Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Italo Svevo: A vénülés évei_EPUB

Italo Svevo: A vénülés évei_EPUB
1 190 Ft1190

Egy trieszti irodalmár, aki túlvan már élete delén, megismerkedik egy szép, kacér, könnyűvérű lánnyal. A kalandnak induló kapcsolat lassanként elmélyül, gyötrelmes szerelemmé változik a férfiban: ábránd, szenvedély, harag, rajongás és kínzó féltékenység bonyolult szövevényévé, amely az öregedő író egyetlen nagy élményévé súlyosul. S a háttérben egy másik, még tragikusabb szenvedély: az író húgának reménytelen szerelme. A modern olasz klasszikus mesteri lélekrajzzal mutatja be az igazi tettre képtelen, beteges önelemzéssel bíbelődő polgárt, akinek abban van a tragédiája, hogy egyre jobban elidegenül az élettől.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Kapcsolatuk során megismétlődtek az efféle özönvizek, és kitépték Emiliót a bűvöletből, amelybe oly mámorosan belefeledkezett.
    Másnap korán felment Angiolinához. Maga sem tudta, vajon néhány csípős szóval bosszút akar-e állani, amiért a lány előző este faképnél hagyta, vagy azért megy, hogy az arca színe láttán visszanyerje azt az érzelmet, amelyet az éjszaka fájdalmas töprengése szétrombolt benne, pedig immáron nem tudott meglenni nélküle: nyílván azért rohan most a lányhoz.
    Angiolina anyja nyitott ajtót: a megszokott nyájas szavakkal fogadta, pergamenarca mozdulatlan maradt, hangja durván harsogott. Angiolina öltözik, mindjárt jön.
    - Mit szól hozzá? - kérdezte váratlanul az öregasszony. Volpinire célzott. Emilio meglepődött, hogy az anya is az ő hozzájárulását kéri Angiolina házasságához, és nem tudta, mit mondjon. Az anya félreértette a férfi arcáról leolvasható habozást, igyekezett meggyőzni.
    - Értse meg! Nagy szerencse Angiolinának. Lehet, hogy nem nagyon szereti, de nyugodt, békés élete lesz mellette, mert a vőlegény nagyon szerelmes. Csak rá kell nézni!
    Kurtán, zajosan felvihogott, de csak az ajka rándult meg. Látható módon elégedett volt. Végül már örült is annak, hogy Angiolina értésére adta az anyjának, milyen fontosnak tartja az ő beleegyezését: nagylelkűen meg is adta. Fáj ugyan, hogy Angiolina máshoz megy férjhez, de hát mit csináljon, ha így jó neki… Az öregasszony megint felvihogott, de most inkább az arcával, mint hangjával, és a férfi gúnyt érzett ki belőle. Talán az anya is tud róla, mit terveit ki a lányával? Nem is nagyon bosszantaná. Miért is fájnának neki a tisztes Volpini címére megeresztett vihogások? Annyi biztos, ezúttal nem az ő kárára nevetnek.
    Angiolina megjelent: tetőtől talpig ki volt öltözve, sietett, mert kilencre várják Delaigi asszonynál. Emilio nem akart rögtön elszakadni tőle, így aztán először mentek végig az utcán, napvilágnál együtt.
    - Szép pár lehetünk - mosolyodott el Angiolina, látva, hogy a járókelők mind megnézik őket. Nem is lehet úgy elmenni őmellette hogy meg ne nézzék.
    Emilio is megnézte. A fehér ruha - akkoriban a legdivatosabb -, a darázsderék, a bő u jj - szinte két felfújtléggömb -, mindez magára vonta a tekintetet, hódításra készült. Feje kivált a fehérségből, nem halványodott el mellette, sárgás és szemérmetlenül rózsás fénye még jobban kiemelte, keskeny ajka vérvörösen rikítóit a fogai felett, amelyeket felfedett a levegőbe dobott és a járókelők által elkapott vidám, kedves mosoly. Szőke fürtjeiben napsugár játszadozott, aranyat és rizsport hintett rájuk.
