Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Hunyady Sándor: Két kis angol_MOBI

Hunyady Sándor: Két kis angol_MOBI
790 Ft790
  • Részlet az e-Könyvből:

    A lány nem tudott csak oroszul. Kezet fogott, mosolygott, rávillogtatta fehér farkasfogát Bessie-re és Gwendoline-ra, aztán visszavonult a két idegen férfi közé. Ezek közül az egyik tiszt volt, mint a fiatal Demidoff. Nagyon szép férfi, elegáns, szőke és napsütött bőrű. De az ő arcán is - minden mosolya és udvariassága mögött - fölvillant néha az a brutális kifejezés, amelytől Gwendoline annyira irtózott. A másik férfi valami művészféle lehetett, talán muzsikus. Hosszú, világosbarnából őszülő hajat viselt, és hosszú bajuszt, amely nyíratlanul lógott lefelé a szája két szögletén. Kissé tatárosan állott a szeme ennek az embernek. Jól megnézte Bessie-t és Gwendoline-t, mint a lovat szokás, tartózkodás nélkül fürkésző tekintettel, aztán visszapártolt a cigánylányhoz. Az arckifejezésén szinte látszott, hogy szerelmes a kőszénfekete nőbe.
    De ez a három ember csak fiókbolygó volt, akik a nap körül keringtek, a vendéglátó házigazda, az idősebb Demidoff gróf körül. A Demidoffok szeniorja óriás termetű, meghatározhatatlan korú férfi volt. Nem elég az a szó, hogy kövér. Irtózatos volt, szörnyeteg. Valami baj lehetett a pajzsmirigyével, hogy így túlnőtt minden emberi körvonalon, mint akinek elefantiázisa van. Hiszen nem is zsír volt rajta, hanem tömör hús, inkább izom. Az óriás szeme szomorúan és okosan tekintett maga elé, mintha egy rabul ejtett, idegen lélek lenne bezárva ebbe az ijesztő burokba. Bessie és Gwendoline észrevette, hogy milyen hódolatteljes tisztelettel viselkedik mindenki e szomorú szemű óriás iránt, hát ők is elfogódottan nyújtottak neki kezet.
    Az öregebb Demidoff megszólalt (még az is borzasztóan hatott, hogy olyan szép, mély, lágyan zengő basszusa van), kitűnően tudott angolul, hibátlanul. Mondhatni, előkelőbb angolsággal, mint a két kis szőke táncosnő. Bessie csodálkozott.
    - Hol tanult meg ilyen pompásan angolul?
    A muzsikus külsejű vendég közbevágott, pillantását áhítatosan ráemelte az óriásra, úgy mondta alázatos hízelgéssel:
    - A kegyelmes úr sok esztendőt töltött Londonban.
    - A diplomáciánál? - érdeklődött Bessie.
    - A kegyelmes úr sokkal nagyobb úr, minthogy elférne valami hivatalos állás keretei közt. Nem volt nagykövet. Több volt annál!
    Az óriáson látszott, hogy nagyon megszokta már az ilyen hízelgéseket. Közömbösen, egy kicsit megvetően hallgatott. Aztán lusta mozdulattal kihúzta a szmokingja zsebéből idomtalanra hízott, nagy kezét, és az asztalra mutatott:
    - Parancsoljanak.
    Leültek. A vacsora pompás volt a menü összetételére nézve, de nagyon feszes, ami a társalgás anyagát illeti. Kellemetlenné tette a hangulatot, hogy a rubinékszeres, fekete cigánylány miatt a társaság fele - az idegen tiszt és a művész - folyton oroszul beszélt. Gwendoline-t a fiatal Demidoff ostromolta, asztal fölötti gyöngédségével és asztal alatti impertinenciájával. Bessie az óriás mellett ült. Nem értette, minek köszönheti a szerencsét, hogy itt ül ennél a pazar asztalnál, ebben a félelmetesen méltóságteli palotában. Békevacsora? Ostobaság! Gwendoline miatt, akit a fiatal gróf annyira attakíroz? Nem valószínű. Egészen apró dolgokból, semmiségekből, a puszta ösztöne sugallatából azt kezdte érezni Bessie, hogy itt vele készül valami. Az óriás terhes némaságban ült mellette. Nem evett és nem ivott a többiekkel. A poharába tiszta szelterszvizet töltött a háta mögött álló inas, a tányérján egy kis darabka sovány sonka volt, a tányérja mellett vékony szeletekre vágott, száraz Graham-kenyér.
