruházva a természet minden délszaki pompájával. A török kormány ehelyütt gondoskodott a száműzötteknek minden testi jóllétéről. Tököli papja és krónikaírója, a jó Komáromy, Zrínyi Ilona utolsó menhelyét Virág-csifliknek („Virágmezőnek”) nevezi. Itt nézte ő a virágok nyílását, hullását: itt látták őt magát is lehullani.
    Már a bujdosásból hozta el keblében a lassan sorvasztó halált, mely őt a virágok völgyébe kísérte.
    A férje is szenvedő volt: köszvényes fájdalmai éjente nagyon kínozták. És Ilona csak őt ápolta, magával nem törődött: nem mondta, hogy halálát érzi közelíteni.
    Orvos sem volt azon a vidéken, aki gyógyította volna.
    Szép csöndesen lediktálta végrendeletét. Katholikus pap nem volt a bujdosók között, a kálvinista pappal imádkozott együtt, megnyugodva abban, hogy azt is meghallgatja Isten. A lelkész hozott is számára olyan vigaszt, mely úgy hangzott előtte, mintha mennyből jövő szózat volna. Azt a hírt tudatta vele, hogy szívtől szakadt egyetlen fia szerencsésen megmenekült bécsújhelyi fogságából, s eljutott Lengyelországba. Ez nyugalmat adott háborgó lelkének. Fiát szabadnak tudta. Hazájának új fényes korszakát kezdődni sejté: érezte, hogy az ő küldetése be van végezve. Odavonta magához a lelkész fejét, s súgva mondá neki e szókat, nehogy alvó férjét fölkeltse: „Követem az én édes uramat, ha mit vétettem őkegyelmének. Én őkegyelméhez igaz voltam. Másokat is követek, kicsinytől fogva nagyokig: nékem megbocsássanak; én is mindenkinek megbocsátok”.
    A beteg férj csöndesen szunnyadott a közelében.
    Ilona csöndet inte a közellevőknek: fel ne ébresszék drága álmából a szenvedő kedvest: ne fájjon neki még az ő halálvívódása is.
    „Ne imádkozzék már kegyelmed, mondá a lelkésznek, se magamat ne imádkoztasson, hogy meggyógyuljak. Hitem kezeivel már megfogtam az én üdvözítőmet, Jézus Krisztust, hadd bocsásson el, hogy mennél hamarabb mehessek hozzája.”
    S azzal kezeit összetéve keblén, ismétlé a keresztre feszített Megváltó szavait: „Uram, a te kezeidbe ajánlom lelkemet”. Atyja, Zrínyi Péter is e szavakkal hajtá fejét a hóhérbárd alá.
    Azután megtört szemeit az ég felé emelve sóhajtá: „Veni Sancte Spiritus. Jövel szentlélek Úristen”, s e sóhajjal átadta lelkét Istennek.
    Nem volt szüksége absolutióra, bűnei nem voltak: csupa erényeket vitt fel magával. Tökéletesebb asszonyi alakot nem rajzolt érctábláira a történet.
    Holttestét elszállítják Galatába, ott temették el a jezsuiták templomában. Sírboltját fehér márványemlék jelöli, a Zrínyi-címerrel, s e szavakkal: „Donec resurgam” - „Míglen feltámadok”. Fölötte márványtáblán ez emlékirat: „Itt nyugszik hősies munkái után a férfias lelkű asszony, nemének és századának dicsősége, méltóságos Zrínyi Ilona, a Zrínyi és Frangepán nemzetségek utolsó dísze, Tököli és néhai Rákóczy fejedelemnek mindkettőjükhöz méltó hitvese; rangjára kitűnő, magyarok, székelyek, horvátok és erdélyiek között nagy tettei által még híresebb az egész világon. A forgandó sorsot erős lélekkel viselő: nagy a jó szerencsében, még nagyobb a balszerencse között. Hadi dicsőségét keresztyéni kegyességgel tetézve, erős lelkét visszaadta az Úrnak. Meghalt virágmezei birtokán, Bithyniának nicomediai öble mellett, a megváltás 1703-ik, életének 60-ik esztendejében, február 18-án. Nyugodjék békében. Amen.”