    Emilio elpirult. Mintha sértést olvashatna ki a járókelők szeméből. Még egyszer megnézte a lányt. Nyilvánvaló, hogy valami üdvözlet van a szemében minden szembejövő elegáns férfi számára; szeme nem néz ugyan, de fény villámlik benne. Valami mozog a szembogarában, folytonosan megváltoztatja a lény erejét és irányát. Sistereg a szeme! Emilio belekapaszkodott ebbe az igébe, hiszen oly jól jellemzi a szemben végbemenő tevékenységet. Mintha a fény gyors, váratlan mozgásait halk nesz kísérné.
    - Miért kokettálsz? - kérdezte kényszeredett mosollyal.
    - Angiolina nem pirult el, mosolyogva felelte: Én? Arra való a szemem, hogy nézzek vele.
    Tehát tudatában van a szeme mozgásának, csak abban téved, hogy nézésnek nevezi.
    Nem sokkal ezután szembe jött velük egy Giustini nevű skriblerféle, Emilio látásból ismerte a szép fiatalembert. Angiolina szeme felvillant, Emilio visszafordult a szerencsés halandó után. A skriblerféle megállt, és feléjük nézett.
    - Ugye megállt, és engem néz? - kérdezte Angiolina boldog mosollyal.
    - Annyira örülsz neki? - kérdezte Emilio szomorúan. A lány először meg sem értette. Aztán nagy ravaszul el akarta hitetni vele, hogy készakarva teszi féltékennyé, végül megnyugtatásképpen - fényes nappal! - szemérmetlenül csókra csücsörítette vörös száját. Angiolina tényleg képtelen színlelni. Ange, a szeretett nő, Emilio képzeletének terméke, a férfi teremtette magának akarva, erőfeszítéssel, a lány nem vett részt a teremtő munkában, sőt akadályozta is, mert ellenállt. Napvilágnál szétfoszlott az álom.
    - Nagyon erős a fény! - dünnyögte Emilio hunyorogva. - Gyerünk az árnyékba.
    Angiolina kíváncsian nézte a férfi eltorzult arcát.
    - A nap bánt? Es tényleg, mondják is: van, aki nem bírja elviselni a napot.
    Angiolina is jobban tenné, ha nem szeretné.
    Búcsúzáskor Emilio megkérdezte:
    - És ha Volpini megtudja, hogy a városban sétafikáltunk?
    - Ki mondaná meg neki? - válaszolta a lány nagy nyugalommal. - Azt mondanám neki, hogy Deluiginé fivérével vagy unokatestvérével voltam. Senkit nem ismer Triesztben, akármit bebeszélhetek neki.
    Emilio egyedül maradt, elemezni próbálta benyomásait, ezért elindult kószálni. Tettvágy villant fel benne, ettől a gondolatai is gyorsabban, határozottabban jártak. Tételt állított fel magának, rögtön meg is oldotta. Az lenne a legjobb, ha azonnal szakítana Angiolinával, többet nem találkozna vele. Immáron nem ámíthatja magát saját érzelmeinek természetét illetően: az imént érzett fájdalom, meg az, hogy a lány és maga miatt is szégyenkezett, mindent megmond.
    Stefano Baltihoz igyekezett: az ő kezébe teszi le az ígéretet, s így elhatározása visszavonhatatlanná válik. De amint meglátta barátját, máris letett tervéről. Miért ne szórakozzon ő is a nőkkel, úgy mint Stefano? Felötlött benne: milyen is lenne az élete szerelem nélkül. Egyfelől a Ballinak való alávetettség, másfelől Amalia szomorúsága - semmi más. És semmivel sem érezte magát kevésbé tettvágyónak, mint az imént, sőt: most már élni, élvezni akart még akkor is, ha fájdalommal jár. Majd elbánik Angiolinával, nem menekül gyáván előle.
    A szobrász gorombán fogadta, csak úgy záporozott belőle a szitok:
    - Hát te még élsz? Látom a savanyú ábrázatodról, hogy valami szívességet akarsz kunyerálni. Figyelmeztetlek: hiába minden erőlködés meg lihegés. Te fattyúfajzat!