    Bessie egyre idegesebb lett, nem érzett semmi megbízható támaszt maga mellett. És önkéntelenül asszociálva a dolgokat, megkérdezte:
    - Hol van a mi angol barátunk?
    Gwendoline megértő pillantást vetett feléje az asztal másik oldaláról.
    A fiatal Demidoff nevetett.
    - Nem jöhetett el. Csak nem félnek? Ne féljenek, mi jó emberek vagyunk.
    Az igazság az volt, hogy a gróf nem hívta meg a konzulátusi tisztviselőt, akit vérig sértett ez a mellőzés, és e pillanatban az angol klubban ült igen rosszkedvűen, igen baloldali gondolatok között a fábiánusok társadalompolitikai revüjét olvasgatva, a bosszú és az enyhülés kedvéért.
    Vacsora után a szép katonatiszt azt indítványozta, hogy menjenek át a zeneterembe. Most oroszul beszéltek, de nyilvánvaló volt, hogy a hosszúhajút arra kérték, hogy muzsikáljon egy kicsit. A rubinékszeres cigánylány hízelegve megsimogatta a tatáros szemű ember állát. Mindnyájan fölálltak. Csak az óriás maradt ülve mozdulatlanul, közömbösen. A művész és a cigánylány a fiatal Demidoff és Gwendoline kíséretében már kiment az ebédlőből, Bessie is készülődött, hogy utánuk induljon, amikor az óriás ráemelte okos, szomorú szemét.
    - Nagy áldozat volna, ha arra kérném, hogy maradjon egy kicsit velem? Diskuráljunk.
    Lehetetlen volt nemet mondani. Bessie visszaült a helyére a ház ura mellé. Zavartan játszadozott egy kis ezüst kávéskanállal. Hallgatott és az óriás is hallgatott. Közben az inasok lábujjhegyen kisuhantak a teremből. Egy egész hosszú perc telt el néma
    csöndben, amíg Bessie annyira összeszedte magát, hogy észrevette - egyedül van a bánatos szörnyeteggel. Valahonnan, messziről zongoraszó szűrődött a fülébe. Idegesen fölállt.
    - Menjünk mi is. Hallgassuk a muzsikát.
    Az óriás nem mozdult, nem felelt, csak nézte súlyos, okos, szomorú szemével a lányt.
    Bessie vállat vont.
    - Hát ha nem jön, megyek magam! - és megindult az egyik ajtó felé. Megnyomta a kilincset.
    Az ajtó be volt zárva.
    Bessie torkát halálos gyanú szorította össze. Körülnézett. Három ajtó nyílt az ebédlőbe. Odament egymásután mindegyikhez, megrázta mindhárom ajtó kilincsét. Mindegyik be volt zárva. Hirtelen megérezte tehetetlen egyedüllétét ennek az ázsiai országnak megmagyarázhatatlan palotájában. Nem volt senki más, akire számíthatott volna, csak Gwendoline, aki hozzá hasonlóan ötvenkilós, madárcsontú, gyönge kis teremtés volt. A többiek? A cigánylány, a két tiszt, a furcsa művész és a fagyott arcú cselédek? Bessie érezte, hogy ezek az emberek egyesült erővel szúrnának nyársat rajta keresztül, ha az óriásnak az volna a szeszélye, hogy megpiríttassa őt a szürke kandalló parazsánál.
    Élesen felsikoltott:
    - Gwen! Segítség!
    A sikoltás elhangzott. Semmi visszhang. A zongoraszó melódiája változatlanul szűrődött az ismeretlen messziségből. Az óriás nem mozdult, csak a szeme nézett egy fokkal még szomorúbban.
    Bessie kissé megnyugodott, hogy nem kell tartania pillanatnyi támadástól. De azért elfúló hangon kérdezte:
    - Miért csukatta be az ajtókat?
    A szörnyeteg egy korty szelterszvizet ivott, aztán anélkül hogy megmozdult volna, csöndesen beszélni kezdett. Mély hangja olyan fájdalommal teli volt, hogy Bessie, minden rémületén túl, feszülten figyelni kezdett.
