Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Hunyady Sándor: Szűrve, habbal_MOBI

Hunyady Sándor: Szűrve, habbal_MOBI
790 Ft790

Ha létezne a kávéházi családregény műfaja, annak minden bizonnyal Hunyady Sándor "Szűrve, habbal" című regénye lenne a névadó darabja. A vidékről Pestre kerülő tehetséges szatócslegény, Spitz Leó életén keresztül látjuk az 1890-1930 közötti Magyarország történelmi tablájót, kávéházakon, konzumnőkön és az anyagilag egyre feljebb kapaszkodó Spitz úron keresztül. A történetet színezi az együtt emelkedő, ám házasságuk során távolodó-közeledő pár, Tincsi és Leó párkapcsolatának leírása, annak apró rezdülései.
Olyan alkotás, amely oly könnyed ám helyenként pont annyira mély is, mint egy kávéházi beszélgetés. S mint egy jó kávé, ez is sokáig kellemes emlékeket ébreszt bennünk.
Olvassák szeretettel ezt a remek stílusú, sodró családregényt, Hunyady Sándor egyik legélvezetesebb alkotását. (a Kiadó)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    „Vezérigazgatói” arc lett Leó arcából. Ő maga a - legideálisabb vezérigazgató. Egy kicsit sötét, sovány, energikus, a foglalkozásához illően erősen gyomorsavtúltengéses, úgyhogy kis ezüstskatulyában kénytelen is orvosságot hordani magával.
    Leó egészen szerény, kezdő tanuló korában is sokat adott magára. Mindig nagyon vigyázott rá, hogy tiszta legyen, rendes. Most aztán kitombolhatta ezt a passzióját. Olyan elegáns lehetett, amilyen elegancia csak kitelt korlát nélkül költött pénzéből és a szabók ízléséből, akiket az ő önérzetes mérséklete mindig a divat óvatosan konzervatív formái közé szorított.
    Ha esténként kimentek valahová Tincsivei, rájuk lehetett mondani nyugodtan a hízelgő jelzőt: „elegáns pár”. Azok voltak, úriasak és fölényesek. A Newyork régi, emeleti törzsközönsége nem ismerte volna meg sem Tincsit, sem Leót, amint megjelentek az Operában, amint leültek a földszint első sorában, amint a férfi felállva zsölyéjében kukkerezni kezdte a nézőteret, az asszony pedig glaszékesztyűjét húzogatva, hozzákészítette lelkét és arcát a zene gyönyöreihez.
    A zene gyönyöreihez? Szó sincs róla, Tincsi imádta a muzsikát. De a János vitézt és a Szulamitot imádta, hogy újabban a divatos négerzenéhez, a jazzhoz pártoljon át, amely egyre sűrűbben csengett föl a Duna parti nagy hotelek tájékán. A Pillangó kisasszonyt is lenyelte még valahogy, de már a Trisztán, az összes Wagnerekkel együtt a pokol minden szenvedését jelentette számára. És mégis ott volt az összes dísz-, operaelőadáson, magával hurcolva Leót is, akivel elhitette, hogy rajong a nehéz zenéért. Miért hitette el? - Szerelemből. Hogy érdekesebbnek és értékesebbnek mutassa magát előtte. Aztán észrevette, hogy milyen előkelő dolog az Operába járni. Tehát eljárt, amilyen sűrűn csak lehetett. Vidám vacsorákat mondott le különböző koncertek kedvéért. De végül mégis elérte, ha tengernyi unalmak árán is, hogy abban a felsőbb rétegű társaságban, amelybe a vagyonuk gyarapodása révén belejutott, kapott egy állandó jelzőt, mint Homeros hősei és hősnői: „zenebolond”. - Az a „zenebolond” kis, fekete nő, - magyarázták Tincsit a társaságban. Ugyanazt a Tincsit, aki meghalt a „Mesterdalnokok”-tól és a lelke legmélyén arra vágyott, hogy elmenjen valamelyik vidám, kis kerületi kabaréba. Mert Leóval együtt ő is Salamon Bélát, a kis Rottot, Steinhardtot, Solti Hermint és Kmochnét élvezte a legjobban a világ összes művészi produkciói közül. És csak később kezdett lassanként odaérni, hogy a vígszínházban, az „Úriemberek” premierjén néhány pillanatra elfelejtkezett a nézőtérről, a ruhákról, a saját maga butonjairól és testtartásáról, hogy a színpadra figyeljen, ahol az az „édes” Törzs úgy elbánik az arisztokraták „majombandájával”, hogy élvezet nézni.