    És komikusán fenyegetőzve a fülébe ordított, de Emilióból máris elmúlt minden aggályoskodás. Barátja a szívességet emlegette, ezzel jó ötletet adott: Ballinál jobb segítőtársat keresve sem találhatna mostani bajaiban. Könyörögni kezdett:
    - Nagyon kérlek, tanácsért fordulok hozzád.
    Balli felkacagott.
    - Angiolina ügyében, mi? Hallani sem akarok a dolgairól. Közénk állt, hogy elválasszon bennünket, ám legyen, de különben hagyjon békén.
    Még dühösebb is lehetne, hiszen Emilio a kiabálás ellenére sem mondott le arról a tervéről, hogy tanácsot kérjen tőle. Számára ez az egyetlen kiút: Stefano olyan jól ismeri ezeket a dolgokat, ő majd megmondja, mit tegyen, hogy továbbra is élvezzen, de ne kelljen többet szenvednie. Így tehát kezdeti férfias elszántsága magaslatáról szempillantás alatt lezuhant a legalantasabb megalázottságba; tudatára ébredt gyengeségének, és teljesen bele is törődött. Segítséget kér! Eleinte legalább a látszatot akarta megőrizni, hogy egyszerűen csak tanácsot kér, meghallgatja más véleményét is. Am az a tény, hogy barátja a fülébe ordított, gépiesen könyörgéssé változtatta az érdeklődést. Oly nagy szüksége van arra, hogy becézzék.
    Stefano megsajnálta. Karon ragadta, és magával cipelte a Legna téri műtermébe.
    - Halljuk. Jól tudod, ha van segítség, tőlem megkapod.
    Emilio megrendülten vallott. Hát igen. Most már világosan érzi. Az ügy nagyon komollyá lett számára. És leírta a szerelmét, hogy mekkora vágy él benne a lányt látni, találkozni vele, beszélt féltékenységéről, kételyeiről, meg nem szűnő fájdalmáról, meggyónta, hogy az égvilágon semmi nem érdekli, ami nem kapcsolódik Angiolinához vagy a maga érzelméhez. Majd Angiolináról beszélt: hogyan látja őt most azok után, ahogy az utcán viselkedett, beszámolt a szoba falán levő fényképekről, a lányt a szabóhoz fűző odaadásról, és kettőjük megállapodásáról. Beszéd közben többször elmosolyodott. Felidézte magában a lányt, maga előtt látta vidám, romlatlanul romlott arcát, és minden harag nélkül rámosolygott. Szegény lány! Oly nagy becsben tartja a fényképeket, fitogtatva kirakja őket szobája falára, annyira örül, ha megcsodálják az utcán, hogy Emiliótól megköveteli, tartsa számon a feléje vetett pillantásokat. S ahogy elbeszélte, rájött: mindebben semmi sértő nem lehet arra nézve, aki kereken kijelentette, hogy számára csak játékszer. Igaz, elbeszélésébe nem fért bele minden megfigyelése és tapasztalata, de ami kimaradt, pillanatnyilag nem is létezett számára. Bátortalanul nézte Ballit, félt, hogy kirobban belőle a nevetés, csak a logika kényszerítette beszámolóját folytatni. Kijelentette, hogy tanácsot kér, hát most kérnie is kell. Még a fülében visszhangoztak önnön szavai, és máris következtetéseket vont le belőlük, mint egy kívülálló fejtegetéseiből. Végül mélységes nyugalommal, mintha csak feledtetni akarná beszéde eddigi hevét, megkérdezte:
    - Mivel nem tudok megfelelően viselkedni, véleményed szerint nem az volna a legjobb, ha megszakítanám a viszonyt?
    Megint el kellett rejtenie mosolyát. Nevetséges is lenne, ha Balli jóhiszeműen azt tanácsolná, hogy hagyja ott Angiolinát. De Stefano ismét bizonyságot tett magasrendű értelmi képességeiről, és nem akart tanácsot adni.
    - Értsd meg, nem tanácsolhatom azt, hogy kibújj a bőrödből - mondta gyengéden. - Tudtam előre, hogy az ilyenfajta kaland nem neked való.