    A Rákóczy-szabadságharc
    Maga egy egész korszak, tele tüneményes történetekkel, a magyar nemzet legfényesebb korának nevezhetnők azt el, ha borongást nem vonna fölé az a gondolat, hogy ezeket a küzdelmeket a magyar nemzet a saját koronás fejedelme ellen, és annak nem magyar tartományai ellen viselte, de később viselte azt saját országának más ajkú új polgárai ellen is; sőt elvégre saját honfitársai ellen: kuruc a labanc ellen.
    Míg másfelől valódi érczománcot kölcsönöz e harcok szabadsághőseinek az, hogy minden idegen segítség nélkül vívták végig hosszú küzdelmüket. Nem segítette őket, mint Bocskayt, Bethlent, Tökölit, az ozmán félhold, nem a svédek, nem a német és a cseh protestáns rendek: egyedül, magukban álltak a csatatéren, egyedül a magyar nemzettől kölcsönözték erejüket. Szövetségesük, a francia király adott ugyan nekik valami pénzsegélyt, keveset, rendesen elkésve, egypár száz gránátost meg egynéhány tisztet, nem valami kitűnőket. Egypár barátságos lengyel főúr, igaz, hogy az elején (pedig a kezdet a legnehezebb) néhány század lovassal csatlakozott hozzájuk; de később maga a szepesi 13 város lengyel grófja egész seregével ellenségeik táborába pártolt: míg ellenben a németek még Dániából is hoztak segélysereget a magyarok ellen. - Az is növeli a szabadságharc dicsőségét, hogy ez már nem volt vallásháború. mint az előbbiek, nem a protestánsok harca a katholikusok ellen. Rákóczy emlékpénzein látható a három vallásfelekezet jelvényalakja, mint a közös haza és szabadság oltárán együtt áldoznak. S ezt a hazát, ezt a szabadságot most már nemcsak a magyar ajkú nép védte vére és vagyona feláldozásával: nem volt ez többé nemzetiségi harc: a rácok kivételével minden nyelven beszélő lakosa e hazának, nemes és paraszt egyforma lelkesedéssel gyülekezett a „Libertas” piros zászlói alá. II. Rákóczy Ferenc 80 ezer főnyi táborában hadakozott tizenötezer német, ötezer Kárpát-vidéki orosz és az egész felsővidéki tótság: a szepesi három várost (a leghívebbeket) nem is számítva már a németek közé, mert azok maguk is csak németül beszélő magyaroknak nevezik magukat. - Mindezeket csak a szabadság és a haza szent eszméi lelkesíték.
    Aki ezt a kettőt magában személyesítve, képviselni tudta, bárha elmúlt is végdiadal nélkül, méltán nevezhető a magyar nemzet egyik legdicsőbb hős alakjának; mert ameddig ez a két nagy eszme él, addig ő is élni fog az emlékezetben: s a szabad Magyarország hálája felkeresi őt távolhoni magányos sírjában.


    Törökért németet
    Nem lehet eltagadni, de nem is szükséges, hogy Magyarországnak a török uralomtól való felszabadítása nagy részben a németek érdeme.
    Hanem az már megint az ő hibájuk, hogy a töröktől megszabadított Magyarországban úgy hatalmaskodtak, hogy a nemzet inkább a törököt kívánta vissza.
    Durva erőnek dolgában a vallon és német katonák semmivel sem különböztek a janicsároktól; a várparancsnokok a basáknál csak annyival voltak jobbak, hogy azok bort ittak, ezek meg vizet. Ellenben Kollonicsnak az adórendszabályai éppen olyan jók voltak úr és paraszt levetkőztetésére, mint a török Chalil könyve.