    A férj hazatérése után a házastársak kerek egy évig forrón szerették egymást. Forrón, komplikáltan. Fajbeli tehetségük volt a szerelemhez. Tincsi Leó kedvéért és Leó Tincsi kedvéért szenvedett az Operában. Általában egymás kedvéért rafinálódtak és finomkodtak. Leónak a börze viharai közt sokszor eszébe jutott Tincsi és az a gyönygysor, amelyet kinézett a számára. A nyakán érezte az asszony karjának a melegét, hallotta fülledt, örömteli, meglepett kis sikolyát, ahogy hálásan a mellére bújik, amikor átnyújtja neki az ékszertokot. A kedvéért vett új ebédlőt, amelyben harmincketten is elférnek, a kedvéért ismerkedett meg híres művészekkel, hogy a felesége vacsoráin díszesebb és változatosabb legyen a vendégek névsora. Tincsi peddig az ura kedvéért fürdött, öltözködött és kozmetikázott. Tekintete a hemzsegő szalonban az ura szemét kereste. Vagy amikor új ruhája volt és felöltözött, átment a budoárjából a férje hálószobájába, ahol Leó éppen a plasztronjának gombjaival kínlódott.
    Eléje állt, kacéran kérdezte:
    - Hogy tetszik a ruhám?
    Leó a feleségére nézett rőt szemével, amelyben már alig volt valami a régi, kerek mazsolapár energikus fényéből:
    - Fordulj meg, drágám!
    Tincsi megfordult:
    - A snittje remek - mondta szakértőén a férfi - de azt hiszem, hogy túlságosan ki van vágva hátul a háta. Mégsem való, hogy egész Pest úgy ismerje a hátadat, akárcsak én! - és egy szemrehányó kis mozdulattal felesége vállához hajolva, megcsókolta az asszony finom, krémsárga bőrét.
    Ezekben a pillanatokban igazán olyanok voltak, mint valami nagyvilági pár valami mondén színdarab második felvonásában.
    Most már külön hálószobájuk volt. És Tincsin a késői lefekvések idején erőt^vett régi libamáj-természetének lustasága. Nem fürdött meg, majd reggel! Nem csinált semmi hókuszpókuszt. A fülbevalóit sem vette ki a füléből. Mint egy kifáradt, meleg, kis zsák, bebújt a frézszínű selyempaplan alá. Karját a kapriszpárna alá dugta. Cseresznyeszája kinyílt. Szuszogott, dorombolt, sőt, enyhén hortyogott is. Hiába, nem volt már húszéves, rászokott a cigarettára és a füst csinált egy kis zavart a légutaiban. Ebben az esti órában Leó is visszakapott valamit hajdani egyéniségéből. A mohóság, ahogy az éjjeliszekrény villanyának fényében a Lloyd után nyúlt, a régi volt. Ezen nem változtatott, hogy most már pizsamát viselt és nem bojtosnyakú, lenvászon hálóingben aludt, amilyeneket valaha az anyósa vásárolt a számára a Rákóczi úton.
    A hálóinget ebben az időben Jenőke sem ismerte. Különben „Jenőkéből” Jenő lett közben. Nagy fiú, valóságos fiatalember. Gimnazista, közel az érettségihez. Karcsú volt, mint az apja, de fekete, akár az anyja. Nem volt jó tanuló. Nem volt szüksége rá, hogy szorgalmas legyen. Összeadni és kivonni nem tudott, hogy a magasabb számtani műveletekről ne is beszéljünk. De viszont tudott vívni, lovagolni és táncolni. Volt benne valami koraérett hanyag blazírtság. Csinos fiú volt, epedő, sötét szemével. Örökké gyanakvó édesanyja ezen a héten dobta ki miatta - és nem ok nélkül - a tizenötödik szobalányt.