    Emilio arra gondolt: ha Balli így beszél, akkor az érzelmek, amelyek az imént még annyira megrémítették, mindennapiak lehetnek, s ez csak újabb érv volt ahhoz, hogy megnyugodjon.
    Michele jött be, Balli szolgája, idősebb férfi, obsitos katona. Vigyázzállásban odasúgott valamit a gazdájának, aztán kiment: széles mozdulattal levette a kalapját, teste meg sem mozdult.
    - Várnak a műteremben - mondta Balli vigyorogva.
    - Egy nő, és nagyon sajnálom, hogy nem lehetsz jelen a beszélgetésünkön. Sokat tanulhatnál belőle.
    Eszébe jutott valami:
    - Találkozzunk egyik este négyesben?
    Talán így segíthet a barátján. Emilio lelkesedéssel fogadta az ötletet. Természetesen! Ballit csak úgy utánozhatja, ha munka közben látja.
    Este a Campo Marzión találkozik majd Angiolinával. Egész nap szemrehányásokon törte a fejét. De hát a lány azért jön, hogy néhány órára teljesen az övé legyen; a Sant’Andreán ilyenkor nincsenek járókelők, akik elterelnék őróla a figyelmet. Miért kurtítsa meg akkor pörlekedéssel a boldogságot? Úgy érezte, akkor utánozza igazán Ballit, ha gyengéden szereti és élvezi a szerelmet, amelyről reggel, egy őrült pillanatban, már majdnem lemondott. Rossz érzéséből csak némi izgatottság szivárgott elő, amely hévvel töltötte el szavait, az édesen induló estét. Két órájuk volt: elhatározták, hogy az elsőben kimennek a városból, a másodikban meg visszajönnek. Emilio akarta így: remélte, hogy a lánnyal sétálva megnyugszik. Körülbelül egy óra alatt kiértek a Hajógyárhoz; a csillagos éjszakában, a korán érkező ősz leheletétől megfrissített kristálytiszta levegőben a tökéletes boldogság órája volt.
    A lány leült az utat szegélyző alacsony falra, Emilio ott állt föléje magasodva. Oldalról egy lámpa világított, Angiolina feje kirajzolódott a sötét háttéren, a Hajógyáron, amely most mint alvó város, nyugodott a parton.
    - A munka városa! - mondta Emilio, elcsodálkozva, hogy idejött szeretni.
    Éjszakára a tenger eltűnt a táj képéből: bezárta a szem-közti félsziget, elrejtették a házak. Csupán néhány ház látszott elszórva a parton, mint egy sakktáblán, lejjebb meg egy épülő hadihajó. A munka városa a valóságosnál nagyobbnak látszott. Balról távoli lámpák mintha a folytatását rajzolnák ki. Emilio rájött: azok a lámpák már egy másik nagygyárhoz tartoznak, amely a muggiai öböl túlsó partján van. Ott is dolgoznak: illő, hogy úgy lássék, mintha a Hajógyárat folytatná.
    Angiolina is odanézett, és egy pillanatra Emilio gondolatai igencsak messze jártak a szerelemtől. Régebben szocialista eszmékkel kacérkodott, persze, a kisujját sem mozdította megvalósításuk érdekében. Milyen messze vannak most tőle! Hirtelen lelkiismeret-furdalása támadt, mintha árulást követett volna el, mert amikor megszűnik vágyódni, gondolkozni - ami nála a cselekvés egyetlen formája -, hitehagyottnak érzi magát.
    A kellemetlen érzés rövid életű volt, hamar elmúlt. Angiolina egy csomó dolog után érdeklődött, főleg, hogy mi az a magasba emelkedő kolosszus, mire a férfi elmagyarázta a hajó vízre bocsátását. Aprólékosságokba vesző, magányos életében soha nem tudta gondolatát és szavait annak a füléhez idomítani, akinek szánta, évekkel ezelőtt hiába igyekezett kitörni a héjból, és kapcsolatot teremteni a tömeggel; dacosan, megvetően vissza kellett vonulnia. Most viszont milyen örömmel kerülgeti a nehéz kifejezéseket, sőt a nehéz gondolatot is, igyekszik megértetni magát. Most - remélve, hogy az értelem fénye végre megvillan az égkék szemekben - még arra is képes, hogy felaprózza gondolatát, s megszabadítsa a szótól, amellyel együtt született.
