Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Hunyady Sándor: Ebéd a kastélyban_EPUB

Hunyady Sándor: Ebéd a kastélyban_EPUB
740 Ft740

Hunyady Sándor: Ebéd a kastélyban

E-könyv EPUB formátumban

„Mikszáth óta nem volt, s azt hiszem, sokáig nem lesz az irodalomban senki, aki a szó nemes értelmében fogalmazott anekdotát, ezt a nehéz és finom műfajt, több művészettel művelte volna. A pointe keze alatt megnemesedett, a történetke távlatot és mélységet kapott. ízesen, pontos, nemes veretű magyar szavakkal írt A jó író ösztönével ismerte fel témáit, azt, ami neki való.” Márai Sándor a kor- és írótárs érzékenységével körvonalazza Hunyady elbeszélő művészetének karakterét, jól rímel erre Gs. Szabó László analízise: „Könnyen olvasható, kellemes író volt De tegyük egyszer stiláris nagyítólencse alá novelláit. Mint a mesteri rézkarcon, ezeken is feltűnik a láthatatlan hajszálmunka. Nagyon lassan és nagy kínnal dolgozott, nemcsak órákig, de napokig is eltartott, amíg egy rövid novelláját sorozatos próbák után, »egész könnyen« megírta.”
Nemcsak az idézett Márai és Cs. Szabó, de a hazai esztéta- és irodalomtörténész-társadalom osztatlan ítélete szerint is Hunyady a XX. századi magyar irodalom legkiválóbb hazai elbeszélői közé tartozik (Urbán László).


