Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Hunyady Sándor: Ebéd a kastélyban_MOBI

Hunyady Sándor: Ebéd a kastélyban_MOBI
790 Ft790

Hunyady Sándor: Ebéd a kastélyban

E-könyv MOBI formátumban

 

TARTALOM:

EBÉD A KASTÉLYBAN
ÉLET-ÁLOM
OROSZOK
SÓTONYI DÁNIEL
A HUSZÁR, A SZERELEM ÉS A HAZÁJA
SZÉKELYEK
VASÚTI SZERENCSÉTLENSÉG
SERENISSIMUS
HALÁLOS ELLENSÉGEK
PUCOLTA…
KARÁCSONYESTE
A BONVIVÁN ÖLTÖZŐJÉBEN
EGY LAVÓR VÍZ
X. DOKTOR
HADAK ÚTJA
IFJÚSÁG
IDEGENFORGALOM
POSTÁRA ADTAM A PÉNZT


e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    A sunyi szerb faluba elsőnek a huszárok vonultak be. Rossz, gyanakvó hangulatban voltak. Előbb szélben síró, őszi tölgyeseken keresztül marsoltak, majd sokáig csak kopasz szilvafákat láttak, olyan száraz, görcsös gallyúakat, mintha aszú, vén boszorkányok serege változott volna át szilvafaerdővé. Az ég szürke volt, a távoli hegyek felhőket pipáltak, hidegen szemelt az eső, és a felázott, sáros agyagban bakalászott a fáradó lovak lába. A huszárok is fáradtak voltak, mégis ébernek kellett lenni. Karabélyukat lövésre készen fektették keresztül maguk előtt Nem tudni, hátha ellenség van még a faluban, a menekülő szerbiánusok patkónyoma, kerékcsapása egészen friss volt a főutca degeljében. De nem volt senki, a gonosz képű, földbe süllyedt, sanda vityillókban alig mozgott élet, csak néha, távol dördült el egy-egy ágyú tompán, mélyen, mintha elordította volna magát fájdalmában valamelyik hegy az esőben.
    A legények rosszkedvűek voltak, fáztak. A hidegben lehelletük, mint könnyű, kék füst libegett ajkuk előtt, mintha mindannyian vezényszóra pipálnának. Pedig csak a tisztek dohányoztak. Fújták idegesen a felhőt eső áztatta cigarettájukból
    János hadnagy, aki az élen lovagolt, az első trombitás előtt, reménytelenül gombolta vissza tasakjába a pisztolyát. „No, itt se lesz tánc!” - gondolta. Lábát kihúzta a kengyelből, és fáradtan lógatta le pejkancája oldalán. Nagyon kutya állapotban volt Nem szerette a háborúnak ezt az állapotát: örökké csak menni, unalmas lépésben, fülig érő sarakban, híg esőben. Csokoládén, forralt vizen élni. Ellenséget nem látni, a kardot ki nem húzni, és nem találkozni hétszámra valamirevaló fehérszeméllyel. A szeme megcsömörlött már az örökös sár, az örökös száraz, puszta fák látásától. Egészen elhagyta magát. Gyenge szakáll serkedt állán, gavalléros, kurta haja megnőtt, és szőkén neki göndörödött a halántékán, homlokán. Nem csinosította már magát, mint a háború elején, fönt északon, ahol mindig mintha valami eltévedt lengyel hercegnőre akart volna találni. Elhagyottan gubbasztott a nyeregben. Nem bánta volna, ha kapna a szeme közé valami derék golyót, és vége szakadna mindennek. Ha beszűnne ez a borzasztó élet, amelynek emésztő unalma ellen már szinte a sorvadással tiltakozott fiatal temperamentuma.
    A század valami nagyobb, kastélyjellegű ház elé ért. Száraz vadszőlővenyige futott a sárga falra fel. A huszárok megálltak:
    - Ez jó kvártély lenne a tiszturaknak.
    János bólintott, leugrott a lováról, keresztülcsaplatott a sáron, betaszította az ajtót. Nem hitte, hogy a házban lakik valaki. Az udvaron egy dühös, fekete kutya akaszkodott beléje. Lelőtte. A durranásra éleset sikoltott valaki odabenn. Az ajtó kinyílt, és a küszöbön egy magos, karcsú leány jelent meg. A huszárra nézett, és kétségbeesetten kérdezte franciául:
    - Istenem! Mit akarnak velünk tenni?
    János egy kicsit elszédült. A leány gyönyörű volt. Magas, kecses, fekete. Barna szeme sötét udvarban fénylett. Piros ajka fölött könnyű pehely volt, és a homlokán, nagy ívű szemöldökje fölött, mint valami kis intim jel, fehér forradáska világított. Karcsú keze, amellyel valami sötét kendőt fogott össze a mellén, remegett.