    Ám a muzsika most is megszakadt, hamis hang vágott beléje. Pár nappal azelőtt Emilio megható történetet hallott. Egy német tudós már körülbelül tíz éve fent élt csillagvizsgálójában, az Alpok egyik legmagasabb csúcsán, az örök hó birodalmában. A legközelebbi falu mintegy ezer méterrel lejjebb volt, onnan járt fel naponta egy tizenkét éves lány, és hordta neki az ételt. Tíz esztendő alatt - miközben naponta ezer métert mászott felfelé és ugyanannyit tett meg lefelé - a lány megnőtt, erős, szép teremtés lett, és a tudós feleségül vette. Az esküvő nemrég zajlott le a faluban, a házaspár együtt ment fel lakóhelyére, ez volt a nászútjuk. Angiolina karjai között Emilio órájuk gondolt, ő is így szeretné bírni a lányt, ezer méterre minden más embertől; és mivel a csillagászhoz hasonlóan ő is tovább folytatná életcéljai megvalósítását, így képes lenne véglegesen, minden fenntartás nélkül elkötelezni magát Angiolina mellett. Látva, hogy a lány még mindig nem érti, miért meséli el a történetet, türelmetlenül megkérdezte:
    - Neked volna-e kedved oda feljönni velem?
    A lány nem válaszolt rögtön. Látszott rajta, hogy tétovázik. A történet egyik részét, azaz a hegyet, nyomban megértette. Emilio csak a szerelmet látta az egészben, Angiolina azonnal megérezte az unalmat és a hideget. Emilióra nézett, megértette, milyen választ vár a férfi, és hogy kedvére legyen, minden lelkesedés nélkül így felelt:
    - Milyen nagyszerű lenne!
    De a férfi közben már szíve mélyéig megsértődött. Mindig azt hitte, ha egyszer elszánja magát és magáévá teszi a lányt, az lelkesedéssel fogadja az általa nyújtott körülményeket, mindegy, hogy milyenek. Pedig nem! Olyan magasan még vele sem érezné magát jól Angiolina, és a sötétben meglátta a lány arcára kirajzolódó csodálkozást: hogyan kívánhatják tőle, hogy hóban, magányban töltse a fiatalságát, szépséges fiatalságát, hiszen annyira szereti, ha az emberek megcsodálják haját, arca színeit, fogát.
    Szerepet cseréltek. Emilio kérte - igaz, csak szónoki fogás volt -, hogy legyen az övé, és a lány visszautasította; a férfi elámult! Keserű gúnnyal hozzátette még:
    - Persze, odafent senki nem ajándékozna neked fényképeket, s az utcán sem fordulnának meg utánad az emberek.
    Angiolina megérezte a keserűséget, de nem sértette a gúny, mert úgy hitte, igaza van, és rögtön elő is hozta érveit. Odafent hideg van, ő pedig nem szeret fázni, télen még a városban is oly szerencsétlennek érzi magát. Meg aztán az ember egyszer éli földi életét, és odafent megvan az a veszély is, hogy az ember kevesebbet és rosszabbul él, mert azt aztán senki ne próbálja bebeszélni neki, hogy olyan jó szórakozás látni, mikor az ember lába alatt is felhők úszkálnak.
    Angiolinának tényleg igaza van, de milyen hűvösen be-szél, mennyire nem érti meg! Emilio nem vitatkozott tovább, úgysem tudná meggyőzni. Másfelé keresett érveket. Mondhatna valami sértő gorombaságot, azzal kitölthetné a bosszúját, egyben megnyugodna. De nem szólt, tétován nézett jobbra-balra az éjszakában: látta a szemben sötétlő félsziget elszórt fényeit, a Hajógyár bejáratánál a fák fölé magasodó tornyot; az ólmosan kéklő, mozdulatlan árny olyan volt, mint valami esetleges, teljesen hihetetlen színkeverék.
    - Nem azt mondom, hogy nem - békítgette Angiolina -, nagyszerű lenne, csak...
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633647660
Webáruház készítés