e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Volt nekem egy karácsonyestém, hét esztendővel ezelőtt, amelyet akkor sem fogok elfelejteni, ha véletlenül hosszú ideig találok élni.
    Ezt a karácsonyestét, amely már délután öt órakor kezdődött, egy kedves és derék barátomnál töltöttem. Ez a barátom azok közé a ritka emberek közé tartozott, akikben az ész, a jellem és a jóság tökéletes egyensúlyban fonódik össze, akiben szinte hibát sem lehet találni. Acélból és aranyból volt teremtve ez a barátom, talán azért is próbálta meg olyan rettenetesen a sors, hogy megnézze, mennyi fájdalmat bír el az ilyen tökéletes szív.
    Ez a barátom imádta a feleségét, aki bájos és törékeny, szőke asszony volt. Felhőtlen boldogságban éltek együtt. Volt egy kis négyéves fiacskájuk, Péterke, akit mind a ketten imádtak, és joggal, mert Péterke aranyos bogárkája volt az Istennek.
    Na mármost ez az asszony - mindig hajlamos volt a tüdőcsúcshurutra, szegény - novemberben megbetegedett. Enyhe tüdőcsúcshurutja romboló tüdővésszé fejlődött hirtelen, néhány hét alatt. December elején már kétségtelenné vált, hogy menthetetlen, és közvetlenül karácsony előtt pedig már azt lehetett tudni, hogy csak napjai vannak hátra. A férj - maga is orvos volt - tisztán látta a helyzetet. Nem panaszkodott, csak lesoványodott, a szeme beesett, és egészséges barna bőre valami ijesztő szürkés tónust kapott. Ott ült a felesége ágya mellett, és mosolyogva ápolta a lázban égő beteget, aki a tüdővészesek optimizmusával messzi terveket szőtt a párnák között Fogták egymás kezét, a közeledő ünnepről beszéltek. Hogy kinek milyen ajándékot vegyenek. Ezüsttel vagy arannyal díszítsék Péterke karácsonyfáját? És mi lesz januárban? Elmehetnek-e valahová a Tátrába, vagy a Svábhegyre, néhány hétig pihenni?
    December huszonnegyedikén reggel rám telefonált a barátom.
    - Eljöhetnél hozzám ma estefelé - kért. - Nehéz órákat élek.
    Hát persze, hogy elmentem. Ott voltam már öt óra után.
    A szobalány bevezetett az ebédlőbe, amelynek a sarkában már ott állt a plafonig érő, nagy, zöld fa, egyelőre még kopaszon. A sok csillogó dísz, vattahó, ezüsthaj és aranydió, a kis gyertyákkal és cukrokkal együtt, kikészítve az asztalon. Jó félóráig ültem egyedül az ebédlőben, akkor kijött a barátom. Csendesen kezet fogtunk. Nem kellett tőle kérdeznem semmit, láttam az arcán, hogy honnan jött, érzett a ruháján a betegszoba könnyű ecetszaga, a szemén pedig látszott, hogy milyen állapotban van a beteg.
    - Arra akarlak kérni - mondta halkan -, hogy segíts feldíszíteni a fát. Péterke elment sétálni a kisasszonyával. A cselédeknek dolguk van odakint, én pedig... én pedig nem szeretném most magára hagyni Helént, mert... mert... - itt nem folytatta tovább, beleharapott a szájába, és olyan fehér lett, mintha kiment volna az arcából minden vér.
    Egyedül maradtam, bíbelődni kezdtem a fával. Felcsipegettem a sűrű, zöld tűrengetegben a gallyakra a kis pléh gyertyatartókat. Kidekoráltam a fát a vattát játszó hóval, az ezüst árvalányhajakkal. Félig készen volt már a munka, amikor a barátom újra kijött. Vállamra tette a kezét, rám nézett, aztán egyszerűen mondta:
    - Na, most már én is segíthetek neked.
    Nem mertem megkérdezni, hogy miért Tudtam. Némán dolgoztunk együtt. Aztán egy kis idő múlva felém fordult a barátom:
    - Te is szeretted szegényt Nem akarod megnézni?
    A hálószobában, a szoba közepére állított ágyon, ott feküdt a fiatalasszony, még pirosán a láztól, de már abban a szörnyű mozdulatlanságban, amelyet lehetetlen félreismerni. Álltunk az ágy előtt mind a ketten. A barátom halántékán egy finom kis ér lüktetett. Ilyenkor nehéz beszélni. Hosszú, hosszú csönd volt Nem is tudom, mennyi idő múlt el ebben a dermesztő némaságban, amikor hallottam, hogy csöngettek, vidám gyermekhang harsant fel az előszobában. Péterke jött meg a sétából. Kint veszekedett az ajtó előtt a kisasszonyával, aki nem akarta beengedni sem a hálóba, sem az ebédlőbe. Sírt, makrancoskodott a kicsike, erőszakkal kellett bevinni a gyermekszobába képeskönyvei, építőszekrénye, labdái és babái közé.
    Nem lett volna semmi értelme ennek a kis Péterkének elrontani a karácsonyestéjét. És az apának ez nem is volt szándékában. Kevés heroikusabb dolgot láttam, mint ahogy a barátom hancúrozott a fiacskájával. A karácsonyról beszélt neki, a Jézuskáról. Kérte, hogy legyen jó. Megígérte, hogy ha egy félóráig csöndesen viselkedik, akkor megjön az angyal, és kinyitják az előszobaajtót, ahová már le is küldte csillogó ajándékait.
    Bementünk az ebédlőbe, a fa alá kiraktuk az ajándékokat, és meggyújtottuk az apró viaszgyertyákat Észrevettem, hogy a gyertyákról néha egy-egy forró csepp hullott a barátom kezére, amint az ágak között babrált Meg sem rezzent, nem is érezte, pedig tudom, hogyan éget az ilyen kis gyertyák tüzes könnye.
    Péterke tomboló örömmel táncolta körül a fát. Azonnal kipróbálta minden új játékát Üzembe hozta a miniatűr kisvasutat. Megbámulta a laterna magicáját Levetkőztette, aztán újra felöltöztette azt a katonaruhás nagy karakterbabát, amely főattrakciónak volt szánva. Csokoládémeggyet szedett az ágakról, aztán hirtelen
    eszébe jutott valami. Odafordult az apjához, és szinte szemrehányóan kérdezte:
    - Hol van mama?
    Barátom egy pillanatig gondolkodott, aztán alig hallhatóan felelte:
    - Mama alszik.
    Péterke ebbe nem nyugodott belé. A kisgyermekek zsarnoki erejével követelte az apjától, hogy keltse fel és hívja oda a mamát Nem tűrt ellenvetést Akaratoskodott. Meg kellett fogni a kezét, mert mindenáron be akart menni ő maga a hálószobába, amely már napok óta tilos terület volt számára:
    - Költsd fel! Költsd fel! Akarom! Akarom! Akarom, hogy lássa a fámat! Meg akarom neki mutatni a játékokat!
    A barátom felvette karjába Péterkét:
    - Nem tudom felkelteni! Nem tudom! - mondta, azaz nem is mondta, hanem most már ordította kétségbeesetten, mint aki nem bírja tovább a csöndes szenvedést.
    Péterke megijedt ettől a hangtól, nem értette, hogy ez mit jelent. Talán a barátom is jobban szorította a kelleténél. Sírva fakadt hát az apja karjában. A gyermeki könnyek aztán megindították a férfi szeméből is a sós folyót. Ott álltak a csillogó, a kivilágított fa mellett. A fenyő és az égő viasz illatában, egészen közel a zöld ágakhoz, amelyeken papírangyalok lebegtek, kitárva fehér szárnyukat.


    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633647967
Webáruház készítés