    - Sokszor láttam a kis művésznőt - mondta az óriás halk, férfias gyöngédséggel -, amióta itt van Péterváron. Néztem a páholyom rácsa mögül. Én nem tudom, drága gyermekem, de úgy képzelem, hogy a maga finom kis ereiben nem is vér, hanem édes, piros sherry folyik. És milyen szép foga van! Milyen szép kis keze! És hogy tud táncolni! Tudja, hogy mi a maga zsenije, kicsikém? Az, hogy humora van. Humorral táncol! Hogy tud kacsintani! Kérem, kacsintson egyet. Na, kérem! Olyan tréfásan, mint a színpadon, amikor az ezer néző közül kitüntet egyetlenegyet...
    Bessie tagadóan megrázta a fejét, és makacsul kérdezte újra:
    - Miért csukatta be az ajtókat!?
    A szörnyeteg őszintén, csaknem könyörögve mondta:
    - Mert jól érzem magam, ha a közelemben van. Könnyebben lélegzem. Mintha oxigént szívnék magamba. Nem tehetek róla, mindjárt, amikor megláttam…
    A lány szédülten támaszkodott az ajtónak.
    - Mit akar tőlem?
    Az orosz nagyúr nem felelt egyenesen a kérdésre. Szomorú, mély hangja olyan volt, mint a gordonka.
    - Nem vagyok még öreg ember. Ősszel leszek negyvennégy éves. Nehézkesnek látszom, de, hála Istennek, friss erőben vagyok...
    Bessie-t semmi a világon nem ijesztette volna meg jobban, mint hogy az óriás fiatalságáról és férfiúi erejének frissességéről beszélt. Egészen odatapadt az ajtóhoz, csak hangos, rémült lélegzése hallatszott.
    Az orosz nagyúr lehajtotta a fejét, és mintha a bánaton kívül még valami más árnyalat, valami szégyenkezésféle keveredett volna a hangjába, csöndesen folytatta:
    - Nem szabad csodálkozni rajtam, hogy ilyen kondícióban még érdeklődöm az asszonyok iránt, hiszen más férfiak... - itt a hangja váratlanul hangosabb, fájdalmasabb lett, mintha valami gondolat éles kínokat okozna neki. - Más férfiak! A „más” férfiak nem ilyen szörnyetegek, mint én! Irtózik tőlem?!
    Bessie nem tudott felelni, a reszketése szinte hallatszott, ahogy a kilincset szorongatta az ajtóhoz tapadva.
    Az óriás, mint egy torony, lassan fölemelkedett az asztal mellől, és néhány nehéz lépéssel a parkettet borító, vastag szőnyeg közepére cammogott. Ott megállt és arccal a lány felé fordult.
    - Öt évvel ezelőtt én még sovány és izmos férfi voltam. Szerettem lovagolni és táncolni. Szép voltam, a nők szerettek. Sok gavallér utánam öltözködött Londonban. Aztán beteg lettem, és valami megbomlott bennem, valami mirigy. Hízni és nőni kezdtem. Az orrom, a szájam, az ujjaim. Látja?! Hat hónap alatt lett belőlem ez, ami vagyok! - Rekedt, mély sóhajtással mondta. - Inkább vakultam volna meg!
    Bessie még mindig nem tudott felelni.
    Demidoff gróf lassan térdre ereszkedett, úgy mondta:
    - Abban az örökös szégyenben élek, hogy mindenki irtózik tőlem. A Krisztus irgalmára kérem, vessen véget szenvedéseimnek. Ott, azok a kések az asztalon mind élesek. Szúrja a torkomba a legélesebbet. Az élő Istenre esküszöm, hogy senki nem fogja bántani érte!
    Bessie borzadva nézett az asztalon heverő, aranyozott pengéjű, hegyes késekre.
    Az óriás most egyik tenyerét a földre tette, és mintha nem elég megalázó lenne neki a térdeplő helyzet, a szőnyegre hengeredett, ahogyan egy elefánt fekhet le pihenni. Ott feküdt öt lépésnyire a lány lábától, dagadt hegy, hanyatt, a mellét emelgette a fölindult lélegzés, a szeméből folytak a könnyek. Percek telhettek el így, szívdobogtató feszültségben. Aztán fölhangzott az óriás rekedt, könyörgő sóhaja:
    - Khrisztosz! Könyörgök, fogja már azt a kést!
    Bessie még mindig borzadt az embertől, és a helyzettől is. De már volt a lelkében egy csöppnyi helye a részvétnek. Volt ereje megszólalni.