    Egyben pedig még túltettek a németek a törökökön abban, hogy a nemzeti közigazgatást is meg akarták szüntetni, mit a török nem bántott, s amihez addig a korábbi királyok sem nyúltak a hódolatuk alatt levő részekben.
    A török tartott ugyan adószedőket, kádikat a behódolt területeken, de aztán nem bánta, ha a magyarok amellett vicispánt, szolgabírót maguk választanak, s saját törvényeik szerint látnak igazságot polgári és bűnügyekben. Az ő dolguk ez. A magyarok maguk hoztak arra törvényt, hogy senki közülük török bíró elejébe a pörét ne vigye; aki ezt teszi, feje vétessék, s ezt a vétséget „törökösödés”-nek nevezték. Aminthogy ily vétség miatt ki is lett mondva a halálítélet két nemes úrra. A török nem vette ezt sértésnek. Úgyhogy amint a török kihúzta a lábát Magyarországból, ott volt a kész megyei kormányzat (tökéletes alkotmány a maga idejében).
    Most a német kormány egyszerre olyan könnyedén le akarta törülni, mint ahogy egy tábláról a krétaírást nedves szivaccsal letörülik. Magyarországból egész Ausztriát akartak csinálni.
    Ekkor mondta ki Kollonics e jelszavát: „Faciam Hungariam captivam, postea mendicam, deinde catholicam” - „Magyarországot előbb rabbá teszem, azután koldussá, végre katholikussá.”
    Hasztalan tiltakoztak e vakmerő kísérlet ellen az ország főurai: különösen Széchenyi Pál kalocsai érsek: az önkény uralma behozatott Magyarországra.
    Új nagy adókat vetettek ki az országra, nemesekre és jobbágyokra egyaránt, amik a földesurakra még annyival terhesebbek voltak, minthogy a jobbágy adótartozását, ha azon meg nem lehetett venni, a földesura tartozott megfizetni: úgyhogy egy „portá”-nak az adója készpénzben 300-400 frtra, terményszolgáltatással együtt 1000 frtra is felrúgott. Ez rosszabb állapot volt a tatárpusztításnál.
    A törökkel béke volt már kötve, Tököli Nikomédiában ült már: a szabadsághősök elmúltak, az itt-amott kitörő pórlázadást pedig maguk a megyék elfojtották: mint a Kiss Albertét, az Ubrisikét, a Szalontaiét és Tokajiét: akik megannyian mind a nép legalsó osztályából fölkerekedett vezetők voltak: az egyik parasztzsellér, a másik talpas, a harmadik faluzó olajáros; a seregük dologtalan gyülevész, csavargó, haramia; semmi magas eszméért nem lelkesülő, csupán dúlni, rabolni, pusztítani elindult had: ezeknek az utálatos zendülése sújtotta még a lefegyverzett nemzetet; mert ezek nem a német elnyomó zsarnok had ellen támadtak, hanem az urasági kastélyok, a birtokos osztály ellen.
    S ahol a nemzet minden bajait elpanaszolhatta volna a királynak, ahol azoknak orvoslását eszközölhette volna - országgyűlés többé nem tartatott.
    Magyarországot meghódított tartománynak nézték, önkényuralom alá vetették.


    II. Rákóczy Ferenc ifjúsága
    Hány keserű sóhajtás elszállt a bánatos hazafikebelből, az mind egy ember felé sietett: az volt az ifjú II. Rákóczy Ferenc.
    Ő, a Rákóczyak szellemével, Zrínyi Ilonának a könnyeivel, Zrínyi Péter és Frangepán vércseppjeivel a jövendő választott hőse, felkentje a nemzetnek: ott sínylődött a neuhausi jezsuita zárdában. Kollonics bíbornok parancsára maga is jezsuitának neveltetve.
    Hanem hát „a pap tervez - asszony végez.”