    Leónak gondja volt a fia miatt, aki nem volt hajlandó komolyan venni az iskolát.
    Ebéd után aludt, délután a kaszinóban volt, este elmentek valahová, vagy vendégek voltak náluk. Tehát csak reggelenként idézhette néha maga elé a gyereket egy kis erkölcsi leckére. Hatalmas íróasztala mögött ült, orrán teknőckeretű pápaszeme. Nézte a fiát. Tetszett neki, hogy Jenőke olyan csinos és elegáns, mint egy fiatal lord. Nem, lordot mégsem mondhatunk talán, inkább valami spanyol nemest. Jenőke erősen keleti típus volt kékes fényű fekete hajával, finoman hajlott orrával, bőrének aranybarna árnyalatával.
    Volt is az apa szavában valami bizonytalanság, ahogy a fiát korholta:
    - Mi lesz belőled ezen az úton? Egyáltalán, micsoda szeretnél lenni fiam?
    Jenőke finom fekete arcát az apja felé fordította. (Óh, milyen szép, piros szája van, azzal a korai bajuszpehellyel, akár az édesanyja ajka, de tizenöt évvel ezelőtt.) Nyugodtan, kamaszos inpertinenciával felelte:
    - Úriember.
    Leó kifelé haragudott, de bent a lelkében valami jóleső meleget érzett. „Igen, hiszen lehet belőle „úriember”. Meglesz a módja hozzá. Nem lesz szegény, mint amilyen ő volt. Nem kell küzdenie. Küzdött és dolgozott helyette eleget ő.”Leó szinte úgy érezte, hogy a saját maga élete folytatásának, teste friss hajtásának teremtett élete munkájával módot arra, hogy magasabb, napfényesebb sorba kerüljön, egészen messzi azoktól a nyomasztó árnyékoktól, amilyenekkel teli volt egész ifjúsága.
    Bejött a dolgozószobába Tincsi is. A fia mellé állt. Alacsonyabb volt Jenőkénél. Szinte fiatalabb. Mintha nem is az anyja, hanem a testvére lenne. Leó bámulva nézte őket. Hogy lehet egy asszony ilyen friss, aki már közelebb jár a negyvenhez, mint a harminchoz? Mert Tincsi csakugyan kitűnően nézett ki. A tökéletesen köszörült gyémánt fénye szikrázott róla. Most már nem „jól”, hanem művésziesen öltözött. És a figurájának körvonalai mintha egyre finomodtak volna. Néhány hónap óta már Tincsi is lovagolt, mint a fia. Ennivaló volt lovaglódresszében, csizmával és bricsesszel formás lábán.
    Leó megcsókolta mind a kettőjüket és elment, hogy dolga után lásson.
    Ez a dolog egyre nyugtalanabb lett, egyre zűrzavarosabb. A politika minden nappal közelebb került a gazdasági életnek nevezett külön területhez, amely a béke évei alatt annyira függetlennek tetszett minden álamférfiúi cselekedettől.
    A kaszinóban a hazárdjáték egyenesen félelmetes méretűvé nőtt. Mintha értéktelen makulatúrpapír lenne, úgy dobálták az ezreseket a kártyások a bakaratasztal zöld posztójára.
    „Apré moi la deluge!” - mondta egy művelt tőzsdés, amikor leadta azt az óriási coupot, amelyre egész vagyon volt föltéve.
    Leó lefordíttatta ezt a mondatot: „Utánam az özönvíz!” Csakugyan volt az emberek modorában, kétségbeesetten csinált jókedvében valami halálos rémület, amely enyhülést keresett ebben a kifejezésben: „Utánam az özönvíz!”
    Leó nem volt „régi gazdag” nem volt nem volt elbizakodott. Megértette, hogy amilyen könnyen, szinte magától épült fel a vagyona, ugyanolyan könnyen párologhat szét a semmibe.
    Kezdett nagyon óvatos lenni.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633648032
Webáruház készítés