    A hadnagy összeszedte magát. Levette a csákóját. Fődet len fővel állott az esőben, úgy kért bocsánatot a leánytól:
    - Ne haragudjon, azt hittem, a ház üres. Nem akartam megijeszteni. Nem fogunk bántani semmit. Ne űzzön el, engedje meg, hogy itt üssek kvártélyt a tiszttársaimmal!
    Sokáig komolyan néztek egymás szemébe. Két gyönyörű ellenség. Aztán összemelegedtek, egymásra mosolygott a fiatalságuk.
    - Ha nem lennénk ellenségek, azt mondanám, örülök a szerencsének!
    - Én önnek nem lehetek ellensége!
    - Miért?
    - Olyan szép!
    A leány elpirult:
    - De kérem, jól viseljék magukat nálunk. Az apám beteg. Szélütött szegény kocsira se lehetett tenni. Miatta nem menekültem el a többiekkel, nem akartam egyedül hagyni...
    - Önnek igazán nem lehetek ellensége. Ön nemcsak szép, hanem jó és bátor is!
    - Legyen hát lovagias, és kíméljen meg egy öreg, beteg embert!
    - Elmenjünk?
    A leány behunyta szemét:
    - Nincs lelkem, hogy elküldjem magukat! Mi itt birtokosok vagyunk, miénk a határ fele. A többi nép szegény. Szennyben, piszokban lakik.. Hol hajtanák le a fejüket. Még betegek lennének, még meghalna!
    - Sajnálna?
    - Sajnálnám...
    Jánosnak fejébe szökött a vér. És később, mikor a huszárok már letáboroztak, és a kastély vendégszobájában már elnyomta az álom a századparancsnokot és a zászlóst, ő nem tudott nyugodni. Világosság szűrődött egy ajtó alól meg a kulcslyukából. Bekocogott, bement. A leány ült bent. Hímezett. Barna fejét a ráma fölé hajtotta, fel sem nézett, mikor melléje állt a katona. A szomszéd szobából beteg, hörgő, alvó lélegzés hallatszott. A lámpa sárga világosságában finom aranyszínű volt a leány arca, és szempilláján, álla alatt nagy, mély, kék árnyékok pihentek. János, mintha igézet űzné, lehajolt, és megcsókolta a kezét A kéz mozdulatlanná dermedt a ráma szélén. Odafurta forró száját a leány nyakához, ahol apró pihék bársonyának a bőrön. Érezte a haj puhaságát, illatát, villanyosságát. Az ajkát kereste. És ekkor látta, hogy a leány nagy pillájú szeméből súlyos, fényes könnyek futnak alá. Látta, hogy sóhajt, hogy milyen fájdalom nyílik ajkai körül Kiegyenesedett, hátralépett, a sarkantyúját összeütötte. Dadogva szólt:
    - Bocsánat...
    A leány csendesen, halkan, sírva, szinte maga elé beszélte:
    - Egy hölggyel a maga nemzetéből, a maga társaságából tenne-e így? Vagy csak velem bánik így, szegény, legyőzött, elhagyott leánnyal, akit nem véd senki, csak egy gutaütött öreg...
    Jánosnak összeszorulta szíve:
    - Igaza van! Hitvány fráter vagyok. Úgy viselkedtem, mint egy makró, mint egy állat. Elszédültem. De megbűnhődtetem magam. Szót szóljon csak, és főbe lövöm magam! Akarja?
    A leány nem szólt. A katona idegesen kérdezte újra:
    - Akarja?
    - Nem.
    - Miért?
    - Nem akarom, hogy meghaljon!
    - Nem utál, nem gyűlöl, megbocsát?
    A leány szép feje gyöngén, fáradtan, mintha lenyomná a nehéz, fekete haj, előrehajolt. Szótlanul, mozdulatlanul álltak a levendulaillatú, fehér függönyös, lámpafényes szobában. Csönd volt, hallatszott az óra ketyegése. A férfinak kimaradt a lélegzete. Szemével itta a leány nemes, bátor szépségét. Szoruló mellel érezte, mint ömlik felé ellenállhatatlanul valami nagy érzés. Mint emeli föl, fullasztja meg a szerelem, amely nem rózsaszín szárnyú angyal, hanem vihar; barnahátú, lila felhőből zúgó. Száraz torokkal mondta:
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633647974
Webáruház készítés