    Ferencnek a nénje, Juliánna, Aspremont grófhoz ment nőül. Ez a derék német tábornok hitvestársa könyörgésére kieszközölte az udvarnál, hogy Ferenc sógorát vegyék ki a jezsuiták kezéből, s fiatal létére nagykorúvá nyilvánítsák. Ez a mesterfogás csak úgy történhetett meg, hogy Kollonics elutazott Rómába, s amíg ő odajárt, azalatt végeztek el mindent. Mire hazakerült, már akkor az ifjú Rákóczy szerelmes is volt, el is volt jegyezve a szép darmstadti Magdolna hercegnővel. Ekkor volt Rákóczy húszéves.
    Kollonics minden módon meg akarta akadályozni Rákóczy házasságát: azt ő erővel pappá akarta tenni. Azt gondolta ki, hogy a távol elkülönítve lakó szerelmeseknek kölcsönösen halálhírét költé. Rákóczy esztendeig gyászolta lelkében és öltözetben holtnak hitt kedvesét, azt pedig férjhez adták máshoz: mikor véletlenül ismét összetalálkoztak, már akkor Magdolna hercegnő asszony volt.
    Ezt a keserűséget is el kellett titkolni, mint annyi mást. Ferencet tizenkét éves korától húszig a jezsuiták nevelték. Minden lelki tehetsége meg volt hozzá, hogy el tudja sajátítani, amit e nyolc év alatt tanítottak neki.
    Egészen az ellenkezőjét tudta annak játszani, ami a lelkében volt belül. Tudta, hogy mindenütt kémek veszik körül. Cserey Mihály emlékiratai szerint „szüntelen Bécsben lakék, német köntösbe öltözék; magyarul még beszélni sem akart: sőt gyakran mondotta, hogy ha tudná, melyik oldalcsontja vonja a magyarokhoz, kirántaná, s onnan elvetné. Mindnyájan úgy ítéltek felőle, hogy a maga nemzetét már egészen megtagadta.”
    Ez álcázott magaviselettel sikerült annyira vinnie felügyelőit, hogy elbocsássák őt a rhénusi hadsereghez. Talán rá akartak lesni, hogy nem kezd-e összeesküvést a franciákkal? Mással lepte meg őket. Útközben csakugyan összeesküdött; de egy szép fiatal hercegnővel, Karolina Amália Eleonórával, Károly hessen-rheinfelsi herceg testileg, lelkileg szép leányával. - Kollonics dühös volt, mikor ezt megtudta: de már ezt nem lehetett megmásítani. Rákóczy azonban látva, hogy a bécsi pártfogói haragusznak reá azért, hogy megházasodott; nem akart nekik tovább alkalmatlan lenni, hanem fiatal nejével együtt sárosi várába vonult, s ott mulatta magát családi örömeivel és a vadászattal.
    A vadászmulatságok gyakran összehozták a környékbeli magyar főurakkal, akik nemigen tartották kapitányon a nyelvüket, ha az ország ezer sérelmeit kellett felpanaszolni. Azoktól hallhatta Rákóczy Ferenc őseinek dicsőségét, nagyatyjának, nagybátyjának szomorú halálát, anyjának szenvedéseit, nagybátyjának örökös fogságát, s az egész nemzetnek rettentő elnyomatását: amiket bizonyára a jezsuiták tankönyveiből nem tanulhatott meg. - Tudta magát tettetni, hogy mindez hidegen hagyja. A magyar nem kém, nem áruló, hanem fecsegő; nem állja nála a titok: kétszerte jobban kellett magára vigyáznia, mikor a tűzpróbás magyar hazafiak társaságában volt, mint mikor kémekkel érezte magát körülvéve.
    Azért mégiscsak tudta azt mindenki felőle, hogy ő az a Rákóczy Ferenc, akinek Magyarországot fel kell szabadítania. A bécsiek is olyan jól tudták, mint a magyarok.
    Akkor tört ki, éppen az ő jószágain az a pórlázadás, amit Tokaji és Szalontai indítottak meg. Még ez a csőcselék is, mely rabolni és pusztítani támadt fel, az ő nevét hangoztatta.