    - Ne búsuljon. Ahogy beteg lett, ugyanúgy meg is gyógyulhat. És az sem igaz, hogy irtózni muszáj magától. Maga nem rút ember. Szép szeme és szép hangja van.
    Az óriás nem felelt.
    Bessie észrevette, hogy a szerencsétlen arisztokrata arca szederjes kezd lenni. Megijedt:
    - Vigyázzon, keljen föl, a fejébe megy a vér! - és elfelejtkezve minden félelméről, elvette az egyik székről a piros, selyem ülőpárnát, odament Demidoff grófhoz. Leguggolt melléje, és föltámasztotta a fejét. Aztán, ha már elkezdte a dolgot, folytatta is. Megkereste a retiküljét. És jázminillatú, parányi zsebkendőjével gondosan megtörölgette a beteg óriás könnytől és verítéktől nedves arcát.
    A férfi fölemelte nehéz pilláját. A szeme csupa melegség és hála volt.
    - Köszönöm. Segítsen fölkelni. Tolja ide az egyik széket, hogy belékapaszkodhassak.
    Bessie - mintha egy pillangó segítene egy rinocérosznak - talpra segítette az óriást. A férfi arca megkönnyebbült, szinte vidám volt. Foghúzás után szokott az ember feszültsége így engedni. Mosolygott.
    Bessie rászólt:
    - Igazítsa meg a nyakkendőjét. Forduljon meg, csupa por és pehely a kabátja! - és tenyerével leverte róla a piszkot, amit a gróf a szőnyegről szedett magára.
    Egymásra néztek. Nem szóltak. Kiolvasták egymás szeméből azt a néma megegyezést, hogy soha nem fognak arról beszélni, ami közöttük történt.
    Most már akadálytalanul kimehettek a szobából. Mintha valaki közben kinyitotta volna az ajtót, vagy mintha a ház ura ismerte volna a kilincsnek külön fortélyát.
    Nem keresték meg tüstént a többieket. Először abba a furcsa, kandallós, orosz szobába mentek. Az óriás levett a kandalló párkányáról egy finom munkájú ezüstbonboniert. Odaadta a lánynak.
    - Ez a magáé, amiért olyan kedves volt hozzám. Nyissa ki. Nézze meg, mi van benne.
    Bessie kinyitotta a bonbonier fedelét. A kis ezüstdobozban nem cukor volt, hanem egy egész marókra való drágakő. Főleg ametisztek és berillek. Néhány kisebb krizoprász, topáz és smaragd. Ezüst- és platinafoglalatban, vagy foglalat nélkül. Valami széttördelt, fantasztikus lánc darabjainak hatott a kincs, amely különben nem is volt különösen nagy érték, hiszen a kövek egyenként, ha nemes kövek voltak is, nem tartoztak a drágakövek legfelső arisztokráciájába.
    Bessie a sok megpróbáltatás után dupla örömmel, sugárzó szemmel mondta:
    - Óh, be gyönyörűek!
    - Ózon potpurri! - mosolygott szerényen az óriás.
    Most bementek a zeneterembe. A hosszú hajú művész zongorázott. Őszülő sörénye a homlokába lógott. A cigánylány és a szép tiszt egy távoli sarokban, a díványon összebújva suttogott. A fiatal Demidoff és Gwendoline egymás mellett állottak, a falnak támaszkodva. Nyilván nem érdekelte őket a zene, a maguk dolgával voltak elfoglalva. A gróf keskeny, szőke arca bosszús volt, vad, szinte undorodó. A hangja és minden mozdulata ingerült volt, mint akinek valami nem sikerült, amit mohón akart. Gwendoline rendetlen haja és egy kis, piros folt az állán küzdelem nyomait mutatta. De kettőjük közül mégis ő látszott a győztesnek. Szilárdan összeszorított száján, harciasan fénylő szemén érzett, hogy sikerült megvédenie magát.
    Bessie megmutatta barátnőjének az ékszeresskatulyát.
    - Nézd, mit kaptam!
    Gwendoline kinyitotta a bonboniert. Megnézte, mi van benne. Aztán visszaadta.
    - Igazán nagyon szép - mondta egy kicsit hidegen. Mintha valami váddal teli kérdés lett volna a szemében: „miért kaptad”?!
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633647998
Webáruház készítés