    De Rákóczy átlátta, hogy ez nem az ő népe; ilyen haddal nem lehet a nemzet szabadságharcát elkezdeni, s rögtön visszasietett Bécsbe, elutasítva magától minden közösséget a lázadókkal.
    Ezeket azután kiverte az országból, vagy összefogdosta Károlyi Sándor szatmári főispán: a magyar pórlázadás leverésére elég volt a magyar felkelő nemesség.
    Rákóczynak a hűségben maradását ezért nem is tette valami magas rovásra a bécsi kormány. Mindenütt éreztették vele, hogy mellőzve van, hogy gyanakodnak rá. Vissza kellett térnie ismét a sárosi várába.
    Itt is tovább játszotta a félénket, a tartózkodót: németek és magyarok társaságában egyaránt.
    Nyolc esztendig járt a jezsuiták iskolájába: értette a mesterséget - csakhogy ellenfelei még tovább jártak ebbe az iskolába, s azok meg még jobban értették azt. Ha nem sikerült a németnek, a magyarnak behatolni a lelke titkaiba, küldtek oda egy franciát, az aztán odatalált.
    Longueval kapitány volt ez a bécsiek által felbérelt kém és áruló, ki magát Rákóczy Ferenc bizalmába be tudta hízelegni, mint a francia király megbízottja.
    A háború a levegőben függött, melynek okvetlen ki kellett törnie Ausztria és Franciaország között. II. Károly spanyol király haldoklott hosszú betegségében; amint ez a szemét lehunyja, minden kard elhagyja a hüvelyét, innen is, túl is, azt a kérdést eldönteni, ki legyen a spanyol trón örököse?
    XIV. Lajos előre gondoskodott Ausztria elleni szövetségesekről, bécsi követe, Villars marquis által Rákóczyt felszólította, s ígért neki pénzt és segélyhadakat, ha a magyar nemzet élére áll.
    Ezt mindeddig nem tudta senki, csak Villars és Rákóczy. - Ezt a titkát csalta ki tóle Longueval.
    Rákóczy rábízta a francia miniszterhez, Barbezieux-höz írt levelét, s Longueval azt a bécsi kormány kezére játszotta.
    Rákóczy Ferenccel még idejekorán tudatta gyorsfutár által nénje, Aspremontné, hogy Longuevalt (színből) elfogták, s nála nagyon terhelő levelet találtak, s hogy Solari tábornok ki van már küldve, hogy őt elfogja. És Rákóczy Ferenc nem futott el. Fiatal neje éppen nagybeteg volt, azt nem hagyhatta el. A férji hűség tette fogollyá.
    Solari a neje betegágya mellől hurcolta el őt fogságra. Bécsújhelybe vitték, s ott ugyanazon börtönbe zárták be, ahol nagyapja, Zrínyi Péter töltötte élete utolsó napjait. Ott olvashatta még a falon, amit vértanú őse egy cserépdarab hegyével odakarcolt:
    „Justum ac tenacem propositi virum
    …Nec vultus instantis tyranni
    Mente quatit solida.”
    (Az igaz és feltett szándékához hű férfit az üldöző zsarnok arca sem téríti vissza.)
    Rajta kívül még elfogták Szirmay Endrét, nádori ítélőmestert, a három Vay testvért, Okolicsányit, Szluhát. Bercsényi Miklós idején kimenekült Lengyelországba.
    Hat hétig hozzá sem szóltak a börtönében. Akkor szembesítették Longuevallal. Ez volt a vádló és tanú.
    „Ez ember elsápadt annak a szeme előtt, akit vádola, akár szégyenből, hogy oly gyávaságot és hálátlanságot követett el a fejedelme ellen, ki őt jótéteményeire érdemesíté, akár rágalmai miatt támadt lelkiismereti furdalásból.”
    Ezt írja maga Rákóczy emlékiratában.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633646533
Webáruház készítés